História 1983
1983 / 3. szám - PÓK ATTILA: Útlevelek, útiokmányok
Smbrrót útlevél’ alakja. Útiokmány (1838) Hordát a Keleti pályaudvarnál (1910-es évek) vényhatóságok jogköréből és a belügyminisztériumhoz utalták. Kisebb módosítások után az őszirózsás forradalom időszakában, 1919 februárjában vezettek be újabb, igen szigorú korlátozásokat. Sokan hagyták el akkoriban az országot adótartozásuk rendezése nélkül, ezért az országból távozni akarókat kötelezték arra, hogy az utazás tervezett időpontja előtt legalább egy hónappal jelentsék be szándékukat az illetékes pénzügyi szervnél és vagyonuk értékének 50—75%-áig kötelezhetők voltak óvadék adására. A nyolc hétnél rövidebb utazások esetén erre nem volt szükség, de igen alaposan kellett részletezni az utazás indokait. A belügyminiszter által kiállított útlevél tehát csak akkor jogosított utazásra, ha záradéka szerint a pénzügyminiszter az utazás ellen nem emelt kifogást, így is csak rendes útipoggyász és 2000 korona készpénz volt kivihető. A Tanácsköztársaság megdöntése után annak útleveleit — és általában az 1919. augusztus 7. előtt kiadott útleveleket — belügyminiszteri rendelet érvénytelenítette, majd 1921. január 1-től állt helyre az első világháború előtti helyzet: újra az alispáni hivatalok(és az államrendőrség) kaptak felhatalmazást útlevelek kibocsátására. A közvélemény előtt nem volt ismert, hogy az állampolgárok újra saját törvényhatóságuktól kérhetik útlevél kibocsátását, így igen sokan éltek abból, hogy „közvetítést” vállaltak útlevélügyekben, hatalmas öszszegeket kérve „munkájukért”. A trianoni békeszerződés nem tartalmazott kifejezett korlátozásokat a magyar állampolgárok utazásaival kapcsolatban, Magyarország első világháború utáni helyzetének, a szomszéd országokkal való feszült viszonynak ismeretében azonban nem meglepő, hogy a problémakört átfogóan rendező 1922 októberi miniszterelnöki rendelet pont ellenkezőképpen fogalmaz, mint az 1903-as törvény: „Úgy magyar, mint idegen állampolgárok rendszerint csak szabályszerű útlevél birtokában léphetik át a határt, akár befelé, akár kifelé”. Egyidejűleg előírják a beutazók számára a vízum beszerzését. Az útlevél-kiállítási díj megszabásánál figyelembe vették a szociális helyzetet, illetve a foglalkozást: napszámosok, munkások, iparossegédek, tanoncok, cselédek, valamint valamennyi közszolgálati alkalmazott a más állampolgárokra érvényes díjnak csak kb. 10%-át fizették. Az 1930-as években megszaporodtak az útlevélhamisítások, ezért 1937 márciusában új útiokmányokat bocsátottak ki, amelyeket továbbra is a megyei illetve városi hatóságoknál lehetett igényelni. Ezek, ugyanúgy mint közvetlen elődeik, érvényességi idejük alatt minden további engedély nélkül jogosítottak fel utazásra. 1937-től 1939-ig rendeltek el először korlátozást: a polgárháborús Spanyolországba csak államtitkári engedéllyel lehetett utazni. A világháború idején, a Don-kanyari súlyos vereség után igen szigorú rendelet jelenik meg (131000/1943. BM): 18-tól 60 éves korig magyar férfi állampolgár egyáltalán nem kaphat útlevelet, rendkívüli kivételeket csak a belügy- és honvédelmi miniszter közösen engedélyezhet. A felszabadulás után először a magyar államrendőrség budapesti főkapitánysága vezetőjének van joga útlevél kibocsátására, majd egy 1946-os belügyminiszteri rendelet „leadja” ezt a jogkört a vármegyei (és néhány városi) kapitányságoknak. A „fordulat” éve (1948) fordulatot hoz az útlevélügyben is. Mindennemű útiokmány (és a Magyarországon tartózkodó külföldiek ellenőrzése is) az 1948 szeptemberében a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának átszervezésével megalakuló új szerv, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága hatáskörébe került. Gyakorlatilag megszűnik ekkor a külföldre utazás, igen kevesen és ritkán mehetnek hivatalos útra, csak különleges jutalomként kerülhet be valaki egy Szovjetunióba vagy más szocialista országba indított csoportba. 1955 nyarától tapasztalható enyhülés: a Belügyminisztérium az IBUSZ hatáskörébe utalja a Bulgáriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Romániába és a Szovjetunióba irányuló útlevélkérelmek intézését. 1956-ban (még október 23-a előtt) pedig csoportos útlevéllel bonyolítja le az IBUSZ az első ausztriai hajókirándulást.* Nem sokkal ezután sokezer magyar vágott neki a több napig gyakorlatilag szinte nyitott határokon át az ismeretlennek — útiokmányra nem volt szükségük. S amikor azután az utazás mindennapi életünk természetes részévé vált, ezt egy történelmi korszakváltás egyik jeleként éltük meg. PÓK ATTILA * Vö. erre folyóiratunk e számában Burucs Kornélia cikkét.