História 1991

1991 / 5-6. szám - CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA - MARÓTI EGON: A harmadik gyermek

el Kr. e. 123 és 113 között a consulságot. Az egyének, családok illetve az állam ér­dekei ily módon ebben a vonatkozásban lényegében találkoztak. A Marius és Sulla, valamint a Caesar és Pompeius közötti polgárháborúk a ró­mai polgárságnak hatalmas véráldozatba kerültek. Megtizedelődött a vezetőréteg is, a senatori és a lovagrend. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Caesar nem újította fel Sulla proscriptióit, ha­nem meglepő elnézést, kíméletet („de­mentia ”) tanúsított legyőzött ellenfeleivel szemben. Mint ismeretes, ez az eljárás nem vált be: megkímélt ellenfelei ösz­­szeesküvést szőttek ellene és megölték. A halálát követő újabb polgárháborúk további vérontást eredményeztek. A küz­delemből végül Augustus került ki győz­tesként, Caesarnak végrendeletben örök­­befogadott unokaöccse. Miután hatalmát megszilárdította, a helyzet konszolidálása során jutalmakkal és büntetésekkel egya­ránt megpróbált úrrá lenni az aggasztó népesedési jelenségeken. Törvényt ho­zott pl. arról, hogy a senatori és lovag­rendi férfiak 25-20, a nők 20-50 éves koruk között kötelesek házasságban élni. A házasságköteles korú senator és lovag, ha nem volt házas, nem örökölhetett. A cél természetesen a vezető réteg szapo­rodása, az utódok biztosítása volt. Ennek érdekében egy az ő ösztönzésére benyúj­tott — és természetesen elfogadott — törvényjavaslat kimondta, hogy a maga­sabb hivatalok elnyerésében fontos té­nyező lesz a pályázók gyermekeinek a száma. Megszületett az ún. ius­trium li­­berorum, tehát a három gyermekesek (elő)joga. Hivatalra pályázásnál a pályá­zók az előírt korhatárból annyi évet von­hattak le, ahány gyermekük volt. A több­­gyermekes jogosultaknak a tartományok kisorsolásában nem kellett résztvenniük, hanem kiválaszthatták a nekik tetszőt. Ennek érdekében többen fiktív örökbe-, fogadást hajtottak végre, tehát — a je­lenségről beszámoló Tacitus szerint — nem vállalták a nevelés fáradalmait, ha­nem minden ilyen teher nélkül igyekez­tek előnyökhöz jutni. A consulság elnyeréséhez is előnyt je­lentő ius­trium liberorumot kivételesen megkaphatták olyanok is, akikről vélel­mezhető volt, hogy nem szándékosan, ha­nem „önhibájukon kívül” maradtak gyer­mektelenek, mint pl. Traianus császár idejében az irodalmi levelei révén ismert Plinius, akinek három házassága maradt gyermekáldás nélkül. A gyermekek száma mint minősítő szempont széles­ körben, alsóbb szinteken is érvényesült, így pl. Domitianus idejé­ből (81-96) fennmaradt egy municipális rendtartás Hispániából, amely kimondja, hogy a tisztségekre leadott szavazatok egyenlősége esetén a követendő sorrend az, hogy a házasokat a nőtlenek, a gyer­mekeseket a gyermektelenek, a többgyer­mekeseket a kevesebb gyermekkel bírók elé kell helyezni. Nem érdektelen a témánkba vágó tör­vényes előírások sorában, hogy pl. a há­rom gyermekes felszabadított rabszolga (libertus) felett volt gazdája elvesztette patrónusi jogait, a négy gyermekes volt rabszolganő (libéria) esetében hasonló­képpen... Több munkáskéz, több haszon A római parasztságnak a kannibáli há­borút követő elszegényedésével, az itáliai parasztgazdaságoknak fokozatos tönkre­­menésével kapcsolatosan nem esett szó egy fontos, végzetes hatású tényezőről. Arról nevezetesen, hogy az Itálián kívüli hódító háborúk során hatalmas számú hadifogoly került rabszolgaként a félszi­get és Szicília tartomány mezőgazdasá­gába. Ennek az olcsó munkaerőnek tö­meges alkalmazása az árutermelő közép- és nagybirtokokon rendkívüli mértékben hozzájárult az itáliai földbirtokviszonyok és termékstruktúra átalakulásához, vala­mint a polgárság vagyoni helyzetének fo­kozódó differenciálódásához. A rómaiak hódító hadjáratai és a ka­lózok emberrabló tevékenysége tartósan feltöltötte a rabszolgapiacokat, az olcsó munkaerő-utánpótlás tehát egy jó évszá­zadon át zavartalan volt. A kalózok ten­geri uralmának leverése a Kr. e. 1. század hatvanas éveiben, s az elhúzódó római belviszályok, polgárháborúk azonban je­lentős mértékben csökkentették a rab­szolga-behozatalt. Mindennek egyenes következményeként merült fel a gondolat a rabszolgák belső szaporodásának elő­mozdítására, amivel már M. Terentius Varró mezőgazdasági traktátusában ta­lálkozunk. A cél érdekében viszont bi­zonyos kedvezményekre, a rabszolgák helyzetének könnyítésére volt szükség, hiszen a gazdának az érdeke volt, hogy rabszolgáinak egészséges, munkaképes utódai legyenek. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy a rabszolga a gazdája számára érték, s ezt az értéket befolyásolja a piaci viszonyok által meghatározott vételár, il­letve a rabszolga képzettségéből eredő felhasználhatóságának a mértéke. A ró­mai gazdáknak rabszolgáikkal szemben követett bánásmódját általában a követ­kezetesen érvényesített ökonómiai alap­állás, a haszon biztosításának, a jövedel­mező felhasználásnak a szempontja ha­tározta meg. A munka eredményessége érdekében egyaránt alkalmazták a szi­gort, a büntetést, de a kedvezménye­ket, jutalmakat is. A rabszolga-utánpótlásnak a belső szaporulat révén való biztosítását illetően igen elgondolkodtató Columellának, az 1. század derekán működő kiváló mező­­gazdasági szakírónak alábbi állásfoglalá­sa, tanácsa: „A termékenyebb asszonyo­kat is — akiket gyermekeik számának megfelelően kivételes elbánás illet — megajándékozzuk a munka alóli mente­sítéssel, olykor még a szabadságukkal is, miután több gyermeket felneveltek. Azok ugyanis, akiknek három gyermekük van, felmentést kapnak a munka alól, akiknek még több, azok elnyerhetik a felszaba­dításukat is.” — A javaslat merőben hasznossági meggondolásból fakad, fel­tehetően egy kialakulóban lévő gyakor­latot fogalmazott meg, amelynek bizo­nyos nyomait a jogalkotás területén is megtaláljuk. A Digesta című magánjogi forrásgyűjteményben a következőket ol­vashatjuk: „Iulianus digestás 16. könyvé­ben azt írja, hogy ha Arethusa azzal a feltétellel kapta meg szabadságát, hogy három gyermeket szül, és az örökösön múlt, hogy nem szülte meg [mert az pl. fogamzásgátló gyógyszert adott be neki],­­ nyomban felszabadul.” A 3. gyermek te­hát itt is, a rabszolgák esetében is döntő tényezőként jelentkezik. A kép teljes: a római társadalom min­den rétegében, a szabadok körében, de a rabszolgák esetében is a racionális, cél­ratörő, ökonomikus szemlélet volt a meghatározó: a gazda és az állam szá­mára egyaránt az emberanyag (munka­erő, katonák, vezetők) biztosítása, gya­rapítása bizonyult a leggyümölcsözőbb befektetésnek. Rómában a parasztgazda és a politikus, az egyén és az állam egya­ránt eljutott ennek a belátásához, és tett is megvalósításáért. Egy gazdasági-társa­dalmi rendszert a maga szisztémája, szempontjai szerint lehet megítélni, si­­került-e megvalósítaniuk törekvéseiket. A kis faluból nagyhatalommá, világbiro­dalommá nőtt Róma esetében ez nem kérdéses. MARÓTI EGON M. Cornelius Statius szarkofágjának jelenetsora összefoglalja a gyermek életét; az apa meghatottan nézi a szoptató anyát; az apa karon tartja a kisfiút; végezetül az immár nagyobbacska gyermek kecskével játszik

Next