História 1991
1991 / 5-6. szám - CSALÁD ÉS SZOCIÁLPOLITIKA - MARÓTI EGON: A harmadik gyermek
el Kr. e. 123 és 113 között a consulságot. Az egyének, családok illetve az állam érdekei ily módon ebben a vonatkozásban lényegében találkoztak. A Marius és Sulla, valamint a Caesar és Pompeius közötti polgárháborúk a római polgárságnak hatalmas véráldozatba kerültek. Megtizedelődött a vezetőréteg is, a senatori és a lovagrend. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Caesar nem újította fel Sulla proscriptióit, hanem meglepő elnézést, kíméletet („dementia ”) tanúsított legyőzött ellenfeleivel szemben. Mint ismeretes, ez az eljárás nem vált be: megkímélt ellenfelei öszszeesküvést szőttek ellene és megölték. A halálát követő újabb polgárháborúk további vérontást eredményeztek. A küzdelemből végül Augustus került ki győztesként, Caesarnak végrendeletben örökbefogadott unokaöccse. Miután hatalmát megszilárdította, a helyzet konszolidálása során jutalmakkal és büntetésekkel egyaránt megpróbált úrrá lenni az aggasztó népesedési jelenségeken. Törvényt hozott pl. arról, hogy a senatori és lovagrendi férfiak 25-20, a nők 20-50 éves koruk között kötelesek házasságban élni. A házasságköteles korú senator és lovag, ha nem volt házas, nem örökölhetett. A cél természetesen a vezető réteg szaporodása, az utódok biztosítása volt. Ennek érdekében egy az ő ösztönzésére benyújtott — és természetesen elfogadott — törvényjavaslat kimondta, hogy a magasabb hivatalok elnyerésében fontos tényező lesz a pályázók gyermekeinek a száma. Megszületett az ún. iustrium liberorum, tehát a három gyermekesek (elő)joga. Hivatalra pályázásnál a pályázók az előírt korhatárból annyi évet vonhattak le, ahány gyermekük volt. A többgyermekes jogosultaknak a tartományok kisorsolásában nem kellett résztvenniük, hanem kiválaszthatták a nekik tetszőt. Ennek érdekében többen fiktív örökbe-, fogadást hajtottak végre, tehát — a jelenségről beszámoló Tacitus szerint — nem vállalták a nevelés fáradalmait, hanem minden ilyen teher nélkül igyekeztek előnyökhöz jutni. A consulság elnyeréséhez is előnyt jelentő iustrium liberorumot kivételesen megkaphatták olyanok is, akikről vélelmezhető volt, hogy nem szándékosan, hanem „önhibájukon kívül” maradtak gyermektelenek, mint pl. Traianus császár idejében az irodalmi levelei révén ismert Plinius, akinek három házassága maradt gyermekáldás nélkül. A gyermekek száma mint minősítő szempont széles körben, alsóbb szinteken is érvényesült, így pl. Domitianus idejéből (81-96) fennmaradt egy municipális rendtartás Hispániából, amely kimondja, hogy a tisztségekre leadott szavazatok egyenlősége esetén a követendő sorrend az, hogy a házasokat a nőtlenek, a gyermekeseket a gyermektelenek, a többgyermekeseket a kevesebb gyermekkel bírók elé kell helyezni. Nem érdektelen a témánkba vágó törvényes előírások sorában, hogy pl. a három gyermekes felszabadított rabszolga (libertus) felett volt gazdája elvesztette patrónusi jogait, a négy gyermekes volt rabszolganő (libéria) esetében hasonlóképpen... Több munkáskéz, több haszon A római parasztságnak a kannibáli háborút követő elszegényedésével, az itáliai parasztgazdaságoknak fokozatos tönkremenésével kapcsolatosan nem esett szó egy fontos, végzetes hatású tényezőről. Arról nevezetesen, hogy az Itálián kívüli hódító háborúk során hatalmas számú hadifogoly került rabszolgaként a félsziget és Szicília tartomány mezőgazdaságába. Ennek az olcsó munkaerőnek tömeges alkalmazása az árutermelő közép- és nagybirtokokon rendkívüli mértékben hozzájárult az itáliai földbirtokviszonyok és termékstruktúra átalakulásához, valamint a polgárság vagyoni helyzetének fokozódó differenciálódásához. A rómaiak hódító hadjáratai és a kalózok emberrabló tevékenysége tartósan feltöltötte a rabszolgapiacokat, az olcsó munkaerő-utánpótlás tehát egy jó évszázadon át zavartalan volt. A kalózok tengeri uralmának leverése a Kr. e. 1. század hatvanas éveiben, s az elhúzódó római belviszályok, polgárháborúk azonban jelentős mértékben csökkentették a rabszolga-behozatalt. Mindennek egyenes következményeként merült fel a gondolat a rabszolgák belső szaporodásának előmozdítására, amivel már M. Terentius Varró mezőgazdasági traktátusában találkozunk. A cél érdekében viszont bizonyos kedvezményekre, a rabszolgák helyzetének könnyítésére volt szükség, hiszen a gazdának az érdeke volt, hogy rabszolgáinak egészséges, munkaképes utódai legyenek. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy a rabszolga a gazdája számára érték, s ezt az értéket befolyásolja a piaci viszonyok által meghatározott vételár, illetve a rabszolga képzettségéből eredő felhasználhatóságának a mértéke. A római gazdáknak rabszolgáikkal szemben követett bánásmódját általában a következetesen érvényesített ökonómiai alapállás, a haszon biztosításának, a jövedelmező felhasználásnak a szempontja határozta meg. A munka eredményessége érdekében egyaránt alkalmazták a szigort, a büntetést, de a kedvezményeket, jutalmakat is. A rabszolga-utánpótlásnak a belső szaporulat révén való biztosítását illetően igen elgondolkodtató Columellának, az 1. század derekán működő kiváló mezőgazdasági szakírónak alábbi állásfoglalása, tanácsa: „A termékenyebb asszonyokat is — akiket gyermekeik számának megfelelően kivételes elbánás illet — megajándékozzuk a munka alóli mentesítéssel, olykor még a szabadságukkal is, miután több gyermeket felneveltek. Azok ugyanis, akiknek három gyermekük van, felmentést kapnak a munka alól, akiknek még több, azok elnyerhetik a felszabadításukat is.” — A javaslat merőben hasznossági meggondolásból fakad, feltehetően egy kialakulóban lévő gyakorlatot fogalmazott meg, amelynek bizonyos nyomait a jogalkotás területén is megtaláljuk. A Digesta című magánjogi forrásgyűjteményben a következőket olvashatjuk: „Iulianus digestás 16. könyvében azt írja, hogy ha Arethusa azzal a feltétellel kapta meg szabadságát, hogy három gyermeket szül, és az örökösön múlt, hogy nem szülte meg [mert az pl. fogamzásgátló gyógyszert adott be neki], nyomban felszabadul.” A 3. gyermek tehát itt is, a rabszolgák esetében is döntő tényezőként jelentkezik. A kép teljes: a római társadalom minden rétegében, a szabadok körében, de a rabszolgák esetében is a racionális, célratörő, ökonomikus szemlélet volt a meghatározó: a gazda és az állam számára egyaránt az emberanyag (munkaerő, katonák, vezetők) biztosítása, gyarapítása bizonyult a leggyümölcsözőbb befektetésnek. Rómában a parasztgazda és a politikus, az egyén és az állam egyaránt eljutott ennek a belátásához, és tett is megvalósításáért. Egy gazdasági-társadalmi rendszert a maga szisztémája, szempontjai szerint lehet megítélni, sikerült-e megvalósítaniuk törekvéseiket. A kis faluból nagyhatalommá, világbirodalommá nőtt Róma esetében ez nem kérdéses. MARÓTI EGON M. Cornelius Statius szarkofágjának jelenetsora összefoglalja a gyermek életét; az apa meghatottan nézi a szoptató anyát; az apa karon tartja a kisfiút; végezetül az immár nagyobbacska gyermek kecskével játszik