História 1994
1994 / 5-6. szám - NAGY ILDIKÓ: Deák Ferenc és a betyárok
A teljes zárkózottság és fölényes közöny végső fokon összefüggött egyfajta mélységes bizalmatlansággal is. Csak a saját, személyes döntései helyességében hitt. Elődei közül Ferenc József, úgy tűnik, inkább I. Ferenc korlátolt és merev szellemét, fantáziátlanságát örökölte, ami azonban nála nem volt híjával bizonyos józan pragmatizmusnak, kivárásnak, hétköznapi ravaszságnak és mindenben a lehető legegyszerűbb megoldások kedvelésének. Ferenc Józseftől nagyon távol álltak a nagy koncepciók, nagy kezdeményezések. De ugyanakkor képes volt megérezni azt is, hogy hol van a pont, amikor valóban engednie kell a politikusoknak vele szemben (de az állam érdekében) támasztott igényeinek. Az uralkodói szintű ügyintézésben nagy szerephez juthattak a rutinra épített bürokratikus vonások. A személyes kormányzás az akták személyes intézésébe szorult vissza, bár az államélet két legdöntőbb területén, a külügyben és a hadügyben az uralkodó személyes befolyása végül is igen nagy maradt. Ezt hangsúlyozandó járt Ferenc József általában egyenruhában, még szűkebb családi körben is. Ha bürokratizmusában I. Ferenc örökségét éltette tovább, úgy az annak ellátásában tanúsított rendkívüli fegyelemben, szinte görcsös kötelességérzetben és a saját személyét illető puritánságban viszont II. József eszményei látszanak tükröződni (itt a hajnali kelésre, a vaságyra, meg a többi legendára és pletykára gondolunk, amik többé-kevésbé igazak voltak). Az uralkodó életében a könnyedebb szórakozások semmiféle szerephez nem jutottak, kivéve az évtizedek során már szinte rituálévá merevedett vadászatokat. Nincs semmi jele a tudomány, a képzőművészet, a zene vagy az irodalom iránti bármiféle érdeklődésének. Ferenc József kétségtelenül szimpla ember volt, a szimpla emberre jellemző makacssággal, konzervativizmussal, de ebben a szimplaságban volt valamilyen meggondolkoztató belső stabilitás és méltóság. Kérdés: nem éppen ebben volt-e az ereje, és az adott helyzetben a birodalomnak nem éppen erre volt-e szüksége? A császár egyénisége befolyásolta a birodalom politikáját, de a birodalom problémái vissza is hatottak az uralkodó jellemére, kormányzati stílusára. Ferenc Józsefben ennek hatására alakult ki a századfordulóra az a bizonytalanságérzet, amelyből szükségképpen következett a „nem szabad változtatni” politikája. Úgy látta: az alapvető változtatások már az egész széteséséhez vezethetnek. Úgy beszélik, keserűen jegyezte meg: „Tudom, hogy a Monarchiának el kell vesznie, de ha már el kell vesznie, legalább tisztességesen vesszen el.” A sors kegyes volt hozzá: a dicstelen összeomlást nem kellett megérnie. VÖRÖS KÁROLY Deák Ferenc és a betyárok Egy anekdota születéséről Deák Ferenc 1863 májusában, mint csaknem minden esztendőben ilyentájt, Zala megyébe, Pusztaszentlászlóra sógora Oszterhuber-Tarányi József birtokára utazott pihenni. Arról, hogy üdülése mennyire nem szokványosan kezdődött, szinte valamennyi fővárosi lap beszámolt. Elsőként a Pesti Napló közölt egy felháborodott hangú cikket a történtekről. Tudósítása szerint „hazánk ez idő szerint legnagyobb embere, a mindenektől egyaránt tisztelt Deák Ferenc, a nemzet kegyeletének tárgya” sógorával együtt durva rablótámadás szenvedő alanya volt. A lap információi első kézből, magától Deák Ferenctől származtak. Deák ugyanis részletes levélben számolt be az eseményekről a főszerkesztőnek, jóbarátjának, báró Kemény Zsigmondnak. Deák 1863. május 24-i keltezésű levele a következőképpen hangzik: Kedves Barátom! Tegnap este kilenc óra tájban sógorom távollétében, Id egyik távolabbi majorjába ment, s még nem tér haza, négy rabló jött sógorom házába. Amíg az ajtók nem voltak zárva, a rablók a cselédeket összeszedték, s fegyveres kézzel őrizték a cselédszobában. Kettő közülök bejött azon szobába hol én olvastam, s azt hitték én vagyok a háziúr, s puskát emelvén reám, azt kérdezték tőlem, ki vagyok, fenyegettek, hogy ha igazat nem mondok, tüstént keresztüllőnek Én mondom: fenyegetésre nincs szükség nincs okom tagadni nevemet, én Deák Ferenc vagyok, sórora a háziúrnak, s látogatóban vagyok nála. Ezt kezdetben nem hitték, a szoba leánytól hasonló fenyegetés mellett kérdezték, hogy én ki vagyok, s mikor az ugyanazt mondotta, nekem azt mondották, ne az úr ne féljen semmitől. Ezalatt sógorom semmit nem sejtve megérkezett. Őt is fegyverek között ugyanazon szobába kísérték, melyben én voltam, s felszólították, hogy egész életebeli keresményét adja át nékik , előadta békén pénzét, de azzal a rablók meg nem elégedtek s elsőben fenyegetésekkel akarták sógoromat kényszeríteni azután, hogy több pénzt adjon elő... Azután ütni kezdették egy vasbélyeggel, melyet a kamarában, vállára és kezére, melyeket összekötöztek és mellére négyet ütöttek Ismételve szólítottam őket, ne kínozzák szegény öreget, hiszen ha volna még pénz, azt bizonyosan előadná, inkább mintsem kínzásoknak kitegye magát. Tőlem semmit sem kértek, azt sem kérdezték van-e pénzem ? Én azonban azt mondottam nékik mivel mindég azt emlegették, hogy náluk az a pénz mit sógorom előadott nem elég én kitől pénzt nem kértek, kitől mint vendégtől nem is igen vártak pénzt, íme átadom nékik pénzemet, 220srtot, de sógoromat ne bántsák A főrabló azt mondá, hol van tehát pénzem, s elkísért fegyveresen a magam szobájába s midőn a pénzt átadtam néld, s arra szólítottam fel, hogy sógoromat ne bántsa. Előadtam, hogy borát, gyapjúját még el nem adta, gabonájának ára elkelt a gazdaságra s adóra; több pénze nem is lehet, mint amit előadott (800frt). Azt felelte: No az úr derék ember. Kedvéért megteszek, mit lehet. Elmondó, hogy ötét Hajnal Jánosnak hívják, s kértem adja szavát, hogy sógoromat nem bántja. Ő azt felelte, hogy még most szavát nem adhatja, majd talán a másik szobában. A lehetőségig nyugodt hangon kapacitáltam, s e pillanattól fogva sógoromat többé nem kínozta, sem meg nem ütötte. Még emlegetett azért pénzt, mit sógorom szinte nem adhatott, mert nem volt. Elvitték még sógorom ezüstjét, nekem néhány ruhadarabomat, sógorom óráját, s az enyimet és egy aranytollat. Mindez másfél óráig tartott, mely idő alatt az egyik a felvont csövű puskát folyvást felénk tartotta. Elvégezvén munkájokat sógorom kezeit feloldották, s felszólítottak hogy jól szemük közé nézzünk, hogy más ártatlant őhelyettük fel ne akasztassunk, s kezdettek búcsúzni Ekkor én azt mondottam a vezérnek én pénzemet anélkül, hogy kérték volna magam átadtam csak sógoromat ne bántsák Átadtam órámat is, de ezt az órát sajnálom, mert kedves portékám, s ha volna pénzem szívesen visszaváltanám. Erre a rabló kivette az órát tarisznyájából mondván: No uram, nekem ugyanis van aranyórám, a pajtásomnak is van, íme vegye vissza az óráját, s azt átnyújtotta. Ezután azt mondta, hogy fertál óráig a szobát el ne hagyjuk Azon kocsin, melyen sógorom jött, s melyből a lovakat az egész idő alatt nem hagyták kifogni, eltávoztak Fél óra múlva a kocsit visszaküldték Engem az egész idő alatt egy illetlen szóval sem illettek A sógoromon ejtett ütések fájdalmasak voltak, s daganatot okoztak, de sem csontot nem törtek, sem vérző sebet nem okoztak Sógoromtól elvittek 800 frtot és asztali ezüstjét, tőlem 220 frtot. Csak elmenetelük után vettem észre, hogy az aranytollat is elvitték, melyet előbb visszalöktek, úgyszintén viselőruháimból is vittek el néhány darabot. Nagy erőmegfeszítésembe került még fél óráig külsőleg megtartanom a nyugodtságot, melynek egyedül köszönthetem, hogy némi hatással voltak reájuk szavaim, s szegény öreg sógorom további kínzásoknak nem volt kitéve. Ezeket azért írom meg hogy ha talán túlzott vagy alaptalan tudósításokat kapnál, rectifikálhasd azokat, s levelem után közölhesd a dolog lényegét. Ne használd saját szavaimat, de használhatod azok tartalmát. Sógoromnak sincs hála istennek egészségi baja. Isten áldjon kedves Zsigám. Hű barátod Deák Ferenc Kemény Zsigmond eleget tett Deák kérésének, s a „tényállást” valóban nem18