História 2000
2000 / 1. szám - FIGYELŐ - KOSÁRY DOMOKOS: Magyarok és szomszéd nemzetek
FIGYELŐ Magyarok és szomszéd nemzetek 114MB A régi, történelmi Magyarországnak - Erdélyt is beleértve - 1848/49-ben, sajátos módon, két arca, kétféle szerepe volt. Egyrészt, természetesen, a magyar nemzeti mozgalomnak volt hazája, amely a soknemzetiségű Habsburg Birodalom kereteit feszegette. De ez a Magyarország, mint soknemzetiségű ország, maga is „birodalom” volt más, szomszéd nemzeti mozgalmak szemében. Még akkor is, ha egyébként, történeti múltját és földrajzi alkatát tekintve, a Habsburg Birodalomtól igen sokban különbözött. Mint Széchenyi mondta: kisebb szövedék volt a nagyobb szövedéken belül. Befogadó ország volt már a középkorban is, de az elmúlt századok pusztulása, majd betelepülései nyomán a magyarok a népességnek felét sem tették ki, bár még mindig a legnagyobb egyedi etnikumot alkották a sokféle más, horvát, szerb, román, szlovák, ruszin (ukrán), német és más etnikumok mellett. Ezek, kevés kivétellel, szintén a nemzeti fejlődés útjára léptek és saját nemzeti követeléseket támasztottak a történeti Magyarországgal szemben, amelynek immár ők kezdték feszegetni a kereteit. A címben szándékosan kerültük a szokásos, de kissé leszűkítő jellegű „nemzetiségi kérdés” megjelölést. Ez ugyanis történetünk nemzetállami látószögének megfelelően olyasmire utal, hogy itt pusztán az állam belső struktúráját érintő, tehát belpolitikai természetű jelenségről van szó. A valóságban e mozgalmaknak is megvoltak a maguk nemzetközi, külpolitikai vonatkozásai. Nemcsak annyiban, hogy az ellenforradalmi osztrák és orosz politika kapcsolatot talált velük és igyekezett - saját céljai szolgálatában - felhasználni őket. A jelenség külpolitikai, nemzetközi vonatkozásai ennél jóval sokrétűbbek. Ilyen mozgalmak ugyanis nemcsak Magyarország határain belül jelentkeztek, hanem támogatást kaptak - főleg a szerb, részben román esetben - határon kívüli, rokon nemzeti mozgalmaktól és államalakulatoktól és azok képviselőitől is. A magyar nemzeti mozgalom A nemzeti mozgalmak élesedő versenyében, a Habsburg Birodalmon belül, 1848-ban a magyaroknak sikerült a széles mezőny élére törniük. Ez jelentette akkor, Bécs számára, a legnagyobb belső kihívást. S ez érte el a legjelentősebb sikert, hiszen törvényekkel tudta eredményeit, új önállóságát, a polgári vívmányokat és Erdély unióját alátámasztani. Magyarország új rendje tehát törvényes alapra épült. Elszakadni a magyar mozgalom sem kívánt a birodalomtól, talán néhány kisebb, radikális csoport kivételével. Van kutatónk, aki ezt a perszonálunió felé tekintő, kettős (dualisztikus) államszervezeti megoldást a föderalizmus egyik, sajátos változatának tartja. A „nagymagyar” koncepciót a magyarközpontú birodalomról pedig az ausztroszlávizmus magyar megfelelőjének. A magyar nemzeti mozgalom, a szó e modern értelmében, a 18. század utolsó évtizedeiben bontakozott ki, egy olyan felvilágosult nemesi elit vezetésével, amely a fennálló társadalmi-politikai rendszert korszerűsíteni kívánta, bár még nem egy újjal felcserélni. A magyar nemesség a történelmi Magyarországot saját vezetése alatt saját nemzeti államává készült átalakítani. Vagyis fellépett a magyarosítás igényével is, amely a negyvenes években határozottan megerősödött. A nacionalizmusnak a saját, nemzeti haladást elősegítő funkciója mellett nála is felbukkant tehát, másokkal szemben, uralmi, terjeszkedő vonása. Széchenyi, a reformmozgalom kez-A História Könyvtár sorozatában jelent meg Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848-1849-ben című monográfiája. Nem 1848-49 történelmének ismételt kronologikus előadására vállalkozik, hanem a forradalom és szabadságharc egyes kérdéseiről kialakított álláspontok áttekintésére és saját felfogásának pontos megfogalmazására. A magyar történettudomány nesztorának monográfiája nemcsak a kutatók, de a történelemtanárok „csemegéje” is lehet.deményezője, bár az önkéntes csatlakozást, természetes úton - amire főleg a német városi polgárok soraiban máris sok példa volt - maga is helyeselte, az erőltető, türelmetlen asszimilációs törekvést oly veszélyesnek tartotta, hogy már a negyvenes évek elején több alkalommal is nyíltan, határozottan - bár nem sok sikerrel - fellépett ellene. A nemesi ellenzék, a mozgalom és vezetői többségükben nem fogadták meg intelmeit. Véleményük szerint az ország társadalmán belül, az adott viszonyok között, hagyományos pozíciónk elég erős volt ahhoz, hogy megvalósítsák, törvényesítsék céljukat: a francia mintájú polgári nemzetállamot. Tudjuk azonban, hogy a francia mintát csodaszerként, az adott viszonyok között, itt nem ismételhette meg, nem válthatta be, és ez drámai összeütközések veszélyét idézte fel. A helyi feltételek ugyanis lényegesen eltértek azoktól, amelyek annak idején lehetővé tették, hogy a francia minta létrejöjjön. Nemcsak annyiban, hogy itt más volt az etnikumok számaránya. Nem is csak abban, hogy a más hazai nemzeti mozgalmak ekkor már, fejlettebb stádiumban, öntudatosabb politikai vezetéssel és jobb eszközökkel (sajtóorgánumokkal is) rendelkeztek. Talán még lényegesebb különbség volt, hogy míg Franciaországban - mondjuk - a bretonok mögött az Atlanti-óceán terült el, addig Magyarország délvidéki szerbjei mögött, a határon túl, bár a Török Birodalom keretében, egy külön szerb fejedelemség, az erdélyi románok mögött pedig, török függésben, illetve orosz protektorátus alatt, két román fejedelemség képviselte nemzetük céljait. S némi