História 2005
2005 / 6-7. szám - FIGYELŐ - KONTLER LÁSZLÓ: Erzsébet királynő "szuperkrémje"
hogy 1272 után is Magyarországon tartózkodott, magától értetődő. A legkülönösebb IV. László özvegyének, Anjou Izabellának a története. Viszontagságos házassága nem sok alkalmat kínált neki arra, hogy megszeresse férje hazáját, ám mégis azt tapasztaljuk, hogy László meggyilkolása után (1290) még jó ideig Magyarországon maradt. Ez a körülmény annál is inkább szembetűnő, mert családja 1290 után egyike volt a magyar koronára igényt formáló európai dinasztiáknak, s az Anjouk egy pillanatig sem titkolták afeletti haragjukat, hogy az Árpádok trónját „valami András nevű velencei” bitorolja. Izabella helyzete III. András uralkodása alatt ily módon meglehetősen kényes lehetett, ennek ellenére semmi nyoma annak, hogy bármiféle konfliktus alakult volna ki a velencei András és a nápolyi Izabella között. Igaz, az 1290- es években Izabella eltűnik a szemünk elől, talán valamely kolostorban húzta meg magát. Hazatérésére mindazonáltal csak 1300-ban került sor, Nápolyba visszatérve egy domonkos kolostorban töltötte élete utolsó éveit. Arra, hogy adott esetben az Árpádházi herceg felesége milyen bizonytalan helyzetben volt - még akkor is, ha történetesen férje számított a trón várományosának -, figyelemre méltó példával szolgál Laszkarisz Mária története, akit apósa, II. András el akart választani fiától, Béla hercegtől, hogy olyan új feleséget keressen neki, „aki nagyobb hasznot hajt az országnak”. A válás engedélyezését végül a pápa a magyar püspöki kar véleményének kikérése után elutasította, mégis lehetetlen nem észrevenni, hogy a dinasztia történetének leghosszabb ideig tartó, dinasztikus szempontból is a legsikeresebbek közé tartozó házasságának sorsa voltaképpen hajszálon függött. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy egy házasság leginkább passzív szereplője a későbbi királyné volt; a döntés szülei, illetve leendő férje - vagy annak szülei - kezében volt. A házasságok ily módon a királyok históriájához tartoznak, a királynék története csak megkoronázásukkal kezdődik. ZSOLDOS ATTILA 32 Erzsébet királynő „szuperkémje” Túlságosan félni nem olyan veszélyes, mint túl kevéssé”; „mi sem veszedelmeseim, mint a biztonság” - mondotta 1568 decemberében Sir William Cecilnek (Lord Burghley), I. Erzsébet legfőbb külpolitikai és pénzügyi tanácsosának Sir Francis Walsingham, aki ekkortájt bukkant fel az angol hírszerzés berkeiben. Az aforisztikus megállapításokat bízvást választhatná működésének ars poeticájául bármely titkosszolgálat. Nem véletlen, hogy olyan korban és helyzetben fogalmazódtak meg, amikor az állam belső és külső biztonsága a kortársak felfogásában szorosan összefonódott egymással, s ideológiai kérdéssé emelkedett. Ennek illusztrálásához érdemes röviden felidézni az angliai reformáció folyamatának néhány epizódját, s azt, hogy e folyamat szorosan ágyazódik a nemzetközi összefüggések egész rendszerébe. Protestánsok és katolikusok a Tudor Angliában 1558-ban I. Erzsébet lépett trónra, aki nővére, a katolikus I. („Véres”) Mária ötéves uralkodása után visszatért az apja, VIII. Henrik és öccse, VI. Edward alatt megkezdett egyházi reform útjára. Ez egyszerre jelentett politikai és vallási programot. A „henriki reformáció” az uralkodói egyházfőség deklarálásával, a Szentszéknek fizetett évi adó felmondásával és a Rómához egyházjogi ügyekben való fellebbezés tilalmával Angliát egyúttal „birodalomnak” (empire) minősítette. Az imperium római jogi jelentésének („a parancsolás főhatalma”) szellemében minden külső tényezőt kizárt az ország népessége fölötti bármilyen ellenőrzés gyakorlásából. (Ezáltal a „pápizmus” felségárulásnak minősült, hiszen egy másik „birodalom” uralkodója iránti lojalitást is feltételezett.) A hitélet Az anglikán egyház fejéhez, Will. Henrikhez Robert Sherburne chichesteri püspök egy oklevél szentesítéséért folyamodik. Lambert Barnard festménye, 1519