Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - NÉP-NÉPESEDÉS - Andorka Rudolf: Népesedési helyzetünk és a népesedéspolitika lehetőségei

NÉP­NÉPESEDÉS NÉPESEDÉSI HELYZETÜNK ÉS A NÉPESEDÉSPOLITIKA LEHETŐSÉGEI A legutóbbi hónapokban, a Magyar Demokrata Fórum szegedi tanácskozása óta a sajtó­ban újra felélénkült a népesedési kérdések körüli vita. Ezt egyértelműen jó fejleménynek te­kinthetjük azért, mert felhívja a közvélemény figyelmét arra, hogy a népesedési probléma lé­tezik és, hogy annak megoldási lehetőségeit keresnünk kellene. A sajtóban és a közvélemény­ben folyó vitában előfordulnak ténybeli tévedések és téves, sőt káros beállítások is. Ezért gondoltam érdemesnek, hogy szegedi hozzászólásom főbb gondolatait írásba foglaljam, azon belül aláhúzva néhány olyan megállapításomat, amely az azóta folyó vitában felvetett nézetekkel szorosabban összekapcsolódik, azokkal egyetért vagy azoknak ellentmond. Először két gondolatot mondtam el arról, ho­gyan nem szabad szerintem a népesedésről vitat­kozni. 1. Nagyon káros a népesedési probléma meg­oldása és ezzel a magyar társadalom egészséges, hosszútávú fejlődése szempontjából, ha a vitában „címkéket” aggatnak egymásra. Az egyik ilyen címke a „nacionalista” vagy — még élesebb for­mában — „fajvédő”. Én magam személyesen hal­lottam egy kollégától, hogy „akit a népesedési helyzet, az öngyilkosság és az alkoholizmus fog­lalkoztat, aggaszt, az csak fajvédő lehet”. Miután tudományos pályafutásom jelentős részét e kérdé­sek kutatására fordítottam, továbbá miután csalá­dom nagy szenvedéseken ment keresztül a „fajvé­dő” időszak csúcsán, 1944—1945-ben, ez a ne­kem célzott kijelentés érthetően személyesen sem lehetett közömbös számomra. Ennél sokkal sú­lyosabbnak tartom azonban azt, hogy érzésem szerint nem felelőtlenül kimondott, elszigetelt vé­leménnyel szembesültem, hanem elég elterjedten hangoztatott manipulatív tétellel. Miért nem felel meg az igazságnak ez a tétel? Kezdjük azzal, hogy a magyar népesedés problé­mái iránti érdeklődés, azok feltárása és a jobbítás lehetőségeinek keresése Magyarországon kimon­dottan baloldali progresszív körökben és szerzők műveiben is megjelent. A dél-dunántúli egyke­­rendszerről az első egészen kitűnő elemzést a Hu­szadik Század köréhez tartozó és 1919-ben Orgo­­ványban kivégzett Buday Dezső írta. A két világ­háború közötti időszak „egyke-irodalmának” leg­jobb műveit pedig Fülep Lajos és Illyés Gyula írta. Mindketten a korabeli Magyarország legszélesebb „európai” látókörű alkotó értelmiségéhez tartoz­tak, provinciális szemlélettel aligha vádolhatók. Kétségtelen, hogy Illyést bírálták más baloldali körökben, ennek a bírálatnak, vitának azonban akkor is az a nagyon káros hatása volt, hogy a fe­nyegető nemzeti szocialista előretöréssel szembe­ni haladó összefogást gyengítette. A „címkézés­nek” ma is az a veszélye, hogy megosztja a prog­ressziót. 2. A népesedés kérdéseivel a demográfia több mint háromszáz éves tudománya foglalkozik. Fel lehet hozni a demográfia tudománya ellen azt a kritikát, hogy az elmélet területén viszonylag ke­veset alkotott és ezért nem tudja megnyugtatóan megmagyarázni többek között a fejlett országok­ban jelenleg tapasztalható igen alacsony gyermek­számot, és azt is, hogy tudományközi kapcsolatai, elsősorban a szociológiával és a közgazdaságtan­nal gyengék, ezért a fejlett országok jelenlegi né­pesedési helyzetének gazdasági és társadalmi következményeit igen kevéssé tárták fel. Az azon­ban vitathatatlan, hogy három évszázados fejlődé­se során a demográfia adatfelvételei és elemzési módszerei igen magas szintet értek el. Külön ki kell emelni, hogy a magyar demográfia hagyományo­san igen magas színvonalú, és jelenleg kevés or­szág van, amelynek olyan sok és alapos adata len­ne a termékenységről és halandóságról, mint ne­künk. Ezért ezeket a népesedési adatokat és a de­mográfia tudományos módszertanát mindenkép­pen célszerű figyelembe vennie annak, aki a népe­sedési vitában írással vagy szóban részt vesz. E két követelmény megtartása a vitában azért nagyon kívánatos, mert hozzásegíthet nemcsak a helyzet világos látásához, hanem egy nemzeti közmegegyezés kialakításához is. Az eredményes népesedéspolitikához a nemzeti közmegegyezés mindenképpen szükséges lenne. A vitathatatlanul meglehetősen sikeres francia népesedéspolitikára szeretnék utalni és arra, hogy annak alapelveiben például a jobbközép kormány népszerű miniszte­re, Simone Weil és a baloldali és nőemancipációs művei alapján hazánkban is közismert Evelyne Sullerol teljesen egyetérteni látszanak. Mitterrand ugyanazokat a népesedési célokat tűzi ki és ha­sonló népesedéspolitikát folytat, mint annak ide­jén De Gaulle. Ezt követően megpróbáltam néhány olyan tu­dományosan megalapozott tételt megfogalmazni, amely ma a progresszív erők közmegegyezésének alapja lehet: 1. Halandóságunk a fejlett országok között a legrosszabbak közé tartozik és a felnőttférfi-ha­­landóság az 1960-as évek közepe óta romlik. Javí­tása a legfontosabb társadalmi célok közé kell hogy tartozzék. 2. A halandóság bármennyire kedvező alaku­lása sem változtat azonban azon a tényen, hogy a született gyermekek száma nem elég a szülők nemzedékének egyszerű reprodukciójához, tehát az egymást követő nemzedékek létszáma egyre ki­sebb, így a népességszám szükségképpen fogy. Az éves adatok alapján számított reprodukciós együtthatók 1958 óta mutatnak „szűkített” repro­dukcióra (az 1974—1977 évek kivételével). Ezeknél pontosabban jelzik a népesség reproduk­ciójának alakulását az egyes női nemzedékek, pontos szakkifejezéssel születési kohorszok által szült gyermekszámok. Ezek még egyértelműbben mutatják a hiányt: az 1936 óta született női kohor­szok egyike sem szült annyi gyermeket, amennyi saját létszámának reprodukcióját elérte volna. A „hiány” 10—15 százalékra tehető. Ebben a tekin­tetben jelenleg nem állunk a fejlett országok rang­listájának legalján, inkább a közepén, Írország és Lengyelország kivételével minden fejlett ország­ban kisebb a gyermekszám, mint amennyi az egy­szerű reprodukcióhoz szükséges lenne. Az utolsó években az NSZK és Olaszország termékenysége látszik a legalacsonyabbnak, itt a hiány a 30 száza­lékot is eléri. Viszont például Franciaországban és újabban Svédországban majdnem eléri az egysze­rű reprodukcióhoz szükséges szintet. 3. Az alacsony magyarországi gyermekszám közvetlen demográfiai oka nyilvánvaló: igen ke­vés azoknak a fiatal házaspároknak a száma, akik kettőnél több gyermekre vállalkoznak. Ugyanak­kor a gyermektelenek és az egykések aránya kissé csökkent, tehát nem a gyermekellenesség, hanem a kétgyermekes családmodell általános elterjedé­se miatt maradunk el az egyszerű reprodukcióhoz szükséges gyermekszámtól. (A hajadon állapot­ban maradók, terméketlenek és a csecsemőhalan­dóság „kipótlása” miatt lenne szükség bizonyos számú harmadik és többedik gyermekre.) 4. Az egész fejlett világra kiterjedő Születés­­számcsökkenés mélyen fekvő okait illetően nincs általánosan elfogadott magyarázata a demográfia tudományának. Minden fiatal házaspár számára nyilvánvaló azonban az a „köznapi” magyarázat, hogy a gyermekvállalás igen nagy anyagi terheket és időbeli lekötöttséget okoz. 5. Az egyszerű reprodukcióhoz szükségesnél kisebb gyermekszám fennmaradása esetén a né­pességszám szükségképpen csökkeni fog. A KSH Népességtudományi Kutató Intézetének 1987- ben publikált előreszámítása szerint, az 1985. évi termékenységi és halandósági viszonyok változat­lan fennmaradása esetén 2021-ben az ország je­lenlegi népessége 9 millió 817 ezerre csökken, te­hát több mint 800 ezres fogyásra lehet számítani. Ezzel párhuzamosan erősen megnő a nyugdíjkor­határon felüli népesség és csökken a fiatal népes­ség aránya. 10 HITEL • 1989. 4. szám

Next