Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - NÉP-NÉPESEDÉS - Andorka Rudolf: Népesedési helyzetünk és a népesedéspolitika lehetőségei
NÉPNÉPESEDÉS NÉPESEDÉSI HELYZETÜNK ÉS A NÉPESEDÉSPOLITIKA LEHETŐSÉGEI A legutóbbi hónapokban, a Magyar Demokrata Fórum szegedi tanácskozása óta a sajtóban újra felélénkült a népesedési kérdések körüli vita. Ezt egyértelműen jó fejleménynek tekinthetjük azért, mert felhívja a közvélemény figyelmét arra, hogy a népesedési probléma létezik és, hogy annak megoldási lehetőségeit keresnünk kellene. A sajtóban és a közvéleményben folyó vitában előfordulnak ténybeli tévedések és téves, sőt káros beállítások is. Ezért gondoltam érdemesnek, hogy szegedi hozzászólásom főbb gondolatait írásba foglaljam, azon belül aláhúzva néhány olyan megállapításomat, amely az azóta folyó vitában felvetett nézetekkel szorosabban összekapcsolódik, azokkal egyetért vagy azoknak ellentmond. Először két gondolatot mondtam el arról, hogyan nem szabad szerintem a népesedésről vitatkozni. 1. Nagyon káros a népesedési probléma megoldása és ezzel a magyar társadalom egészséges, hosszútávú fejlődése szempontjából, ha a vitában „címkéket” aggatnak egymásra. Az egyik ilyen címke a „nacionalista” vagy — még élesebb formában — „fajvédő”. Én magam személyesen hallottam egy kollégától, hogy „akit a népesedési helyzet, az öngyilkosság és az alkoholizmus foglalkoztat, aggaszt, az csak fajvédő lehet”. Miután tudományos pályafutásom jelentős részét e kérdések kutatására fordítottam, továbbá miután családom nagy szenvedéseken ment keresztül a „fajvédő” időszak csúcsán, 1944—1945-ben, ez a nekem célzott kijelentés érthetően személyesen sem lehetett közömbös számomra. Ennél sokkal súlyosabbnak tartom azonban azt, hogy érzésem szerint nem felelőtlenül kimondott, elszigetelt véleménnyel szembesültem, hanem elég elterjedten hangoztatott manipulatív tétellel. Miért nem felel meg az igazságnak ez a tétel? Kezdjük azzal, hogy a magyar népesedés problémái iránti érdeklődés, azok feltárása és a jobbítás lehetőségeinek keresése Magyarországon kimondottan baloldali progresszív körökben és szerzők műveiben is megjelent. A dél-dunántúli egykerendszerről az első egészen kitűnő elemzést a Huszadik Század köréhez tartozó és 1919-ben Orgoványban kivégzett Buday Dezső írta. A két világháború közötti időszak „egyke-irodalmának” legjobb műveit pedig Fülep Lajos és Illyés Gyula írta. Mindketten a korabeli Magyarország legszélesebb „európai” látókörű alkotó értelmiségéhez tartoztak, provinciális szemlélettel aligha vádolhatók. Kétségtelen, hogy Illyést bírálták más baloldali körökben, ennek a bírálatnak, vitának azonban akkor is az a nagyon káros hatása volt, hogy a fenyegető nemzeti szocialista előretöréssel szembeni haladó összefogást gyengítette. A „címkézésnek” ma is az a veszélye, hogy megosztja a progressziót. 2. A népesedés kérdéseivel a demográfia több mint háromszáz éves tudománya foglalkozik. Fel lehet hozni a demográfia tudománya ellen azt a kritikát, hogy az elmélet területén viszonylag keveset alkotott és ezért nem tudja megnyugtatóan megmagyarázni többek között a fejlett országokban jelenleg tapasztalható igen alacsony gyermekszámot, és azt is, hogy tudományközi kapcsolatai, elsősorban a szociológiával és a közgazdaságtannal gyengék, ezért a fejlett országok jelenlegi népesedési helyzetének gazdasági és társadalmi következményeit igen kevéssé tárták fel. Az azonban vitathatatlan, hogy három évszázados fejlődése során a demográfia adatfelvételei és elemzési módszerei igen magas szintet értek el. Külön ki kell emelni, hogy a magyar demográfia hagyományosan igen magas színvonalú, és jelenleg kevés ország van, amelynek olyan sok és alapos adata lenne a termékenységről és halandóságról, mint nekünk. Ezért ezeket a népesedési adatokat és a demográfia tudományos módszertanát mindenképpen célszerű figyelembe vennie annak, aki a népesedési vitában írással vagy szóban részt vesz. E két követelmény megtartása a vitában azért nagyon kívánatos, mert hozzásegíthet nemcsak a helyzet világos látásához, hanem egy nemzeti közmegegyezés kialakításához is. Az eredményes népesedéspolitikához a nemzeti közmegegyezés mindenképpen szükséges lenne. A vitathatatlanul meglehetősen sikeres francia népesedéspolitikára szeretnék utalni és arra, hogy annak alapelveiben például a jobbközép kormány népszerű minisztere, Simone Weil és a baloldali és nőemancipációs művei alapján hazánkban is közismert Evelyne Sullerol teljesen egyetérteni látszanak. Mitterrand ugyanazokat a népesedési célokat tűzi ki és hasonló népesedéspolitikát folytat, mint annak idején De Gaulle. Ezt követően megpróbáltam néhány olyan tudományosan megalapozott tételt megfogalmazni, amely ma a progresszív erők közmegegyezésének alapja lehet: 1. Halandóságunk a fejlett országok között a legrosszabbak közé tartozik és a felnőttférfi-halandóság az 1960-as évek közepe óta romlik. Javítása a legfontosabb társadalmi célok közé kell hogy tartozzék. 2. A halandóság bármennyire kedvező alakulása sem változtat azonban azon a tényen, hogy a született gyermekek száma nem elég a szülők nemzedékének egyszerű reprodukciójához, tehát az egymást követő nemzedékek létszáma egyre kisebb, így a népességszám szükségképpen fogy. Az éves adatok alapján számított reprodukciós együtthatók 1958 óta mutatnak „szűkített” reprodukcióra (az 1974—1977 évek kivételével). Ezeknél pontosabban jelzik a népesség reprodukciójának alakulását az egyes női nemzedékek, pontos szakkifejezéssel születési kohorszok által szült gyermekszámok. Ezek még egyértelműbben mutatják a hiányt: az 1936 óta született női kohorszok egyike sem szült annyi gyermeket, amennyi saját létszámának reprodukcióját elérte volna. A „hiány” 10—15 százalékra tehető. Ebben a tekintetben jelenleg nem állunk a fejlett országok ranglistájának legalján, inkább a közepén, Írország és Lengyelország kivételével minden fejlett országban kisebb a gyermekszám, mint amennyi az egyszerű reprodukcióhoz szükséges lenne. Az utolsó években az NSZK és Olaszország termékenysége látszik a legalacsonyabbnak, itt a hiány a 30 százalékot is eléri. Viszont például Franciaországban és újabban Svédországban majdnem eléri az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szintet. 3. Az alacsony magyarországi gyermekszám közvetlen demográfiai oka nyilvánvaló: igen kevés azoknak a fiatal házaspároknak a száma, akik kettőnél több gyermekre vállalkoznak. Ugyanakkor a gyermektelenek és az egykések aránya kissé csökkent, tehát nem a gyermekellenesség, hanem a kétgyermekes családmodell általános elterjedése miatt maradunk el az egyszerű reprodukcióhoz szükséges gyermekszámtól. (A hajadon állapotban maradók, terméketlenek és a csecsemőhalandóság „kipótlása” miatt lenne szükség bizonyos számú harmadik és többedik gyermekre.) 4. Az egész fejlett világra kiterjedő Születésszámcsökkenés mélyen fekvő okait illetően nincs általánosan elfogadott magyarázata a demográfia tudományának. Minden fiatal házaspár számára nyilvánvaló azonban az a „köznapi” magyarázat, hogy a gyermekvállalás igen nagy anyagi terheket és időbeli lekötöttséget okoz. 5. Az egyszerű reprodukcióhoz szükségesnél kisebb gyermekszám fennmaradása esetén a népességszám szükségképpen csökkeni fog. A KSH Népességtudományi Kutató Intézetének 1987- ben publikált előreszámítása szerint, az 1985. évi termékenységi és halandósági viszonyok változatlan fennmaradása esetén 2021-ben az ország jelenlegi népessége 9 millió 817 ezerre csökken, tehát több mint 800 ezres fogyásra lehet számítani. Ezzel párhuzamosan erősen megnő a nyugdíjkorhatáron felüli népesség és csökken a fiatal népesség aránya. 10 HITEL • 1989. 4. szám