Hitel, 1991. április-augusztus (4. évfolyam, 9-17. szám)
1991 / 9. szám - Török Tamás: Márai evangéliuma
2 HITEL • 1991. 9. szám m •• rp . Torok Tamás Márai evangéliuma Judás, a megkerülhetetlen Getsemáné (Gethszemáné, Gecsemáné) kertet nem csak én képzeltem mostanáig egy nagy ligetnek, afféle kiserdőnek, amelyben el lehetne bújni, amelyből el is lehetne menekülni veszély esetén. Zefirelli is így ábrázolja, mert ő az igazat is és nem csak a valódit újrateremtő Emberjellem-drámát kelt. Zefirelli pontos, ő azt mutatja meg, hogy Jézus nem akar elbújni, mert ismeri a Feladatot, amit teljesítenie kell. A Feladat elől különben - ez lehetne egy Márai-mondat is - a Feladat elől nem lehet elbújni. A valódi Getsemáné kert, amit láttam, csak akkora, mint egy közepes üdülőtelek, s az Olajfák hegyén lehetne-e másmivel, mint olajfákkal benőttem Akkorkának éreztem, mint ezt a mi kifondorkodott Magyarországocskánkat, ahonnan jókor ajánlatos, mert csak jókor lehet Júdás elől odébbállni, még mielőtt a színre lépne a maga teljes jellemtelenség-fegyverzetében. Jézus lábanyomában járok, s természetesen a Júdáséban is, gondolnám, ha nem azon borzadnék el éppen, hogy mi lett volna a világból Júdások nélkül, mire vitték volna a beleegyezésre született, a békességben hagyott, s talán szellemileg is elhájasodott példaemberek. Itthon is sokszor jutott az eszembe ilyesmi: Krúdy lábanyoma a Margitszigeten, Bartóké Rákoshegyen vagy a Szilágyi Dezső téren, aztán egy másik lábnyom a Mikó utcában, a Vár túlsó oldalán... És Júdás lábanyomában is lépkedek. A Getsemáné kert kicsi, át meg átfedik egymást a betakart lábnyomok. A Getsemáné kertben nem azt mérik, mit érhetsz a világnak: azt mérik, hogy Kajafásnak mit érsz. A Getsemáné kert kicsi, jókor még el lehet futni, jókor kell világgá futni belőle. Aki elfut, nem jár Júdás kedvében. Nem szereti Júdást, pedig Júdás nélkül nem csak megváltás nincs. Feladat érlelő elfutás sincsen. Márai nélküli Magyarország Az 1943-44-es Naplóban írja: „Zsúfolt, nagy teremben, az új Városháza közgyűlési termében kell felolvasnom Marcus Aureliusról. Utolsó hazai nyilvános szereplésem ez, nincs olyan kérés, sem presszió, mely még egyszer reákényszeríthetne ilyen vállalkozásra. Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba.” Az első sor közepén ültem, szinte közvetlenül előtte. Ilyeneket olvasott: „Ez a magányos író, Pannónia síkságainak éjszakájában, jelleméből meríti az erőt, hogy megismerje önmagát és a világot, kifejezze az emberfelettit, az istenit az emberben.” A jellemből meríteni erőt a megismeréshez és a kifejezéshez: a Márai-iskolának, vagy ha úgy tetszik műhelynek, ahol Varázs a lecke vagy Varázs a termék, nincsen, nem is lehet más kulcsmondata. A Marcus Aureliusról szóló vallomás végét mintha már egyenesen nekem olvasta volna. Egyenesen a szemembe mondta: „A jellem, amely megismeri az emberben az istenit, erősebb, mint a sors.” Ellenségei mit mondanak egy ilyen Márai-mondatra? Mi mást, mint azt, hogy patetikus. Csupán az élete vetheti ellen, bizonyítékképpen, hogy így volt igaz. A háború utolsó teljes esztendeje kezdődött ekkor. Az elsőszámú kivándorló tiltakozást, négy évvel később, a dolgok kísérteties ismétlődése miatt a második emigráció követte, a már nem belső, a végleges. A kiváltó okok közt csak annyi volt a különbség, hogy az új program faj helyett osztályt rendelt kifosztani, majd végképp eltörölni, s a nemzetközpontú vezérgondolkodás nem tűrte a deportálás szó használatát, a fogalmat csakis a szó magyar fordításában engedélyezte kiejteni. A jellem pedig válaszolt, és válaszából sors lett. Mi lehetett elmenése legfontosabb oka? (hiszen osztályának „kitelepítése” ekkor még nem is kezdődött el). A polgári otthon, a jólét megszűnése, a Mikó utcai otthon pusztulása, ahol „Az ablak előtt, nyári reggel, boldog Fényben itt lengtek a gesztenyelombok Az ablak mögött regényt írtál...”? Nem volt mellékes. Új regényére, A nővérre, új darabjára, a Varázsra a mintegy vezényszóra dördülő kritikai össztűz még korábbi dörgedelmeket is túldörgött. Amikor Bálint György szavára („a magyar próza egyik legnagyobb művésze, Márai, akinek a magyar mondat soha nem hallott zenéjét köszönhetjük”) Orley István azt felelte, hogy „regényeiben rekedtes, sötét, lihegő, patetikus, egyszínű zene hangzik”. Márai pedig, később: „Ambrus, Péterfy, Riedl, Schöpflin nem taglózni akart, hanem nevelni és segíteni” - ez elől is: menekülni, menekülni! A félelem? „...nem lehetnek kétségeink, mi történne, ha a keleti bolsevizmus egy napon módot és eshetőséget látna arra, hogy behatoljon az occidentális műveltség területeire” - írta 42-ben, a Röpiratban. Mégse a bosszútól való félelemről ír majd a Föld, földben, hanem ez már lassan-lassan agyonnyúzott idézgetés a félelemről attól, hogy különféle agymosások és önámítás után végül beleegyezik. Hogy elhitetik vele és ő elhiszi, hogy „így van jól”. És majd eszerint él. Mint ahogy ezt vele egyírású, rokon gyökerű és ízlésvilágú írók megtették, s akiktől arckifejezésük időtlen rezzenéstelenségét el is fogadták. Egy stílusigényre szigorú másik felvidéki polgárra, Élés Endrére kell gondolnom, s rá azért is, mert a Révai kiadó szerkesztőjeként ő tovább merte támogatni a 45 után mellőzni kezdett, nem egyszer visszautasított Márait. De ha elment is, nem ment el egészen. (folytatás a 4. oldalon)