Hitel, 2012. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 2. szám - Wodianer-Nemessuri Zoltán: Éhezők és jóllakottak
sőt egyfelől kifejezett kegyeket gyakorolt, másfelől kiéheztetett, elnyomott, elhallgatott, háttérbe szorított, mindvégig a piacot és a szent „másságot” emlegetve. Utóbbi kategória napjainkra végleg kiüresedett, hisz valóban minden társadalom és minden ember más. Ennyi erővel bölcsen megállapíthatjuk: eső után vizes a föld. Összegezve: a választói akarat nyomán a döntéshozók és a döntések ne látsszanak másnak, mint amire a felhatalmazás szól, vagyis kötelezzék el magukat konkrét irányok és személetmód mellett - ha hívek akarnak maradni saját értékrendjükhöz, ígéreteikhez és támogatóikhoz. FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKA Aczélos idők hetilapja, irányzatos tartalommal bár, de közérthetően megfogalmazva az értékeket is. Újabban se szeri, se száma a hasonló kiadványoknak anélkül, hogy egy szűk réteg kivételével a laikus kultúrafogyasztót megszólítanák. Az internetes filmportálok tartalomszolgáltató marketingeszközök. Szélsőséges egyéni vélemények (blogok) és filmelőzetesek (trailerek) megjelenítői. Betekintést ajánlgatnak, nem eligazodást. Haldoklik a kritika, miközben virulnak az arra érdemtelen művecskék. Az ingerküszöb úgy tolódik egyre följebb, ahogy a másság, a tolerancia és a „politikai korrektség” jegyében a bűnök megengedő ítélkezési gyakorlata. Tucatszám születnek az eredetiből átértelmezett, átírt, „mássá” rendezett színházi előadások és a nézhetetlen szerzői filmek. Nemzetközi díjzuhatagban áznak, csak épp az itthoni vetítéseken kell az államnak pár száz nézőjüket jegyenként több tízezer forinttal támogatni. E jelenség mögött politikai szándék húzódik meg. Cél, hogy a közlés legpopulárisabb eszköze, a film ne tükrözze a valóságot vagy szolgálja a rétegkultúrát és marginális jelenségeket (pl. a hajléktalanokét), s egy-egy rendező zavaros világképét az emberekre erőszakolja fesztiválokon és vidéki mozikban egyaránt. Ugyanakkor a politika rátenyerel a népszerűnek szánt produkciókra is. A Mansfeld, a Hídember, a Régimódi történet, s az eddigi legjobb Márai-film, az Emigráns producere, Hábermann Jenő említette egy alkalommal, hogyan próbálták befolyásolni. Épp a „Tűzvonalban” című bűnügyi sorozatot forgatta, csekély költségvetésből nagy nehézségek árán, amikor százmilliós ajánlattal kecsegtették. Csupán annyit kértek, hogy egy epizód a 2006. október 23-ai rendőrterrort pozitív színben tüntesse fel. Hábermann az ajánlatot (a tévésorozat két rendezőjével együtt) erkölcsi és szakmai okokból egyaránt visszautasította, mire a vergődő stáb egy fillér plusz támogatást sem kapott. Emlékezetes a budai Turul-, a Teleki Pál- és a Wass Albert-, majd a Károlyi Mihályszobrot körülhabzó tiltakozás, s a Nemzeti Színházat, pontosabban Alföldi Róbert direktort övező botránysorozat, melyet magától értetődően követett az Új Színházas Márta-Dörner-Csurka-ügy. Micsoda égető problémák, miközben évek óta nem készülnek a magyar történelem emlékezetes pillanatait megörökítő filmek, nem születik (méltó) kortárs tragédia, dráma, vígjáték - vagy a fiókban lapul. A hírek szerint a nemzeti dalszínház - a filmgyártáshoz hasonlóan - milliárdokat tékozolt el anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben javított volna a színvonalon. Nyilvánvaló: direkt politikai megrendelés alapján csakis fércmű születhet, vagy lila köd gomolyoghat az agyakban, a kiállítótermekben, a színpadon és a filmvásznon egyaránt. Hiányosságainkon, kulturális deficitünkön nem egy-egy megbízás, hanem a vállalt tematikus kiírások, már bizonyított alkotóműhelyek és csoportok támogatása, vagyis az értékválasztás 2012. FEBRUÁR