Hitel, 2010. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel György: "Utazás Németh László színházában (Emlékezés Németh László-rendezéseimre, drámáinak előadásaira, és arra is, ami közben az életemben történt)
1956 novemberének szorongásos, depressziós hónapjából egyetlen jó emlékem maradt: akkor olvastam el Németh László Égető Eszter című regényét. A szüleim a nővéremmel és sógorommal együtt a viszonylag fűtött szobában aludtak, de én a másik, a hideg szobát választottam az éjszakákra, hogy elmenekülhessek a napi rettenetek elől, és olvassak. Ritka élményt adott Németh László regénye, amelyet mint minden akkoriban olvasott darabot és nagyobb prózai művet színpadi bemutatásra képzeltem el, természetesen szereposztásterveket készítve. Égető Esztert Tolnay Klárira osztottam. (Nagy kár, hogy csak a Matthiás panzió főszerepét játszhatta el. Mint kivételesen okos és érzékeny színésznőt később őt tartottam több Németh László-dráma ideális hősnőjének. Milyen nagyszerű Ágota vagy Anna lett volna a Nagy család vagy a Cseresnyés főszerepeiben!) 1957 tavaszán szüleimmel együtt megnéztük a Széchenyi előadását a Madách Kamaraszínházban. Családi ünnepként emlékszem erre az estére. Mindmáig felejthetetlen, erős emléket hagyott bennem ez az előadás Tímár Józseffel a címszerepben egyszerűségével, fájdalmával, önsebző iróniájával, emberi nagyságával. (Nem véletlenül tartotta a szerző Tímárt ideális hősnek a háború előtt bemutatott drámái számára. Tímár József az lehetett volna később is, ha 1951-ben a párt és végrehajtói nem űzik el őt a Nemzetiből, s ezzel nem kényszerítik olyan fizikai munkára, amely egész életére tönkretette az egészségét.)12 Mint később megtudtuk, mi az utolsó előtti előadást, a kilencediket(!) láttuk. A tizedik után betiltották. A kilencedik estén a nézőtéren mindenki összeszorult szívvel figyelt, s gondolom majd mindenki ráismert az 1848-as és 1956-os orosz cári, majd szovjet fegyverekkel levert két forradalmat követő tragikus állapotok, a megtorlások azonosságára. 1957 telén és tavaszán a színházakat zsúfolásig megtöltő közönség még hónapokig kereste a biztató szavakat, kapaszkodott a prózai színházak előadásaiba. Ha az előadott darabokban vagy a gesztusokban a jelen kilátástalan valóságára utaló legkisebb utalást is véltek felfedezni, élénken, hálásan reagáltak.13 Ez sokszor túllépett a nézőtér hullámzásán, az összesúgások halk moraján vagy a rádöbbenés különös csendjén, ilyenkor a közönség addig visszafojtott indulata tapsviharban tört elő. Eképpen találta meg a publikum a tiltakozás lehetőségét az új önkényuralom ellen, miközben látszólag „csak" az előadást ünnepelte. A Széchenyi Madách színházi estéjén is így történt, a nézőtér a kitörő tapsokban fejezte ki: értjük a mű előadásának üzenetét, és mi itt egyek vagyunk Veletek. * * * 1956-ban vettek fel a Színház és Filművészeti Főiskolára. A dramaturgiatanárunk az első megtartott előadása után 56-os „magatartása" miatt letartóztatott Háy Gyula14 helyett Gyárfás Miklós15 lett, akinek egyik legkedvesebb írója Németh László volt. Különös, szinte megszállott lelkesedéssel, nagyszerűen elemezte drámáit, mi pedig egyre többen fedeztük fel Németh László műveit.16 A főiskolai tanulmányok befejezésekor a diplomarendezésre egy-egy vidéki színháznál került sor. Számomra nagy öröm volt, hogy az ötödik tanulmányi év nagy részében az akkor Szendrő Józsefi vezette Debreceni Csokonai Színházban dolgozhattam, amelynek kiváló társulata volt. Amikor Szendrő először kérdezte meg az akkor még viruló Fészek Klub asztalánál: Mit akar vizsgának rendezni? - javaslataim között volt Németh László Villámfénynél és Papucshős című műve is. 1961 őszétől Debrecenbe szerződtem, de akkorra már a szeretett Szendrő József igazgatói székébe Taar Ferenc (megszólítása „Taar elvtárs" volt) ült be.18 Neki is elmondtam