Hitel, 2010. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel György: "Utazás Németh László színházában (Emlékezés Németh László-rendezéseimre, drámáinak előadásaira, és arra is, ami közben az életemben történt)
letlenek összjátéka segített hozzá. A színházban szerepet kerestünk Pécsi Sándornak, s a Papucshős mintha neki íródott volna. Az előadás pályám egyik nagy öröme lett Pécsi Sándor mellett Psota Irén és Vass Éva kiváló alakításaival. (A rendezőktől gyakran kérdezik meg: miért vonzódik egy drámához? Van, amikor a válasz jól megfogalmazható, sokszor azonban csak több motívumból kerekedhet magyarázat, így van ez az én Papucshőssel való kapcsolatommal is. Fiatalon erős olvasmányélményem volt, úgy éreztem, hogy „személyes kapcsolat" van a szerző és a címszerep között, s ennek a titoknak a megfejtése izgatott. Érdekelt Sebestyén a főhős, Lonka, a feleség és Viola, egyáltalán nem a társalgási darabok agyonánt háromszögére emlékeztető konfliktusuk, valamint a Sebestyént körülvevő, fullasztó kisvárosi környezet. A Papucshősben és Németh László összes „vallomásos" drámájában a rendkívül gazdag pszichológiai ábrázolás mellett az író gondolatvilága, eszméi, történelemlátása fejeződik ki. Játszódjanak drámái magyar vagy világtörténelmi keretek között, különböző díszletekben, mindenkor a magyar társadalom problémáiról szólnak, belső és külső konfliktusoktól feszített hősei a magyar lét kérdéseivel küzdenek, és az emberi igazságért vívnak. Életműve ezért szól mindenkor a magyar olvasókhoz. Kétségtelen, hogy kevés darabja ad lehetőséget teátrális, látványos rendezésre, annál hálásabb rendezői feladat az emberi kapcsolatok, társadalmi helyzetek és viszonyok megfejtése és bemutatása.) A Papucshős Sebestyéné egyike azoknak a tragikomikus hősöknek, akiknek egy-egy vonásában mintha az író fájdalmas öniróniával önmagát is élve boncolná. Pécsi Sándor művészetét fiatalkorom óta kivételesen szerettem, gazdag, sok életigazsággal, szívbéli humorral, személyes élményektől ihletett és végtelen fantáziával megteremtett, mindenkihez oly közel kerülő portréiért.23 Hálás vagyok a sorsomnak, hogy 1965-től hét éven át, élete végéig, több rendezésemben dolgozhattam vele. Pécsi Sándor nagyon szerette Holly Sebestyén alakját. Mintha Csehov tokba bújt embere kelt volna életre a magyar pusztában, az ő Sebestyén portréjában. Megjelent előttünk a tudást mohón rajongó ember, aki egy szerencsétlen házasság megaláztatásában kínlódik. S ha karakterének puhasága engedné, kitörne verméből, erre biztatja őt a jó barát, Viola is. Visszahullása az önfeladásba komédiás helyzet, de igazi tragédia, ha a színész meg tudja mutatni Sebestyén értékeit is. Pécsi éppen ennek volt a mestere, a karakterek emberi sokrétűségét tudta gazdagon felmutatni.24 Nádasdy Kálmán az ötvenes évek ostoba sematikus vagy „pozitív", vagy negatív hős" dráma és színjátszás elméletét nevetségessé téve mondta egyszer: nincs vagy-vagy, mindenkinek megvan a maga vacak igaza. A darab két nőalakja mintha ennek bizonyítéka lenne, és az előadásban a két kitűnő színésznő gazdagon bontotta ki a karakterek motívumait, színeit. Lonkában, a feleségben, Psota Irén nem az önző feleséget, hanem a saját szenvedélyeivel küzdő asszonyt hangsúlyozta, aki maga is kínlódik egy szerencsétlenné vált házasságban. Vass Éva nem Solness építőmestert a meredek pallóra csábító, megszállott, démoni Hildát mutatta fel Violában, hanem Sebestyén őszinte barátját, akinek egyéniségében lírai erővel él az emberi jóság szeretete. A darab eszméjét éppen Viola