Hitel, 2020. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
2020 / 6. szám - Pénzes Dávid: Szemek a hatalom láncában: életek, sorsok, események (Papp István: Szemek a láncban - Játszmák a magyar állambiztonság történetében)
séhez még az 1945 előtti titkosszolgálat által készített dokumentumokat is felhasználták. Mindez annak fényében érdekes igazán - véli a szerző - hogy a kommunista párt minden kontinuitást tagadott az 1945 előtti időszakkal (174-175). Csakhogy nem ez az első eset, hogy a napi gyakorlat felülírta az elveket. Végül a szerző konklúziójában Veres Péter politikusi tevékenységét kifejtve amellett érvel, hogy „Veres Péter nem bizonyult jó politikusnak. .." (184), mert nem ismerte fel a politikai játszmák rá (is) vonatkozó következményeit. Borzsák István klasszika-filológus és az állambiztonság sajátos viszonyáról ír a kötet utolsó előtti tanulmányában Papp. Nem „bíbelődik" a posztmodern életútértelmezésekkel, az általuk kínált lehetséges olvasatokkal, hanem szikáran ragaszkodva a fellelhető forrásokhoz, azokon keresztül mutat be egy sajátos életutak Papp nem a médiában általában felkapott és kiemelten kezelt „kik voltak az ügynökök" kérdésre keresi a választ ezúttal sem. Számára ez másodlagos kérdés, hiszen a fő célja, hogy a rendszert, a struktúrát tárja fel, és ennek működését mutassa meg; továbbá az ügynökkérdés számára azért is elhanyagolható, mert: „a Borzsák Istvánról jelentést adó ügynökök egyikének sem áll rendelkezésre a beszervezési dossziéja, így nem ismerhető meg az sem, milyen körülmények között, milyen emberi-lelkiismereti konfliktusokat követően vállalták ezt a tevékenységet” (199). Az álláspontja kétségtelenül a történettudomány normája felől érkezik, ezzel szemben a másik oldalon megjelenik az információs kárpótlás iránti igény: minimum a célszemélyek megtudhassák a beszervezett személyek valós kilétét. Ez természetesen további jogi és etikai kérdéseket is felvet. Borzsák esetében (is) felmerül a kérdés, hogy miért is foglalkoztatta az állambiztonságot a személye. 1956-os múltja ugyan gyanakvásra adott okot (197) a későbbiek során is, ám mégis szokatlanul sokáig állt az állambiztonság látókörében. Hogy miért, arra nem adható egyértelmű válasz. Egyszerűen azért nem, mert több tényező együttállása vezetett Borzsák hoszszú megfigyeléséig. Az egész 56-os szerepéből fakadt, majd erre jött - a debreceni évek alatt - egy kevésbé agilis tartótiszt (213), egy egyetemi katedrára vágyó ügynök, majd egy újabb agilis tartótiszt (217), aki a karrierépítés egyik állomásaként tekintett Borzsák megfigyelésére. És még egy utolsó, de fontos tényező: a tudományos élet sajátos - hétköznapi értelemben véve -, „életidegen" világa. Ez utóbbi félreértésekre adhatott okot, így például az NSZK-beli Tacitus-megjelenés (215), ami minden volt, csak politikai akció nem, de ide sorolhatjuk a kapcsolatok sokszor tudományterületeken átívelő jelentőségét vagy éppen egy adott tudomány keretein belüli rivalizálások személyi konzekvenciáit, valamint a tudományban fontos és értékes publikációk megjelenése körüli diskurzusokat is. Ám mindezen tényezők sem indokolják, hogy miért tartották ilyen sokáig figyelemmel Borzsák munkásságát. A dolog a rendszer mechanizmusainak öngerjesztő jellegére világíthat rá. A kötet záró tanulmánya - mely itt jelenik meg először - szintén egy szépirodalmi műről szól, ám ezúttal nem egy előadásról, annak - szakszóval élve - „példányáról" van szó, hanem egy egészen kivételes szerző művéről. A szépirodalmi művek történeti elemzése mindig veszélyes terep. A szépirodalomnak ugyanis nem feltétlenül feladata a történelmi „igazságok" alátámasztása, megírása. Még akkor sem, ha tudjuk Arisztotelész és Hayden White óta - és ez most így nagyon sommás -, hogy „rokonszakma" a szépíróé és a történészé.12 Az is tudható, hogy sok esetben a szépírók nem végeznek valódi történeti kutatásokat - nyilván nem is ez a dolguk. Mindezt persze tekinthetjük mellékszálnak ahhoz képest, hogy a Papp által „elemzett" mű, Az elbocsátott légió szerzője Moldova György, aki a hazai 12 Erről részletesen lásd: Romsics Ignác: Új tendenciák az ezredforduló történetírásában. Múltunk, XXII (2011)/2,130-144. 2020. június 12.