Református Bethlen Gimnázium, Hódmezővásárhely, 1855

t fejeztetnek ki, mint az alakok gazdagságának korában, melyek bármennyien sem képesek az összetételek számának és erejének megfelelni. 2) De mint minden lénynek, úgy az emberi szellem eme legfelségesb művének a nyelvnek sem lehet fejlődési korait oly szorosan elhatárolni, valamint egyről sem mondhatni, hogy tökélyt ért volna. Fejlődik minden nyelv folyton a míg élete tart, halála után pedig — mint a gör. lat. stb. más nyelvcsaládot gazdagíthat hullájának elbomlott szervületével.3) A nyelv fejlődésének korszakaiból — melyek minden nyelvre nézve bizonnyal nem ki­mutathatók, s az utóbbiak nem is mindenikre nézve létezhettek— különböző maradványok szállottak alá, oly alakulatok, melyek ha csak a nyelv mai állapota szerint tekintetnek, nehezen és alig felfoghatók; gyakran a beszéd analógiájától elütő szabálytalanságok, majd saját szófajjá nem képeződött alakok, eredetre és használatra nézve kétségesek. Ilyeneknek tekinthetni például az adverbiumokat. Hogy ezek csak idővel megmerevült nevezetek, alakjukból könnyen belátható, s a legjobb nevű nyelvészek véleménye, így Curtius Ii. Zeitschr. f. d. oest. Gymn. 1856. 1. Fűz. —Bopp Vergl. Accent. 1. 191 s köv. — Auf­recht Zeitschrift für verg. Sprachw. I. 84­1. stb. — Még világosb ez a magyarban, hol egy oly igehatárzói rag sincs, mely világosan névrag nem volna, s eseteket nem képezne, mely­ből kitetszik, hogy a magy. igehatárzók még névsebb alakok, mint péld. a lat. e, tér, im, vagy a gör. ws végzetűek. 4) Ide mutat, hogy az újabb francia, német és angol nyelvekben a mnevek egyszersmind igehatárzók stb. így a névmások, melyek közül némely határozatlan érteményűek miben különbözzenek a tulajdonság- vagy melléknevektől, alig láthatni át; — így a kötszók, melyeket az igehatár­­zóktól alig választhatni meg, származatokra nézve nagy részt névfélék (mikor, midőn). — Ide számíthatni a névelőt (articulus), mely Aristotelesnél és a Stoicusoknál szélesb értelmű s némely névmásokat is henfoglaló nevezet volt (Léguier Philos. du Langage 128, 129­­.). 2) Az első korszakra mivelt nyelvet például nem említhetnénk, a másodiknak legjelesb példányai a szkriton kivűl a görög és latin. A harmadiknak az új román és germán nyelvek. — Szegény­nek tarthatnék az alig hajlítható, bensőkép változhatlan, külsőleg növeszthetlen szókból meg­annyi merev alakból álló angolt, péld. ha annak erőteljes egyszerűségét, classicai rövidségét annyi remek próza-, és költeményszerzőnél — kiknek száma és becse alig enged valamely más nemzeteinek — nem csodálnánk.—Érdekes olvasni, mit a nagy Grimm J. (id. műnk. 50­­.) ezen nyelv magasztalására oly lelkesen és erőteljesen mond.­­) Ez a folyton fejlődés miként tapasztalható a mai kor mivolt nyelvein, miként hat­ó részben az ókor nyelvemlékei, felolvadt beszéd-elemei, a jelen nemzetközi érintkezés, népvegyülés, utánzás s más ilyek által, e lapokon nincs tér keresnünk. Csak röviden kívánom megjegyezni, hogy ezen folytonfejlődés törvényének a mi nemz. nyelvünk is — bár nehezen belátható irányban — enged, így péld. az alföldi szójárás, mely pedig az irodalmi közérvényességet is — szóffrzésileg teljesen — megnyerte, szegényedni kezd alakokban. Elkoptak a népbeszédből, fogyni kezdenek az irodalmi nyelvből az összetett igeidők (látok vala, láték vala, láttam vala) az and, end jövő, h­a van, vén határozói igenév, szűkebb használatúvá lesz az andó, ende részesülő (Hun­­falvy Magy. Nyelvészet 70­­.) nem is említvén a régibb elavulást: a vocalismus egyszerűbbé tettét, a válni ige sok alakjának kiholtát, a ragozott igenevet stb. — A magyar nyelvet ilyféle szegényedéstől — mert annak merjük mondani, ha nem pótolhatlannak is — az irodalmi nyelv védheti vala előbb, s védeni tartozik mostan. Csak egy rövid tekintet megmutatja , hogy ragok­ban oly gazdag nyelvünk, igeidők alakjaira nézve ilyennek nem nevezhető. *) Az ily kétes alakokkal a gramm, őskorában sok bajoskodás volt. Az adverbiumot péld. Aristo­teles névnek tekinté, s elemzésileg teljes joggal. A stoicusok aceve­.Tej-nek nevezték sokfelé vitethető határozatlan jelentményénél fogva. Nam omnia — úgymond Charisius — in se capit, quasi collata per saturam concessa sibi rerum varia potestate, mely meghatározást egy újabb­­kori magyarázó a tiszta létezés vagy állomány előállításának vesz. (Lásd Lersch Sprachphiloso­phie der Alten II. 43—46.)

Next