Hód-Mező-Vásárhely, 1877. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1877-06-03 / 22. szám

Vll-ik évfolyam. 1877. §2 2-ik szám. Vasárnap, junius 3-án. Előfizetési díj: Vidékre postán és helyben: egész évre 4 ft, félévre 2 ft, negyedévre 1 ft. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő­höz, I tized, 1176. sz. a. Barsy Gy.-féle ház, külden­dők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési dijak: A h­áromhasábos petitsorért egyszeri beiktatásnál 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszöri­nél 4 kr. Bélyegdij minden beiktatás után 30 kr. A nyílttérien a háromhasá­bos petitsor dija 20 kr. Az előfizetési pénzek, hir­detések és ezek díjai a szerkesztőhöz küldendők. Még egyszer az iskolai takarék­­pénztárakról. (Vége.) III. A harmadik pont, hogy a gyermek azért ne takarítson, „mert nála még nem lehet, de nem is kell életcélról, a jövőt illető gondról beszélni“ — nem bizonyít az iskolai takarékpénztár ellen. Miért legyen a takarítás célja épen a „távol jövő“, hiszen a gyermek életében sokkal közelebb is annyi alka­lom, annyi kisebb cél van, amiért takaríthat. Ha haszontalan kiadások helyett összegyűjti krajcárjait, hogy egy könyvet, rajzeszközt stb. vegyen, megérti ő a takarítás célját, s ezen kisebb cél mintegy átmeneti hidal szolgál ama nagyobb célért való takarí­tásra. Nem állhat meg ama vélemény sem, hogy az ifjúság gondatlanságát, naivságát nem szabad há­borgatni. Sőt sokkal okosabb az ifjúság idealistikus ábrándjait kezdettől fokonként elenyésztgetni, mint majd később az élet „durva keze“ által egyszerre űzetni el. Tehát azon körülmény, hogy a gyermek takarításában távolabbi életcél nem tartathatik szem előtt, szintén nem szolgálhat argumentumul az is­kolai takarékpénztár ellen; „eszerint“ — írja Le­­win — „úgy hiszem, sikerült az ellenzőket a) és b) láncaikból kivennem“, és egy cikkben szól még a c) pontról, vagyis specializer az iskolai takarék­­pénztárakról. „Megengedve a gyermek takarításának relatív értékét — mondják az ellenzők — itt csak a csa­lád vezetheti a nevelést; a gyermekek a családban lelik a legbiztosabb és legmorálisabb (?) helyet apró megtakarításaik megőrzésére. De a komolyabb (?) cé­lokhoz törekvő népművelődési intézetek nem lehetnek erre hivatva.“ Ha csak a család vezethetné a takarításnál a nevelést, akkor igen sok gyermeknek visszás fo­galma lenne arról, t. i. oly házaknál, hol a taka­rékosság szelleme nem uralkodik. Azért ezen opti­­mismusból származó csak mellé elmaradhatlan oda­gondolandó, föltéve, hogy a család „szóval és tet­tel“ igazán takarékosságra vezeti a gyermekeket. De mivel ez sokszor másképen van, vájjon nem joga, sőt kötelessége-e az iskolának kipótolni a család mulasztásait ? „De az iskolának ez nem hivatása“, sőt az iskolai takarékpénztárak helyre sem pótolható rész­következéseket szülhetnek, így például a természettől takarékosságra hajlandó gyermeknél „kapzsiságot, fösvénységet vagy szívtelenséget“ idézhetnek elő. Hi­szen ez okoskodás szerint semmi erényre sem volna szabad tudatosan vezetni a gyermeket, félvén, hogy a „jámborságra, rendszeretetre, udvariasságra, szor­galomra“ szoktatás folytán „szenteskedők, csúszó­mászók, könyvmolyok“ lehetnek a növendékek. Pedig ez így nem lehet. Igenis nevelni kell a gyermeket minden erényre, tehát a takarékosságra is, csak a túlkapásoktól tudjuk őt megőrizni. Fontos és dönthetlennek látszó érvvel lépnek most föl az opponensek az iskolai takarékpénztár ellen még a következő által: „ hogy a vagyonos szülők gyermeke mindig hozna valami betétet, míg más, a megélhetésért küzdő szülők soha egy fillért sem adhatnának betétei végett gyermekeiknek; a szülők vagyoni állásának éles különbsége nem hozna áldást (!), hanem már a kis­gyermekek között nagy szakadásokat idézne elő, s már az ifjúság korában megértetnék velük a különböző, egymás ellenében álló társadalmi rétegek fogalmát.“ Ha az ellenzők ez okoskodása igaz lenne, akkor, amitől félnek, már rég bekövetkezendett. A szülők vagyoni állásának éles különbségét a takarékpénztári betétieknél sokkal inkább kitüntetik a gyermekek öltözete, tanszerei stb., és mégis az alsó néposztály gyermekei nincsenek-e az iskola falai között barát­ságos viszonyban a közép- és — mint Németország­ban — a felsőbb osztályok gyermekeivel. Ha az idézett argumentum igaz, úgymond a röpiratszerű füzetbe az ellenesekhez, „akkor zárjatok be minden nyilvános iskolát, állítsatok helyekbe kaszt-iskolákat, külön-külön a gazdagok, vagyonosok, szegények, kol­dusok számára.“ De erre, hála Istennek, nincs szük­ség. Jó szellemű tanintézetben minden gyermek értékét munkája határozza meg, amire a takarékpénztári betéteknek épen semmi hatásuk nincs. Rámutat ezután a mű írója azon „positív előnyök “-re, melyek az iskolai takarékpénztárból szár­maznak. A tanító a szülőkkel is többször jó érint­kezésbe: oktathat, felvilágosíthat. Még akkor is, ha az atya által egyenesen betétei végett adott összeget hoz is a tanuló, tehát nem saját jószántából takarít, legalább élő példáját látja a takarításnak. Az is tény, hogy különbség van az otthoni takarékpénztár „bolt“ és az iskolai takarékpénztár „gyümöl­csöző“ tőkéje között. Az iskolai takarékpénztárak tisztán elméleti védelme után tapasztalatait adja elő az értekezés írója, mely abban áll, hogy „a tapasztalat az egész fennebb adott­­elméleti deductiót negatív és positív oldalaiban teljesen igazolta.“ Tehát „szakadás“ a tanulók között nem történt, „az egymás ellenében álló társadalmi rétegek fogalma“, irigység vagy lenézés előtérbe inkább nem lépett; az iskola jó szelleme ép úgy megvolt a taka­rékpénztár fennállása után, mint előtte. De a kap­zsiság, fösvénység, szívtelenség nem mutatkozott a tanulók között, sőt készek voltak ezek örömmel ál­dozni , hogy „a vízáradás által károsultakat segítsék, Toldi és Deák koporsójára koszorúkat tegyenek“, s öröm volt az rájuk nézve, ha a takarított összegen valami nélkülözött tárgyat vehettek. Ennélfogva az iskolai takarékpánztárnak, mint amely áldásos mellékintézménye az iskolának, kezde­ményezője és folyvást buzgó szóvivője (Weisz B. János kir. tanácsos úr), kit épen ezért a párizsi „Société des Institutions de Prévoyance“ kültagjának választott, „nem közönséges érdemeket szerzett magá­nak“ , s óhajtandó, hogy ez intézmény, ha a népiskola legalsó osztályaiban nem is, de annak felsőbb osz­tályaiban s annál inkább a középiskolákban, hol a tanulók érettebb koránál fogva az iskolai ta­karékpénztár ellen felsorolt érvek igen-igen elgyön­gülnek, felállíttassék. S minthogy városunkban mind nagyszámú népiskolák, mind középiskolák vannak, óhajtandó volna, hogy e tárgyat hivatott és illetékes egyének is figyelmükre méltatnák, s a nevelést ez­által is előmozdítva, a jövő nemzedék, a nép jólétét emelnék. Közli: Varga János reform, tanító. Városi közgyűlés. (Május 18-án.) (Vége.) A tanács többrendbeli előterjesztései az ezekhez csa­tolt véleményes jelentésekkel együtt kivitelre s fogana­tosításra elfogadtatnak. Majd a folytatólagos közgyűlésen délután Garzó I. biz. tag interpellálja a polgármestert két tárgyban, amelyet ma már bevégzettnek tartottak, u. m. 1-szer a kövezésügyre, 2-szor a tanári fizetés felemelésére vo­natkozólag. Az ó-templom és iskola előtti tér kikövezésére vo­natkozólag, miután eltérve az eredeti költségvetéstől, nem gránitkővel, hanem egyszerű téglával való kirakást fogadta el a közgyűlés, úgy azonban, hogy a minisz­teri jóváhagyás föntartatott, valamint a tanári fizetés felemelésére nézve is. Ezen felterjesztések mind e mai napig sem küldettek fel, s kérdi most már a polgár­­mestert, mi az oka e késedelm­ezésnek és kikre hárítja e mindkét ügyben a fontos felelősséget. A polgármester, a szakavatott, a beavatott, ekkor elkezdett hímezni, hámozni, az erkölcsi felelősséget e két ügyben magáról elhárítani akarván; ámde most az egyszer nem igen sikerült, mert az interpelláló nyugodt­­ magatartása, a tárgyakon fölül emelkedő igazságszere­­tete, nem engedte ez ügyekben határozattá emelni az elfordított, tényeket, t. i. a kifordítva citált s magya­rázni akart törvényeket. Ilyen, a polgármester által már ez ügyben is tett magyarázatok, a kibúvó-ajtó előkészí­tésére oly bábeli zűrzavart és romlást idézhetnek elő — nyíltan kimondhatjuk — városunk életében, amelyet ezrekkel fog megfizetni és sírva (népiesen) ököllel törli majd a szemét utána a város közönsége ama sok bar­­bár törvényelferdítgetéseknek, amelyeket a polgármester­től megkövetel most a jóhiszeműség, majd az emberba­ráti szeretet. De hát, Isten tudja, ki tudná elszámlálni mind ama fennkölt, (?) regényes érzelmeket, melyek az em­beri nem boldogítására az ő melegen érző szívében a szerencsétlenség láttára fölfakadni szoktak. Majd Cuci képviselő kelt fölt principitása a pol­gármester védelmezésére, sajnálván, hogy nem a higgadt tanácskozás, hanem szenvedélyek ütik fel fejüket a köz­gyűlés termében, s tudomásul kéri vétetni a polgármes­teri előterjesztést, mert a város — úgymond — semmi kárt nem szenvedett. De Garzó I. biz. tag nem hajlandó a Cuci kérel­mének engedni, mert őt nem szenvedélyek vezetik, ha­nem elvek és eszmék mellett kel föl, s a polgármester hibás magyarázatát most sem fogadhatja el, mert gon­dolni sem lehet azt, hogy egy közönség, egy testület többsége által hozott határozatot, egyesek indolenciája vagy el nem fogadása a szokott és törvényes lebonyo­lításban megakadályozhatna; de ha ez mégis ezek elle­nére is napirenden vagy használatban fog lenni, akkor hiába minden üdvös határozat, mert az alaki tekintet miatt határozattá emelni nem lehet sohasem azt. Utána Karancsi Dániel biz.­tag emelt szót, számba­­vévén e mulasztás horderejét, számbavéve azt, hogy ami ma veled, az holnap velem történhetik, e mulasztást a jóhiszeműséggel egyáltalában nem látja indokolva, mert a tisztviselőnek nem jóhiszeműleg, hanem a törvények szerint kell eljárni. De még nagy baj az is, ha valaki nagy hangja után képes és intézkedései után pedig egyáltalában kép­telen a polgármesteri állásra; megmondtuk mi ezt más­kor, most csak ismételjük kommentárul a szőnyegen fekvő tárgyhoz. Ezek után a szent szövetség (liga) egymásután sorban követelte a tudomásvételt, előbb Cuci János, utána Cs. Nagy István szemrehányásokat vélt látni az igazságban, a­melyek a polgármester, mint első tiszt­viselő fejére hullanak és az 1868. évi I.-cikk 36. szakaszá­nak 28. §-a értelme szerint fel akart volna mindenkit vi­lágosítani, de különösen az interpellálót, hogy itt mu­lasztás nincs , közvetlenül a szóló mellé sorakozott Ko­vács József, aki kapkodoz a levegő vagy szó után, dön­­gicsélt majd atyailag, majd pedig áthatva a patrónus szemöldjeinek biztatásától tüzesen, hogy tudja azt a vi­lág, hogy itt szenvedély működik és hogy nem egyéb ez itt, mint a lelketlenségig való személyeskedés. Hanem e harmadik próféta kikapta a magáét Ka­rancsi, majd valamennyien pedig Garzó úrtól, aki kate­­gorice kijelenti, hogy az, aki közügyben, a mulasztás­ban személyeskedést lát és azt ezen az okon védi, bűnt kö­vet el, mert az ilyen a hibának lábat adni a közügy rovására jogosnak látja majd a jövőben is. A mulasztás sok beszéd után el lön ismerve, de a határozat ez esetnél még nem akart kemény lenni, a­mennyiben vizsgálat nem, csak annyi határoztatott, hogy mindkét ügy rögtön felterjesztessék, jövőre pedig ki jön mondva, hogy minden ilyen felterjesztés legkésőbb 8 nap alatt, anélkül hogy felfolyamodványok akadályul szolgálhatnának, felterjesztessenek, mert a törvény értel­mében a hű és pontos eljárást, nem pedig a hibás tör­vénymagyarázatot várja el a hatóságtól jövőre a város képviselőközönsége. Ezután a napirend következett, mely az adóvégre­hajtói állomások rendszeresítésével, fizetéseiknek meg­határozásával vette kezdetét. Itt sok beszéd után, eltérőleg a tanács beterjesztésétől, mely évi fizetésül 500 forintot akart megállapítani, a közgyűlés 400 írtban állapítja meg azt és kimondja, hogy az illetők az adóügy körüli eljá­rásokból és különösen a végrehajtás körüli teendőkből vizsgálatot kiállani kötelesek a polgármest­r, főszámvevő és adóigazgató előtt, hogy így képes egyének kezébe kerüljön ezen ügy is valahára, a tanács bizatik meg a foganatosítással, már június elsejére, teljesen rendezvén ez állomások betöltését. Az autographiai gép mellett működő cseléd he­lyére egy új cseléd fogadása elhatároztatik, azonban azon világos kijelentés mellett, hogy eme sokszorosító gép a munkát nagyban m­egkönnyítvén, az irnoki lét­számban a fölösleges egyéneket június hó 1-től nem foglalkoztatja a tanács. A szakosztályi tagok névsora Kmetykó József al­jegyzőnél újra betekintés és netáni bejegyzés végett még kitéve lesznek, hogy így rektifikált névsorral alakulhas­sanak meg az egyes szakosztályok.

Next