Hód-Mező-Vásárhely, 1879. július-december (9. évfolyam, 25-50. szám)

1879-10-19 / 40. szám

IX-ik évfolyam. 1879. 40-ik szám. Vasárnap október 19-én. Előfizetési díj. Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemi részét illető közelmények a szerkesztő­höz, I. tized Tarján 1176. sz. a. küldendők.hód­mező-várhely KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési díjak: A háromhasábos petitsor egyszeri beiktatásnál 6 k kétszerinél 5 kr., többszö nél 4 kr. Bélyegdíj mind beiktatás után 30 kr. A nyilt térben a háromhas­áos petitsor díja 20 kr. Az előfizetési pénzek, hi­detések és ezek díjai szerkesztőhöz küldendők Előfizetési fölhivás a JD-1B-VÁSÁRHELY“ 1879-ik évi október—decemberi negyedére. Előfizetési dij az október—decemberi év­negyedre 1 forint. Az előfizetéseket elfogadja szerkesztő­­ségünk (Tarján, 1170. sz.) vagy elfogadják lapkihord­óin­k. Vidéki t. előfizetőinket kérjük, hogy előfizetéseiket egyenesen a szerkesztő-ki­adóhivatalhoz (postautalványon) intézzék. A „H.-M.-Vásárhely“ szerkesztő-kiadóhivatala. A látszat rabjai. Ha ma egy hete szóltunk a „korruptió“­­ról, mely fekélyként dúl helyi társadalmunk testén; ma szóljunk ama kórtünetekről, melyek többé nem csupán helyiek, de országosak. — Szóljunk a látszat rabjairól, hisz ő róluk zeng­het legjobban az ének! Társadalmi bajaink legkirívóbb szinekben bizonyára a vidéki életnek ezer ága­ bogaiban nyilatkoznak. A vidék társadalmának megfigye­lése annyi, mint a beteg társadalom sebeire gyógyírt találni. Csak örömmel üdvözlünk e téren néhány lapot, melyek lapunk társadalmi irányát figye­lemmel kísérve, bizonyára cikkeink igazságá­nak hatása alatt is egy általános, és valljuk meg, találó képben rajzolják le a látszat rabjait. Szép hímes tojás — írják — a mai kor társadalma, melynek külszínét, felületét, vakító zománccal vonták be a haladás bögréjéből, s nem hiányzik róla cifraság, tarka virágok, hogy a felületesen vizsgáló lelkesedve kiáltson föl — „Íme a mi társadalmunk mennyi virág­gal, diszszel ékeskedik!“ De tessék csak ketté választani a szép hímes tojást, mit rejt magá­ban a tarka héj ? Korántsem egy jövő élet magvát, nem a boldogság csiráit, de megrög­zött betegségeket, melyek kiirtását oly rég sür­getik, hanem hiába ! Hiú gőg uralkodik az emberek között, s a szegénység ruháját elhajítva­­ vakon rohan­nak a romlás örvényébe. A látszat rabjai ünnepi köntösben járnak, hogy port hintsenek a világ szemébe, míg bel­­sejök gyászos szegénységgel van tele. Farizeu­sok, kik adnak a szegénynek, de csak hogy tündököljenek s majd többet nyerjenek egykor érte. Ma minden ember többnek akar látszani, mint a mi — tisztelet a nagyon ritka kivéte­leknek — okosabbnak, mint a milyen, a felü­leten akar úszni mindenki, könnyen élni s ez az, mi szegény cifra hires társadalmunk héja alatt addig terjeszkedik, mig összedönti a tarka házat, mely még ma elég pajzsul szolgál a „látszat rabjainak“. Tessék megtekinteni a telekkönyvi kimu­tatásokat, tessék kiváncsi szemmel beletekin­teni a társadalom fölszinén úszók házi napló­jába s elborzadva fogjuk az anyagi viszonyok egy oly roncsolt képét találni, mely kétségbe­­ejt a jövő felett. Hol a világ a legboldogabb létet, a legnyugalmasíibb helyzetet látja, a figyelmes kutató belemarkolhat azon hálóba, melyek szálai percentekből fonyák, s melyeket az a csúnya pók szőtt, mit úgy hívnak, hogy — váltó. S hol kell eme szomorú képnek egyik fő okát keresnünk? A sajtónak hivatása nemcsak a társadalom hibáit, de az indokokat is ku­tatni. Erre könnyen felelhetnénk avval az öreg mesével, hogy az ember egykor a benyeség keresetén a könnyen élhetés módjait kutatva elaludt.. Almában megtalálta az igaz utat, ra­gyogott, tündökölt, az emberek meghajoltak a hiú fény előtt, körülövezte őt, volt mindene, pedig nem dolgozott, élt boldogan, s mire föl­ébredt , szobája üres volt, a tolvajok elhord­tak belőle mindent. Sok ily álmodozó van a mi társadalmunkban is — s ezekből lesznek azok a szerencsétlenek, kik azt hiszik, hogy a sorsnak átka üldözi őket, s ha eldobálták kin­cseiket — a becsületes munkánál többre becsü­lik a koldusbotot, vagy a pisztolyt. Nem kevés szerepe van társadalmi bajaink s zilált anyagi viszonyaink okai közt a divat uralmának, melyet hölgyeink oly kitartó hiven majmolnak. Hiába, elmaradni nem lehet! s ha X.-né itt, s igy jelenhetett meg, — Y.-nénak mind a kilenc leányával túl kell tenni rajta, mert úgy kívánja ezt a ház becsülete, a tár­sadalmi illem, az állás követelményei úgy hoz­zák magukkal. E balfelfogás és hiú versengés egyike azon okoknak, melyek társadalmunk mérhetlen határa bajait fölidézik. Tekintsük csak egy nagy ünnepen vagy vasárnapon a köznépet, melyhez a felsőbb ré­giókból szokott leszivárogni minden baj, mely szintén rabjává leve oly érzelmeknek, melyek­től eddig ép szive meg volt kimérve. Ma nem mehet a leányzó Isten házába, ha aranynyal díszített bársony mellénye nincs, s ha nem köt­het selyem kendőt nyaka körül. — A „módi“ megalapitá már ott is uralmát. De ne szóljunk egyedül a divatról, melyet már annyiszor ve­tettünk a társadalom szemére. A száz mód kö­zül csak egyet hozunk föl, hogy mint fajzik a dolgos magyar vér­c­satnya haszonlesővé. Nem azon iparkodik ma a földmives ember, hogy fia legyen egykor jó iparos, vagy apja segítője, nem! Rákölti véres verejtékével kere­sett garasait, hogy hát legyen belőle kupcihér tens úr, hisz úgy könnyebben fog egykor meg­élni. Nem haladás, fölvilágosultság ez, de rom­lás, satnyulás ! * * * A kisvárosi társadalom egyik kiváló szenny­foltja — a pletyka is. A­helyett, hogy az em­berek saját házuk ajtaja előtt söpörnének, min­den módon mások dolgait, viszonyait kutatják, s nem ritkán kíméletlenül veszik ajkaikra má­sok legszentebb családi ügyeit, és sajnos, hogy e tekintetben nem csak hölgyeinket éri a vád, de a férfivilág is megenged magának aféle örö­met, hogy egy kis tőről metszett friss pletykát — szárnyra bocsásson. Innen van, hogy az emberek aztán, ameny­­nyire lehet elzárkóznak egymástól, s mind gyor­sabban szakad a kapocs, mely a társaséletet élvezetessé és kedélyessé tette. — „A kinek nem inge, ne vegye magára!“ * * * Ideje, hogy úgy a sajtó, mint az egyesek minden fegyvert megragadjanak a társadalom hibáinak kiirtására. — Ki kell pellengérezni a „látszat rabjait“, meg kell vetni azokat, kik a becsületes munkát kerülik, a­kik nem szorítják meg tisztelettel az iparos kérges tenyerét és hiú gőggel lenézik a dolgozó ruhát, melyben becsületes emberek a kenyeret keresik. Kérlel­­hetlenül kell irtani a hibákat és jó példával járni elő, s mint Csengeri mondá, kiáltó be­­tűkkel írni minden magánlak ajtajára e szót „Takarékosság!“ (T.) Arról az 5 és 50 krajcárról. (Folytatás.) Könnyebb volna a muszka adósságát krajcárokba­ az asztalra leolvasni, mint az Ábrás polgármester hi­báit elszámlálni és azok kártékony voltát kellőleg ki­mutatni. De nem is lehet mindnyáját tudni, mert olyan sok szent palástja van és úgy beléjök tudja rész cse­lekedeteit burkolni, hogy emberi szem nem ösmerhet azokra; csak néha búvik ki egy-egy mérgesebb szeg a zsákból s látszik ki egy-egy bátrabb kéz rántására a lóláb a szent palást alól. Ő tulajdonképen egy bűnt sem vállal el soha, hanem mindig másra tolja a hibát; majd a főjegyző­re (a volt főügyészre soha sem), majd a kamarásra, majd az „expedícióra“ — s mikor már végkép meg van szorulva, akkor a bizottsági közgyű­lések végzéseire, a gesztenyét pedig mindig mással — vagy Szamecz­cal vagy Csakóval — kapartatja ki. Megtanulta a kovácsoktól, hogy a tüzes vashoz fogó­val kell nyúlni. Csak mikor dicsekedni kell, akkor lép ő maga elő. Az érdem mind az övé, a hiba mind a másé. Hogy keleten, éjszakán, nyugaton a körtöltés meg van, az az ő érdeme (szerinte), hogy messze van, az a főmérnök hibája! Pedig a dolog megfordítva áll, mert a főmérnök vágta ki a várost abból a zavarból, a­mibe azt Ábrás élhetetlensége ejtette. — Ha igaz az, hogy mindenekről a város fejének kell gondot visel­nie , akkor ezen mi beszédünk is igaz. így hát Ábrás nagy politikus és praktikus polgármester a városnak kimondhatatlan kárára, mert még idáig a cselszövény egy várost sem tett naggyá, ahol nyílt, okos munkás­ság szükséges. Felszámláljuk-e hát azon eseteket, a­melyek az idáig elmondottakat bizonyítják ? Mind nem lehet, ha­nem néhányat igen. Bizonyítani kell. Pedig ez a leg­nehezebb olyan ember irányában, a­ki minden tilos s szégyenletes dologra a kígyó furfangjával és a róka ravaszságával úgy készül, hogy rajta csípni ne lehes­sen. Ezt számításba kérjük vétetni, az esetek elbeszé­lésénél. Városunknak, nagyságához képest, kevés fekvő vagyona van; a páposi birtok valamekkora, a többi csak aprócseprő. — A ki a nagy vagyont nem tudja megbecsülni, elpusztul az, a­ki pedig a kicsinyt nem becsüli meg, koldusbotnál egyebet nem érdemel. Ábrás polgármester sem az egyiket, sem a másikat nem be­csüli meg. A pápási nagy árenda, a hanyagság és el­követett hibák miatt, hosszú bonyodalmas pert és sok ezer forint veszteséget vonhat maga után; a kicsiny Kohn-ügynél egy pár ezer forint már odaveszett. A kárt miből pótolják? Kivetik adóba! Ezen az utón is halad az adó fölfelé: Lesz 5 krajcárból 50. Kinek a bűne ez? Nem a polgármesteré ? Nem tartozik-e a város érdekeit kicsinyben és nagyban megvédeni ? Több közgyűlésen volt a polgármester e bajra figyelmeztetve, egy kép­viselő mutatott rá, s mi történt? a bajt nem orvosolta volt, hanem ama képviselő ellen megindult az „áram­lat“, rágalmak alapján megkészült a vádirat. Tehát üldözőbe vették ama férfiút, a­ki a város érdekeinek megvédését sürgette. Várhat-e valaki józanul ily álla­potok mellett városunk számára felvirágzást ? Egy másik eset: ugyanazon képviselő, K. D. — a­kit a „Vásárhelyi Közlöny“ „nagy protestáns pap“- nak nevez — figyelmeztette a közgyűlésen a polgármes­tert, hogy a volt főügyész, nagyon-nagyon sok és bot­rányos hibát követ el, az adatok hosszú sora lett fel­hozva, ki is neveztetett több rendbeli vizsgáló bizott­ság; ezek meg is állapították a mulasztások és hibák létezését; a polgármester mindezek dacára szívósan fedezgette a főügyészt. Több határidő adatott a volt főügyésznek, mind hiába! —A főügyész lemondott, de méltó büntetését el nem vette. — Mig ellenben Ábrás

Next