Hód-Mező-Vásárhely, 1879. július-december (9. évfolyam, 25-50. szám)
1879-10-19 / 40. szám
IX-ik évfolyam. 1879. 40-ik szám. Vasárnap október 19-én. Előfizetési díj. Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt. Megjelen: minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemi részét illető közelmények a szerkesztőhöz, I. tized Tarján 1176. sz. a. küldendők.hódmező-várhely KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetési díjak: A háromhasábos petitsor egyszeri beiktatásnál 6 k kétszerinél 5 kr., többszö nél 4 kr. Bélyegdíj mind beiktatás után 30 kr. A nyilt térben a háromhasáos petitsor díja 20 kr. Az előfizetési pénzek, hidetések és ezek díjai szerkesztőhöz küldendők Előfizetési fölhivás a JD-1B-VÁSÁRHELY“ 1879-ik évi október—decemberi negyedére. Előfizetési dij az október—decemberi évnegyedre 1 forint. Az előfizetéseket elfogadja szerkesztőségünk (Tarján, 1170. sz.) vagy elfogadják lapkihordóink. Vidéki t. előfizetőinket kérjük, hogy előfizetéseiket egyenesen a szerkesztő-kiadóhivatalhoz (postautalványon) intézzék. A „H.-M.-Vásárhely“ szerkesztő-kiadóhivatala. A látszat rabjai. Ha ma egy hete szóltunk a „korruptió“ról, mely fekélyként dúl helyi társadalmunk testén; ma szóljunk ama kórtünetekről, melyek többé nem csupán helyiek, de országosak. — Szóljunk a látszat rabjairól, hisz ő róluk zenghet legjobban az ének! Társadalmi bajaink legkirívóbb szinekben bizonyára a vidéki életnek ezer ága bogaiban nyilatkoznak. A vidék társadalmának megfigyelése annyi, mint a beteg társadalom sebeire gyógyírt találni. Csak örömmel üdvözlünk e téren néhány lapot, melyek lapunk társadalmi irányát figyelemmel kísérve, bizonyára cikkeink igazságának hatása alatt is egy általános, és valljuk meg, találó képben rajzolják le a látszat rabjait. Szép hímes tojás — írják — a mai kor társadalma, melynek külszínét, felületét, vakító zománccal vonták be a haladás bögréjéből, s nem hiányzik róla cifraság, tarka virágok, hogy a felületesen vizsgáló lelkesedve kiáltson föl — „Íme a mi társadalmunk mennyi virággal, diszszel ékeskedik!“ De tessék csak ketté választani a szép hímes tojást, mit rejt magában a tarka héj ? Korántsem egy jövő élet magvát, nem a boldogság csiráit, de megrögzött betegségeket, melyek kiirtását oly rég sürgetik, hanem hiába ! Hiú gőg uralkodik az emberek között, s a szegénység ruháját elhajítva vakon rohannak a romlás örvényébe. A látszat rabjai ünnepi köntösben járnak, hogy port hintsenek a világ szemébe, míg belsejök gyászos szegénységgel van tele. Farizeusok, kik adnak a szegénynek, de csak hogy tündököljenek s majd többet nyerjenek egykor érte. Ma minden ember többnek akar látszani, mint a mi — tisztelet a nagyon ritka kivételeknek — okosabbnak, mint a milyen, a felületen akar úszni mindenki, könnyen élni s ez az, mi szegény cifra hires társadalmunk héja alatt addig terjeszkedik, mig összedönti a tarka házat, mely még ma elég pajzsul szolgál a „látszat rabjainak“. Tessék megtekinteni a telekkönyvi kimutatásokat, tessék kiváncsi szemmel beletekinteni a társadalom fölszinén úszók házi naplójába s elborzadva fogjuk az anyagi viszonyok egy oly roncsolt képét találni, mely kétségbeejt a jövő felett. Hol a világ a legboldogabb létet, a legnyugalmasíibb helyzetet látja, a figyelmes kutató belemarkolhat azon hálóba, melyek szálai percentekből fonyák, s melyeket az a csúnya pók szőtt, mit úgy hívnak, hogy — váltó. S hol kell eme szomorú képnek egyik fő okát keresnünk? A sajtónak hivatása nemcsak a társadalom hibáit, de az indokokat is kutatni. Erre könnyen felelhetnénk avval az öreg mesével, hogy az ember egykor a benyeség keresetén a könnyen élhetés módjait kutatva elaludt.. Almában megtalálta az igaz utat, ragyogott, tündökölt, az emberek meghajoltak a hiú fény előtt, körülövezte őt, volt mindene, pedig nem dolgozott, élt boldogan, s mire fölébredt , szobája üres volt, a tolvajok elhordtak belőle mindent. Sok ily álmodozó van a mi társadalmunkban is — s ezekből lesznek azok a szerencsétlenek, kik azt hiszik, hogy a sorsnak átka üldözi őket, s ha eldobálták kincseiket — a becsületes munkánál többre becsülik a koldusbotot, vagy a pisztolyt. Nem kevés szerepe van társadalmi bajaink s zilált anyagi viszonyaink okai közt a divat uralmának, melyet hölgyeink oly kitartó hiven majmolnak. Hiába, elmaradni nem lehet! s ha X.-né itt, s igy jelenhetett meg, — Y.-nénak mind a kilenc leányával túl kell tenni rajta, mert úgy kívánja ezt a ház becsülete, a társadalmi illem, az állás követelményei úgy hozzák magukkal. E balfelfogás és hiú versengés egyike azon okoknak, melyek társadalmunk mérhetlen határa bajait fölidézik. Tekintsük csak egy nagy ünnepen vagy vasárnapon a köznépet, melyhez a felsőbb régiókból szokott leszivárogni minden baj, mely szintén rabjává leve oly érzelmeknek, melyektől eddig ép szive meg volt kimérve. Ma nem mehet a leányzó Isten házába, ha aranynyal díszített bársony mellénye nincs, s ha nem köthet selyem kendőt nyaka körül. — A „módi“ megalapitá már ott is uralmát. De ne szóljunk egyedül a divatról, melyet már annyiszor vetettünk a társadalom szemére. A száz mód közül csak egyet hozunk föl, hogy mint fajzik a dolgos magyar vércsatnya haszonlesővé. Nem azon iparkodik ma a földmives ember, hogy fia legyen egykor jó iparos, vagy apja segítője, nem! Rákölti véres verejtékével keresett garasait, hogy hát legyen belőle kupcihér tens úr, hisz úgy könnyebben fog egykor megélni. Nem haladás, fölvilágosultság ez, de romlás, satnyulás ! * * * A kisvárosi társadalom egyik kiváló szennyfoltja — a pletyka is. Ahelyett, hogy az emberek saját házuk ajtaja előtt söpörnének, minden módon mások dolgait, viszonyait kutatják, s nem ritkán kíméletlenül veszik ajkaikra mások legszentebb családi ügyeit, és sajnos, hogy e tekintetben nem csak hölgyeinket éri a vád, de a férfivilág is megenged magának aféle örömet, hogy egy kis tőről metszett friss pletykát — szárnyra bocsásson. Innen van, hogy az emberek aztán, amenynyire lehet elzárkóznak egymástól, s mind gyorsabban szakad a kapocs, mely a társaséletet élvezetessé és kedélyessé tette. — „A kinek nem inge, ne vegye magára!“ * * * Ideje, hogy úgy a sajtó, mint az egyesek minden fegyvert megragadjanak a társadalom hibáinak kiirtására. — Ki kell pellengérezni a „látszat rabjait“, meg kell vetni azokat, kik a becsületes munkát kerülik, akik nem szorítják meg tisztelettel az iparos kérges tenyerét és hiú gőggel lenézik a dolgozó ruhát, melyben becsületes emberek a kenyeret keresik. Kérlelhetlenül kell irtani a hibákat és jó példával járni elő, s mint Csengeri mondá, kiáltó betűkkel írni minden magánlak ajtajára e szót „Takarékosság!“ (T.) Arról az 5 és 50 krajcárról. (Folytatás.) Könnyebb volna a muszka adósságát krajcárokba az asztalra leolvasni, mint az Ábrás polgármester hibáit elszámlálni és azok kártékony voltát kellőleg kimutatni. De nem is lehet mindnyáját tudni, mert olyan sok szent palástja van és úgy beléjök tudja rész cselekedeteit burkolni, hogy emberi szem nem ösmerhet azokra; csak néha búvik ki egy-egy mérgesebb szeg a zsákból s látszik ki egy-egy bátrabb kéz rántására a lóláb a szent palást alól. Ő tulajdonképen egy bűnt sem vállal el soha, hanem mindig másra tolja a hibát; majd a főjegyzőre (a volt főügyészre soha sem), majd a kamarásra, majd az „expedícióra“ — s mikor már végkép meg van szorulva, akkor a bizottsági közgyűlések végzéseire, a gesztenyét pedig mindig mással — vagy Szameczcal vagy Csakóval — kapartatja ki. Megtanulta a kovácsoktól, hogy a tüzes vashoz fogóval kell nyúlni. Csak mikor dicsekedni kell, akkor lép ő maga elő. Az érdem mind az övé, a hiba mind a másé. Hogy keleten, éjszakán, nyugaton a körtöltés meg van, az az ő érdeme (szerinte), hogy messze van, az a főmérnök hibája! Pedig a dolog megfordítva áll, mert a főmérnök vágta ki a várost abból a zavarból, amibe azt Ábrás élhetetlensége ejtette. — Ha igaz az, hogy mindenekről a város fejének kell gondot viselnie , akkor ezen mi beszédünk is igaz. így hát Ábrás nagy politikus és praktikus polgármester a városnak kimondhatatlan kárára, mert még idáig a cselszövény egy várost sem tett naggyá, ahol nyílt, okos munkásság szükséges. Felszámláljuk-e hát azon eseteket, amelyek az idáig elmondottakat bizonyítják ? Mind nem lehet, hanem néhányat igen. Bizonyítani kell. Pedig ez a legnehezebb olyan ember irányában, aki minden tilos s szégyenletes dologra a kígyó furfangjával és a róka ravaszságával úgy készül, hogy rajta csípni ne lehessen. Ezt számításba kérjük vétetni, az esetek elbeszélésénél. Városunknak, nagyságához képest, kevés fekvő vagyona van; a páposi birtok valamekkora, a többi csak aprócseprő. — A ki a nagy vagyont nem tudja megbecsülni, elpusztul az, aki pedig a kicsinyt nem becsüli meg, koldusbotnál egyebet nem érdemel. Ábrás polgármester sem az egyiket, sem a másikat nem becsüli meg. A pápási nagy árenda, a hanyagság és elkövetett hibák miatt, hosszú bonyodalmas pert és sok ezer forint veszteséget vonhat maga után; a kicsiny Kohn-ügynél egy pár ezer forint már odaveszett. A kárt miből pótolják? Kivetik adóba! Ezen az utón is halad az adó fölfelé: Lesz 5 krajcárból 50. Kinek a bűne ez? Nem a polgármesteré ? Nem tartozik-e a város érdekeit kicsinyben és nagyban megvédeni ? Több közgyűlésen volt a polgármester e bajra figyelmeztetve, egy képviselő mutatott rá, s mi történt? a bajt nem orvosolta volt, hanem ama képviselő ellen megindult az „áramlat“, rágalmak alapján megkészült a vádirat. Tehát üldözőbe vették ama férfiút, aki a város érdekeinek megvédését sürgette. Várhat-e valaki józanul ily állapotok mellett városunk számára felvirágzást ? Egy másik eset: ugyanazon képviselő, K. D. — akit a „Vásárhelyi Közlöny“ „nagy protestáns pap“- nak nevez — figyelmeztette a közgyűlésen a polgármestert, hogy a volt főügyész, nagyon-nagyon sok és botrányos hibát követ el, az adatok hosszú sora lett felhozva, ki is neveztetett több rendbeli vizsgáló bizottság; ezek meg is állapították a mulasztások és hibák létezését; a polgármester mindezek dacára szívósan fedezgette a főügyészt. Több határidő adatott a volt főügyésznek, mind hiába! —A főügyész lemondott, de méltó büntetését el nem vette. — Mig ellenben Ábrás