HOLMI, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)
5. szám - Mihai Eminescu: Archaeus (Asztalos Ildikó fordítása)
Mihai Eminescu: Archaeus • 683 Mégis micsoda különbség van a fentnevezett elöljárók disznószeme és a königsbergi bölcs vesébe látó tekintete között! És mi legyen az igazság? Az, amit a gúnár tisztán lát - vagy az, amit Kant éppen csak megsejt? No lám, ez tényleg különös. Az előbbi biztosan különbözteti meg a kukoricaszemet a sárga kavicstól, kitűnően úszik, szemével pontosan beméri a távolságokat, s jócskán elérzékenyül egy szűzi libuska láttán. Az utóbbi elfelejtenni, a sáncot sem képes becsületesen átugorni, beleesik, s a szűzi és szűzietlen szépségek jöhetnek is, mehetnek is, még csak rájuk se pillant. Mindazonáltal mi úgy véljük, hogy kettejük közül a filozófus az okosabb, s hogy sokkal több igazság van emez kételyeiben, mint amaz minden bizonyosságában. Ez is csak azt jelzi, hogy egy nagy elmének minden kétely, egy szemernyi agyvelőnek azonban minden biztos. Tudvalevő, hogy Pitagorasz tételét a mértanban a szamarak hídjának mondják. Minden komolyabb gondolkodás szamárhídja a következő: a világot képtelenek vagyunk önmagában megragadni, következésképp míg azt hisszük, hogy a világot magyarázzuk, valójában nem teszünk mást, mint agyunk jelzéseit magyarázzuk, és szó sincs többről. A világ maga továbbra is olyan rejtély marad, amelyet egy-egy kósza sugár, villanás futólag megvilágít, ezt a derengést a bölcs papírra veti, s olvastán kezded belátni, hogy az, amit te világnak meg életnek hittél, nem egyéb álomnál. De, amint már mondottam, mindezek badarságok bíró uramék szerint. Számukra az élet csak annyiban érdekes, amennyi az anyakönyvi bejegyzésért járó illeték, a halál, amennyi a temetkezési illeték, vagyis, hogy eggyel több a nyilvántartott élők, illetve elhalálozottak száma. Bíró uram számára az emberek csupán adóköteles polgárok - rendőrfelügyelő uramnak pedig egyének, akikre állandóan felügyelni kell, másként meglopják egymást, és folyvást megszegik a törvényeket. Sorban ezek után következnek a szó sáfárjai. Minduntalan csak arra kíváncsiak: quid novissimi? Szerintük a legújabb könyv egyben a legjobb is. Egyfolytában olvasnak, és fejükben egyéb sincs, mint meghatározás, képlet, címszó, amelyek helyességében nem kételkednek, ők ugyanis nem érnek rá kételkedni. Nevezem őket ekképpen, ugyanis minden tudományuk szavakból - gondolatok héjából - áll, amelyeket emlékezetük szorgalmasan elrakosgat. Holott a gondolat - tevékenység, idegek rezdülése. Minél erőteljesebb, minél szabadabb ez a rezdülés, annál világosabb lesz a gondolat. Esetükben ez az aktus, a mások által leírt gondolat újjászületése, a sok olvasás s az agy túlterheltsége miatt nem tud végbemenni. Az olvasottak kicsépelt pelyvaként szállítódnak az emlékezet hombárjába, s szükség esetén változatlanul elővétetnek. Mármost én úgy vélem, bármit ötöl is ki az ember magában, anélkül hogy azt olvasta vagy mástól hallotta volna, abban már van egy parány igazság. Ezért a régi könyveket, melyeket nemcsak azért írtak az emberek, mert nem volt jobb dolguk, hanem mert rájöttek valamire, ami nem hagyta őket nyugodni, s amit másokkal is meg akartak osztani, nos, ami engem illet, én ezeket a régi könyveket bújom, és a roppant homályban találok egy-egy fénymagocskát, s azt aztán jól megjegyzem magamnak. Egy napon fütyörészve álltam a nyitott ablak előtt, kint hó és ragyogás, amikor megpillantok egy furcsa öregembert, vállán hosszú, lelógó kabát, fején széles karimájú kalpag. Látom, hogy belép a Noé Bárkájába. A Bárka egy olyan kocsma, ahol kitűnő magyar bort mérnek. Ott van az én törzsasztalom is, s esténként, ha már eluntam az írást-olvasást, csak odaülök a Bárka-beli sarokasztalomhoz, s máris újra gyermek va-