HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2. szám - Georg Christoph Lichtenberg: (Ódaköltőink védelmében) (Tatár Sándor fordítása)
160 • Radnóti Sándor: A piknik (I) A modern hermeneutikus fordulattal a múlt kultúrája olyan szövegként válik olvashatóvá, amelyben nemcsak az olvasmány, hanem az olvasás történetiségét sem szabad soha szem elől tévesztenünk. Végül Hans Blumenberg 1981-es művében, A VILÁG OLVASHATÓSÁGÁban a könyv, az olvasás kulturális eszméje a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik. A hatvanas, hetvenes évek olvasásfordulata (az olvasás értelmezésének irányába tett fordulata) az irodalomelméletben, amelyet most - elsősorban címekre és írókra való utalások fémájában - röviden elbeszéltem, maga is történet, amelynek megvan a maga filozófiai előtörténete és kiterjeszkedése. Erre utaltam, amikor a hatvanas években kijelölt határpont önkényességét azzal csökkentettem, hogy nemcsak új irányzatok ekkori megalapítására, hanem régebbiek aktualizálódására céloztam. Aktualizálódott Walter Benjamin (1892-1940). Egész munkásságában a befogadást és a hatást, illetve az interpretációt állította művészetbölcseletei középpontjába. A barokk szomorújátékot - mondta - a nézőből kiindulva kell megérteni. Ebben a gondolatban, amely a klasszicizmus műközpontúságának energikus elutasításával és az allegória rehabilitációjával függött össze, jelen van a befogadás formaalkotó szerepének hangsúlyozása, amely Benjamin későbbi munkásságában a Baudelaire-értelmezésekben kap meghatározó jelentőséget, melyeknek köztudomásúlag az „hypocrite lecteur”, az „álszent olvasó” a főszereplője. A hatás és befogadás egy formájaként felfogott interpretáció (az egymáshoz tartozó kommentár és kritika) történelmi aktualizálás, ezért van az interpretációnak megmentő szerepe. Meglepő módon nem aktualizálódott Lukács György heidelbergi művészetfilozófiája (1912-1914) és esztétikája (1916-1918), amelynek megtalált kéziratát Márkus György rekonstruálta, és 1974-ben adták ki először. E mű két elemére hívom fel a figyelmet. Az egyik az életfilozófiai fogantatású, tragikus kommunikációelméletre alapuló esztétikai félreértéselmélet: „Csak akkor lehet zavartalanul megérteni a mű létezését, ha e félreértést tekintjük az egyedül lehetséges közvetlen közlésformának, akkor már csupán megoldandó probléma, nem pedig érthetetlen jelenség, hogyan keletkezik a kettős félreértésből (a »kifejezés« és a »megértés« félreértéséből) olyan világ, amelyet egyik felől sem lehet adekvátan elérni, amely azonban mindkettővel szükségszerűen normatív kapcsolatban van.” A másik a receptív esztétikai magatartás újkantiánus fenomenológiája egy műközpontú, a műalkotás immanenciáját fenntartó művészetfilozófián belül: ezek lehettek volna azok az elemek, amelyek két évtizeddel ezelőtt berobbanhattak volna a recepcióesztétika eszmecseréjébe.2 2 Hogy ez miért nem következett be, maga is érdekes hermeneutikai kérdés, amelyre itt csak töredékes választ adhatok. Mindenesetre Lukács álláspontját mint egy fejlődés állomását, későbbi marxista esztétikája felől értelmezték, s nem vették észre, hogy ezúttal a korábbi teória - elsősorban A spekulatív-fejlődésfilozófiai szépségeszme című fejezetben -a későbbi megdöbbentően tisztánlátó és - mit tagadjuk-megsemmisítő bírálata. (Közismert, hogy ez nem az egyetlen eset Lukács életművében: magát a bolsevik fordulatát is megelőzte e választás egy ma is érvényes radikális erkölcsbírálata.) Továbbá a hetvenes években újra felfedezték a Lukács által egész hosszú életében mindig is méltatott, fiatalon meghalt barátját, Popper Leót, akitől a szükségszerű félreértés ötlete, de semmiképpen sem elmélete származik. A hetvenes évek szellemi klímájában, amelynek Lukácsra vonatkozó közvellen előtörténete kettős - egyrészt kései esztétikájának, Az esztétikum SAJÁTOSSÁGÁnak (1963) konglomerátumából a dialmatos, sztálinista elemek kiábrándító hatása nyomult az előtérbe, másrészt a hatvanas évek végére összeomlottak azok az újbaloldali mozgalmak, amelyekben a korai, de már marxista Lukács főműve, a Történelem és osztálytudat (1923) rendkívüli mértékben aktualizálódott, érthető, noha nem kevéssé abszurd, hogy a finom esszéista Poppert megpróbálták a fiatal Lukács mellé és ellenére felstilizálni. Ennek dokumentumaként olvasható Hans Robert Jauß főművének, az Esztétikai tapasztalat és irodalmi HERMENEUTIKÁ-nak vonatkozó passzusa, ahol Jauß Bonyhai