Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-14 / 87. szám
a folyam-part felé, hol a kikötött hajókra véltek menekülhetni. Midőn a partra értek, elszörnyedve látták, hogy minden hajó, minden vizi malom zátonyon ül, horgonyaik, mik a viz fenekére voltak vetve, ki vannak a vízből, a folyam, melly itt két ágra szakadva egy szigetet képezett, a kisebbik ágát egészen elhagyta s túl futott a szigeten, elhagyott medrében meglátszottak az iszap között mind azon elsüllyedt hajók maradványi, miket évek óta ott feledtek a viz fenekén. A másik pillanatban a föld hullámzása a folyam túlsó ágának medrét emelte hirtelen fel, s akkor az egész víztömeg viharsebesen rohant vissza az elhagyott keskenyebbik ágba, a közte eső szigetet egy futó pillanat alatt elnyelte az örvény, a habok átcsaptak rajta s tódultak harsogó jövetellel az innenső part felé, mint egy élő szörnyeteg tábor, fehér tajtékot túró fővel, elsöpörve, eltemetve mindent a mi utjokban áll. A partra gyűlt nép rémült ordítással rohant vissza a városba az irtózatos hullámcsapás elől, mig az veszedelmes erővel vágtatott keskenyebb medrébe, s ottan meg nem férve, az innenső partra, a zátonyon ülő hajókat és malmokat fölkapta magasra s vastag horgonyköteleikről letépve ragadta magával, túl az elsepert vizgáton, bevitte a városba, odatolta az utcák közepére s azután ismét olly sebesen a hogy jött, zúdult vissza, a piac közepén hagyva az odáig vitt hajókat s ragadva magával, a kiket útjában elkapott. „Isten! Isten!“ hangzók mindenfelől. A kétségbeesés visszakapta szavát. Nem volt menekülés. Az emberek nem imádkoztak többé, nem láttak a szabadulás után, összebújtak meghunnyászkodva, megsemmisülve, és sírtak, kiáltottak az istenhez, míg alattuk a föld reszketett, körül az éktelen hullám tombolt, s a megnyílt repedéseken kirohanó földalatti halálos jég bőgve tört magának utat, köveket és tűzzé olvadt ércet dobálva az égre. — „Isten! Isten!“ hangzók szerte. Várta mindenki az ítéletet. Láttam őt. . . . Láttam öt, szivem dobogva Hirdető jövését, Már remegtem ajka csókját, Karja ölelését. — És nem bírtam szembe menni Ragyogó napommal, Elfordultam, visszatértem — Rongált kalapommal. Kopasz László: Győri napló. Győr,oktob. 8. Folyó ha 3dikán este 7 órakor a magyar színház nálunk is megnyittatódott! — Hajdan, azon boldogabb világban, midőn t. i. a színházigazgatók itt még tekintetes urak voltak, a győri magyar színház kinyílását, többen, s nagyobb érdekkel várták itt minden ősszel, mint egy 100 évben csak egyszer nyíló aloé virágét. — Két héttel előbb már kezdett nyugtalankodni a t. c. közönség, — kiki iparkodott magának páholyt, vagy néhány zártszéket biztosítni a téli c u r su s ra. Itt ott még pezsgők is durrogtak a várva várt színész urak illő elfogadására. — Maga az első színházi este, valódi ünnepély volt a városban. Kik olly szerencsétlenek voltak, páholyt, vagy zártszéket nem kaphatni, egy órával előbb már iparkodtak magukat valamelly barátságos földszinti padba kényelmesen befészkelni. A színház népe, mint egy család tagjai örömsugárzó szemekkel üdvözlő egymást az óhajtott viszonttalálkozáskor. — De valamint minden virág hervadandó: fájdalom! úgy látszik, a mi színházunk idei kinyílása is fonnyadóban van, mintha előbb már dér csípte volna meg, e hazafmai gondok alatt eddig olly híven ápolt kedves nemzeti növényt! — Az első előadást igen kevesen látogatók, — a páholyok üresen ásítoztak unalmukban, a zártszékek csorbán álltak, mint hosszas fogfájás által megdézmált fogsor. — Pedig az előadás elég istenes — (Evangeliom és családélet) volt, s díszes ünnepéllyel kezdődik. Ugyanis, a fejdelem névünnepének épen előestéje, lévén, az összes karszemélyzet által —, Isten tartsd meg a királyt! … a Kölcsey — Erkel-féle gyönyörű hymnusz magyar dallamára igen szabatosan énekeltetek, a színház teljes kivilágítása mellett. És mégis — kevés néző! — A színmű kielégítő volt, az előadás első fellépésül, tűrhetőnek mondható, — az összes személyzetnek pedig általános dicséretére legyen mondva , a pontos szereptudás. A főbb szerepek , Felruszné, Hegedűs, Lendvai és Berzsenyi kezeiben voltak. Fené igen sokszor , érdemlett tapsokban részesült, de egy kis hibáját szabad legyen mégis felfednünk : igenis szép tiszteletes asszony volt, s rangjánál kissé gazdagabban öltözködött; a mi, hiba ugyan egy részről, de más részről meg hogyan szeretett volna bele Leuthold gróf olly mordiásan? H. játékát ismerjük, s dicsérőleg kellene szólnunk arról ma is, ha kissé többet nem tesz, kelletinél. Egy jó tanácsot súgunk H. urnak: játék alatt zsebeibe semmit se tegyen, talán nem fog azokban annyit keresgélni. Olly megrögzött rész szokás II-ben, hogyha róla még elszokni tud, legalább 10 magyar mérfölddel közelebb *) leend a művészet templomához.Igen őszinte jó szándékból figyelmeztetjük őt erre. Egyébiránt a méltányló közönség őt is kihívásokra , és tapsokra érdemesíté. — B. az öreg mogorva vadász szerepében néhány jó oldalról ismerteté meg magát, de figyelmébe kell azt mégis ajánlanunk, hogy a tragikum, és komikum közt igen keskeny határvonal van ugyan, de annál szilárdabb léptekkel kell a mellett haladnia, hogy át ne essék a tusó részre. Ő ma szerepének legkomolyabb perceiben többször nevetésre indító a közönséget, — ebből ugyan a t. c. közönségnek is jut egy kis megrovás, de a nagyobb mégis a szereplőt illeti. Aztán egy művésznek mindent az aesthetika legszorosb szabályai szerint kell tennie. Emlékezzék csak vissza B.ur végjelenetére a párbaj után! Alakja igen hasonlított egy — henteséhez! L. grófot az ifjú Lendvai adá, a művész Lendvai szép reményű fia. Sok van benne már is apjából, hiszen adja belé annak művészeti ihletségét is teljes mértékben. Mi hisszük, hogy ez meg fog történni, ha a természettől több kedvező kellékekkel gazdagon megáldott ifjú kezdő, kitartó szorgalommal fog haladni a nehéz pályán , s a józan kritikát tűrni fogja. Mai szerepében , bár játéka mesterinek nem mondható, szép reményekre jogosított ő bennünket. Átgondolt, természetes szavalata, jól esik a hallgatónak, — őrizkednie kell azonban, hogy utóbb monotonná ne váljék! Ajánlanunk kell még neki — még most gyengébb orgánummal bírván — a hangjávali gazdálkodást. Különös figyelemmel kísérendjük további működését. — Kovácsról kell még szólanunk, ki kisebbszerű szerepében igen kellemesen lepett meg bennünket, László-féle, könynyű, természetes modorú játékával. Róla is örömest szólandunk még. Szabóné végre igen szép szinpadi alak, de mai szerepében nem tűnhetett ki. úgy látszik egy kis nyavalyája van, s ez a vontatva hozott-vont beszédmód , ami fárasztóbb a hallgatóra, mint reá nézve. — Második előadás a Szeleburdi volt. Már ezt aztán tökéletesen elhibázott előadásnak lehet mondani, melly mindjárt másodszor, a közönségre is kissé rosz hatással volt. N. most pláne majd kiugrott a bőréből túlságost túlságosra halmozott, szóval: kézzel-lábbal kívánt hatni; pedig a szerep már úgy van írva, hogyha szorosan az instructió mellett marad is a színész,már csaknem sokat tett. Néző még kevesebb, mint az első előadáson!! Ha ez igy decrescendo megyen, bizony . . . bizony. ... No de várjunk , hogy itt ki majd a bérlet? — — Színésznőnk ugyan elég van, jó is, csinos is,de azért Prrell Nellitől mégis megfosztott bennünket a szerencse. Azon szerencse t. i., mellynek kegyéből a Győrre várt említett színésznő, tetemes pénzösszeget örökölvén, most már előbbi pályájáról lemondott, olly szerep jutván neki ez örökség által a világ színpadján, mellyet nem hisszük, hogy bár mellyik első rangú színésznő el nem vállalna, ha mindjárt — teljesen rekedt volna is. — Iskoláink megkezdődtek, gymnasiummá degradált Akadémiánkban. A tanítási nyelv itt kizárólag — magyar! — Néha egy kis kutyakomédiában is részesülünk az utcákon, melly abból áll, hogy egy nagy ominosus veres láda, négy nyikorgó kereken, egy rész gabbancs által vonatra, ünnepélyes ovizágot tart utcáinkon, a körülé összesereglett utcagyermekek gyönyörűségére, miközben egy furfangos legény bizonyos sodronyhurokkal az ebeket akarja szépszerével összefogdosni. Ezek közöl természetesen csak a tapasztalatlanabbak, s elbámészkodók kerülnek a kalitkába, s az értelmesebbek iszonyú vonítással futván szét, a baljóslatú veres láda megpillantására. Ha aztán egyik vagy másik mégis kézre kerül, azt meg a gazdája solemniter *) Hát még annyira van onnan ? S z e r k. 354