Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-26 / 98. szám
Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, , mindennap délután! divatképek- és egyéb műmellékletekkel. HISUIfiTfti, 5 Szerkesztőségi szállás: a hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-ik az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. ? emelet’ Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác, hová a kéziratok utasitandók. Budapest, 1850. 98. Szombat, okt. 26. Fekete szin. ügy szeretem én a fekete szint, Minden ruhám egészen fekete, Kalapom is a többihez illő , A szalag is rajta szénfekete. Feltűnöm sok tisztességes urnak S azt kérdik : „Tán a hazát gyászolom !“ Nem beiz én , de lánykám szeme sötét S e szint csak emlékére hordozom. — Mezei József. Magam sem tudom, mi? Faluról jöttem, másfél esztendőre beszegődtem olvasóközönségnek, hizlaltam a tenis szerkesztő urakat, ha csakugyan önök is úgy híznak, mint a verebek, hogy mennél jobban szidják, annál kövérebbek. Én ugyan sokszor kikeltem a káromkodás ellen és most sem azt akarom mondani, hogy a káromkodókat az úr isten éltesse, de mi tagadás benne, van abban mégis egy kis bajkönnyebbítés, jól esik, mintha az embernek a lelke elprüsszentené magát. Aztán könnyebb is a morált elprédikálni, mint azt szóról szóra meg is tartani; hanem aztán csak talál az ember egy kibúvó ajtót, mint az egyszeri nőtelen orvos, ki egy agg kisasszonynak azt ajánlotta, hogy menjen férjhez, mire jó kedve kerekedvén a búnak esett hajadonnak, tüstént az orvosnak ajánlkozott, mire amaz ügyesen azt válaszoló, hogy ő ugyan pracscribálja az orvosságot, de maga nem veszi be. De még igen természetesnek is találom, hogy az ember elszokja magát, mint a szolgabiró szajkója, úgy a gazdájára vigyázott, hogy amint egy paraszt bedugta a fejét, rögtön rákiáltott: mit akarsz te kötözni való? No meg a levegő is teszi varason a tyúkszemet, falun pedig egy pár téringettet vajmi könnyen felszed az ember, és legalább vannak annyi atyafiságos viszonyban, hogy az egyik az embernek a nyelvén van, a másiknak pedig a lábán. Bajos is volna e nélkül megélni azt az istentelen falut, mert midőn az ember az egész civilizált világból annyit lát, hogy ne egy porció ég, és egy porció föld, melly egész összeségében még a teremtésnek a legelső napján fixumfertig volt, azt a néhány urambátyámat és asszonynénémet pedig valóságos kár volna kidisputálni a tizennyolcadik századból; legalább mindeddig ott jár az eszük, hova én, ha vissza akarnék menni, tehát előbb a históriától egy retour-billetet kérek, és még ott is e kigyelmeket minllik félév, den bölcseségük mellett a karzaton csípem. És ha még aztán felkiáltok, hogy urambátyám, hol jár — az esze? mégis az egész pereputty azt lármázza, hogy én vagyok a bolond. Illyenkor aztán ajtót nézek, és ha más ember talán bujában azt énekelné, hogy: „Csorda pásztorok, midőn Bethlehem be!“ nem bánom, hát énekelje azt, de már én is élek a magam gustusával, és ha többet nem, egyszer én is csak ráhúzok egy dörgős adtát! Már a természet is különböző, kiki segít magán a hogy tud; a múltkor is láttam egy bérest, kinek a szekere megsülyedt, gazdástól együtt csépelték a csálist is, a hajszást is, — de csak nem mozdult az ! — Már most mit csináljunk ? mondá a gazda — Mit é ? mondá a béres — menjen csak gazdáram innét félre, majd elindítom én magam! — Hátha megszakadsz, . . . annak ne legyek ám oka? — No ,csak menjen gazdáram, de anynyira, hogy ha kiáltok se hallja. A gazda elment, én még a kukorica szélből néztem, mit akar a béres? Sem többet, sem kevesebbet, minthogy vagy kétszer oda durrantott, ahol legjobban fájt, ráadásul pedig gazdáram jó voltát is összevissza kurjongatta, mit a címeresek úgy megértettek, hogy a szárazon volt a szekér, gazduramnak pedig, gondoltam magamban, „váljék egészségére!“ Ebből is aztán nyilvánságosan látszik, hogy nem mindig a patikában árulják azt, amitől meghízik az ember, azért ha talán fülébe került volna szerkesztő uramnak, hogy én olvasóközönség koromban minden újságírót egy csomóba tüskére szántam, vegye jó néven, talán bizony egészségére vált. Hanem ha épen Tetszésére lenne, most akár összevissza csókolnám, minthogy már ez bevett szokás falun, hogy még a férfiak is összevissza nyalják egymást, mint a sósválat. — Majd a télen eldarálom a többit is, mit mindent tapasztaltam, most előbb levédtem azt a falusi szagot, mert bizony bizony fordítva jöttem én meg! — Elhigye uram, ha valami tükrös bolt előtt elmegyek, ollyant köszöntök falun szedett módunknak, mintha másfél évig emberséget tanulni jártam volna. No de az idő is megviseli az embert, nem érzi ugyan, hogy kabátnak szabták volna, de alig él odább egy esztendőt, ott látszik a képén, mintha új foltot vetettek volna rá, s eztán a jó barátok figyelmeztetik, hogy eljár az idő, kivált mikor az ember maga is csavarogni jár! Az igaz, hogy szedi az ember a sok tapasztalást, csakhogy ennek is annyi hasznát veszi, mint az összegyűjtögetett fekete, bankónak! Lesz ugyan mit elbeszélni egykor az ifjuságnak, ha csak úgy nem járunk, mint az öreg Gábor bácsi B..........vármegyében, míg fiatal volt és szólni akart, azt mondák neki: „Hallgasd öcsém azt, amit az öregebbek beszélnek, fiatal ember fogja be a száját. Vénségében pedig ollyan formát hallott: „Mit akar ez a vén filkó, nem tud a kályha mellett vesztegelni!“ Beszéljen tehát valaki a világ méltányosságáról , csupa véletlenség minden; akkor van kelete a makkfilkónak, mikor a makkhetes az a du 11. Panaszoskodni , vén asszonyok mestersége! nevetni? hogy nevessen az ember, mikor már a körme, ég! Keresztet vetni? talán elölről? mikor azt sem bírja, ami a hátán van! Sírni? a rómaiaknál könnyen ment, napszámban tették! Nem marad egyéb hátra, a minél szelidebben ugyan, de úgy négyszemközt egyet egyet „buj’k bele az ördög!“ Aztán valamennyien csak nem élhetünk úgy, hogy még e földön váljék belőlünk egy egy eleven szent, — mert biz én még ollyan regimentet sem láttam, hol minden ember káplárrá lett volna. Csak az a lelkiismeret legyen meg a maga helyén, mert még a szentírás is azt mondja, — nem az a ki mondja, uram uram — fog mind ide ez ülni; pedig hány ember van ilyen, ki úgy tesz, mind a bomlott óra, hogy hatot mutat, pedig ötvenet is üt! De már nagyon belekeveredtem a savanyúba, pedig ha végig nézek a jelenen és múlton, nem akarok azon fájdalmas mélységbe visszamászni, hol minden reményünk megecetesedett. Azért kössük meg a kereket, — menjünk vissza újra. Hol is kezdtem el — csak? Mondtam, hogy faluról jöttem, voltam ollyan helyen, hol a jóravaló ember ritkán, a kalendárium is újságképen csak egyszer fordul meg egész esztendőben. Jaj de szép az a falusi élet, — korán reggel szól már a csalogány, meg az az átkozott gunár lúd ötvened magával. — Persze hogy boldogság', a kinek a füle fülén marad . i ■' faire a • H