Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-10-26 / 98. szám

Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, , mindennap délután! divatképek- é­s egyéb műmellék­­letekkel. HISUIfiTfti, 5 Szerkesztőségi­­ szállás: a hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-ik az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. ? emelet’ Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác, hová a kéziratok utasitandók.­­ Budapest, 1850. 98. Szombat, okt. 26. Fekete szin. ügy szeretem én a fekete szint, Minden ruhám­ egészen fekete, Kalapom is a többihez illő , A szalag is rajta szénfekete. Feltűnöm sok tisztességes urnak S azt kérdik : „Tán a hazát gyászolom !“ Nem beiz én , de lánykám szeme sötét S e szint csak emlékére hordozom. — Mezei József. Magam­ sem tudom, mi? Faluról jöttem, másfél esztendőre be­­szegődtem olvasóközönségnek, hizlaltam a tenis szerkesztő urakat, ha csakugyan önök is úgy híznak, mint a verebek, hogy mennél jobban szidják, annál kövérebbek. Én ugyan sokszor kikeltem a káromko­dás ellen és most sem azt akarom mondani, hogy a káromkodókat az úr isten éltesse, de mi tagadás benne, van abban mégis egy kis bajkönnyebbítés, jól esik, mintha az embernek a lelke elprüsszentené magát. Aztán könnyebb is a morált elprédikál­ni, mint azt szóról szóra meg is tartani; ha­nem aztán csak talál az ember egy kibúvó ajtót, mint az egyszeri nőtelen orvos, ki egy agg kisasszonynak azt ajánlotta, hogy men­jen férjhez, mire jó kedve kerekedvén a búnak esett hajadonnak, tüstént az orvos­nak ajánlkozott, mire amaz ügyesen azt vá­laszoló, hogy ő ugyan pracscribálja az orvosságot, de maga nem veszi be. De még igen természetesnek is találom, hogy az ember elszokja magát, mint a szol­­gabiró szajkója, úgy a gazdájára vigyázott, hogy a­mint egy paraszt bedugta a fejét, rög­tön rákiáltott: mit akarsz te kötözni való? No meg a levegő is teszi­ varason a tyúkszemet, falun pedig egy pár térin­­gettet vajmi könnyen felszed az ember, és legalább vannak annyi atyafiságos viszonyban, hogy az egyik az embernek a nyelvén van, a másiknak pedig a l­á­b­á­n. Bajos is volna e nélkül megélni azt az istentelen falut, mert midőn az ember az e­­gész civilizált világból annyit lát, hogy ne egy porció ég, és egy porció föld, melly egész összeségében még a teremtésnek a leg­első napján fixumfertig volt, azt a néhány urambátyám­at és asszonynénémet pedig való­ságos kár volna kidisputálni a tizennyolcadik századból; legalább mindeddig ott jár az e­­szük, hova én, ha vissza akarnék menni, te­hát előbb a históriától egy retour-bille­­tet kérek, és még ott is e kigyelmeket min­ll­ik félév, den bölcseségük mellett a karzaton csí­pem. És ha még aztán felkiáltok, hogy uram­­bátyám, hol jár — az esze? mégis az e­­gész pereputty azt lármázza, hogy én vagyok a bolond. Illyenkor aztán ajtót nézek, és ha más ember talán bujában azt énekelné, hogy: „Csorda pásztorok, midőn Bethle­hem b­e!“ nem bánom, hát énekelje azt, de már én is élek a magam gustusával, és ha többet nem, egyszer én is csak ráhúzok egy dörgős adtát! Már a természet is különböző, kiki se­gít magán a hogy tud; a múltkor is láttam egy bérest, kinek a szekere megsülyedt, gaz­­dástól együtt csépelték a csálist is, a hajszást is, — de csak nem mozdult az ! — Már most mit csináljunk ? mondá a gazda — Mit é ? mondá a béres — menjen csak gazdáram innét félre, majd elindítom én magam! — Hátha megszakadsz, . . . annak ne legyek ám oka? — No ,csak menjen gazdáram, de any­­nyira, hogy ha kiáltok se hallja. A gazda elment, én még a kukorica szélből néztem, mit akar a béres? Sem többet, sem kevesebbet, minthogy vagy kétszer oda durrantott, a­hol legjobban fájt, ráadásul pedig gazdáram jó voltát is összevissza kurjongatta, mit a címeresek úgy megértettek, hogy a szárazon volt a szekér, gazduramnak pedig, gondoltam magamban, „váljék egészségére!“ Ebből is aztán nyilvánságosan látszik, hogy nem mindig a patikában árulják azt, a­mitől meghízik az ember, azért ha talán fü­lébe került volna szerkesztő uramnak, hogy én olvasóközönség koromban minden újság­írót egy csomóba tüskére szántam, vegye jó néven, talán bizony egészségére vált. Hanem ha épen Tetszésére lenne, most akár összevissza csókolnám, minthogy már ez bevett szokás falun, hogy még a férfiak is összevissza nyalják egymást, mint a sós­­válat. — Majd a télen eldarálom a többit is, mit mindent tapasztaltam, most előbb levédtem azt a falusi szagot, mert bizony bizony for­dítva jöttem én meg! — Elhigye uram, ha valami tükrös bolt előtt elmegyek, ollyant köszöntök falun szedett módunknak, mintha másfél évig emberséget tanulni jártam volna. No de az idő is megviseli az em­bert, nem érzi ugyan, hogy kabátnak szabták volna, de alig él odább egy eszten­dőt, ott látszik a képén, mintha új foltot ve­tettek volna rá, s eztán a jó barátok figyel­meztetik, hogy eljár az idő, kivált mi­kor az ember maga is csavarogni jár! Az igaz, hogy szedi az ember a sok ta­pasztalást, csakhogy ennek is annyi hasznát veszi­, mint az összegyűjtögetett fekete, bankónak! Lesz ugyan mit elbeszélni egykor az if­­juságnak, ha csak úgy nem járunk, mint az öreg Gábor bácsi B..........vármegyében, míg fiatal volt és szólni akart, azt mondák neki: „Hallgasd öcsém azt, a­mit az öregebbek beszélnek, fiatal ember fogja be a száját. Vénségében pedig ollyan formát hallott: „Mit akar ez a vén filkó, nem tud a kályha mel­lett vesztegelni!“ Beszéljen tehát valaki a világ méltá­nyosságáról , csupa véletlenség minden; ak­kor van kelete a m­akkfilkónak, mikor a makk­hetes az a d­u 11. Panaszoskodni , vén asszonyok mestersége! nevetni? hogy nevessen az ember, mikor már a körme, ég! Keresz­tet vetni? talán elölről? mikor azt sem bírja, a­mi a hátán van! Sírni? a rómaiaknál könnyen ment, napszámban tették! Nem marad egyéb hátra, a minél szelidebben ugyan, de úgy négy­szemközt egyet egyet „buj’k bele az ördög!“ Aztán valamennyien csak nem élhetünk úgy, hogy még e földön váljék belőlünk egy egy eleven szent, — mert biz én még ollyan regimentet sem láttam, hol minden ember káplárrá lett volna. Csak az a lelkiismeret legyen meg a maga helyén, mert még a szentírás is azt mondja, — nem az a ki mondja, uram uram — fog mind id­e ez ülni; pedig hány ember van i­lyen, ki úgy tesz, mind a bomlott óra, hogy hatot mutat, pedig öt­venet is üt! De már nagyon belekeveredtem a sa­vanyúba, pedig ha végig nézek a jelenen és múlton, nem akarok azon fájdalmas mélység­be visszamászni, hol minden reményünk megecetesedett. Azért kössük meg a kereket, — men­jünk vissza újra. Hol is kezdtem el — csak? Mondtam, hogy faluról jöttem, voltam ollyan helyen, hol a jóravaló ember ritkán, a kalendárium is újságképen csak egyszer for­dul meg egész esztendőben. Jaj de szép az a falusi élet, — korán reggel szól már a csalogány, meg az az át­­kozott gunár lúd ötvened magával. — Persze hogy boldogság', a kinek a füle fülén marad . i ■' faire a • H

Next