Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-11-26 / 123. szám
sá: te tetted ezt! — az egykoron olly kedves szülőföldet, s mindent mi benne volt, egy büntető pokollá, s kínzó ördögeivé változtatta. Lehet e nagyobb büntetés egy tévedett, de legkevésbbé bűnös léleknek, mint azok nagylelkű szeretetét tapasztalnia , kiket ő szerencsétlenné tett, s kiket ő szinte viszont legfőkép szeret ? — Ne mondjátok, hogy az árva sorsa roszabb lett volna enyémnél. Nincs kínosabb, mint szeretetünk tárgyát kínokban látni saját magunk miatt, s rajtuk nem segíthetni. — Kárhoztatom a természet törvényét, mert nem szült értéktelen sziklából, melylyet ne kellene sajnálnom, midőn a villámok repesztik, s boldognak tartok minden durvát és érzéktelent, ki födve van a sorsnak minden csapásai ellen. — Egy reményem és vigasztalásom volt: ha valaha hálás lehetek mégis ! — Ki fog akkor úgy örülni tudni, mint én? — IX. — Ti dús paloták keselyű fiai, ti unatkoznátok beszédemen ; ti nem tudjátok , mi a szülő és testvérszeretet, — nem csoda, hiszen ti ragadozók vagytok! — Én szerettem őket, s kértem a sorsot, adjon alkalmat, hogy én szegezzem boldogságukat , s még hatalom is ollynemű legyen, mellyel nekik hasznot tegyek ! — Ti, ti nem tudjátok, mi e szeretet; a ti gyöngyeitek bányája a föld, az enyém testvéreimnek szive volt. — Mért nem vásároljátok a könyeket ? majd árulója lennék én, s igy nem maradnék tán szeretteim adósa. — Így vergődtem kinaimmal, mig egy szerencsének látszó alkalom nyílt előttem. — Szegény hazám, melly olly rég tűrte a nyomort, mellynek voltam egy részt én is nyomorultja, —szellemi harcot üzent a világszellemnek, melly őt századok előtt megátkozta, hogy igy megrövidítse az átok idejét, melly már talán, ha békében tűr, nem sokáig tartandott; — én is békés szellemi küzdelemre szálltam értte, s már reményem volt a legfőbb boldogsághoz. Szeretteim összegyűltek közülem, s örömben úsztak, s én még ekkor sem örülhettem ; mert az övéiké is kora és múlékony volt, mire azonban sajnáltam őket figyelmeztetni. — Rövid időn elveszett e boldogság és elveszett reményem. — Azon emberek közé tartozván, kiknek boldog hazára okvetlen szükségük van, hogy boldogok legyenek, képzelheted, milly nagy volt rám, és elhatározó e csapás. — Szerencsétlen vagy te is, fiatal barátom; úgy hiszem tudod, mi a börtön, s igy fölösleges azt veled ismertetnem. Midőn boldogságom veszendőben volt, ohajtam ugyan a halált, de öngyilkossá nem lettem azért, mert haza gondoltam: a szülői ház, ez lesz hazám! — Így vélekedem itt a börtönben is, mig innen is megszabadultam. X. — Midőn haza felé ballagtam, egy város végén, ritka látványú komédiában részesültek az emberek. Egy felebarátjukat vitték akasztani. — Kérdezem egy uracstól, mi vétsége van a kivégzendőnek ? nem tudom, felesé, különben csak étvágyszerzésül teszem e sétát. Kérdem másiktól: én , úgymond, nem törődöm vele, csak annyit tudok, hogy kegyelmet nem kap, így legalább hiában nem fáradok, mint tegnap a színházba, hol hallgatók hiánya miatt elmaradt a vígjáték; a harmadik azt felelé, hogy mindenesetre halálosan vétkezett, miután felkötik. — A sors nem engedő ekkor megtudnom , hogy ő szerencsétlen öcsém volt, ki érettem boszut állván, elítéltetett. XI. — A nap nyugodóban volt völgyi házunk fölött, midőn azt újra megpillanthatom. Szélvihart jósló vérszinben úszott a táj, de égő házunk lángjai azt elhalaványiták. Mire odaértem, már csak rom volt; a sötétség, melly ezután a tájat elbobitá, majdnem kézzel fogható volt. Köröskörül néma minden, mintha maga az ismerős környék, s annak minden tárgyai, elborzadó bámulatban merednének meg a végbement jelenetem — Lelkem is ekkor e tájékhoz hasonlított. — — Egy szögletben némi utómaradéka villogott még az emésztő lángoknak ; egy árnyék virrasztott mellette ; emberforma volt, de mivel mozdulatlan volt, mint sírszobor, azt hívém eleinte, hogy hamu, melly szét fog omlani. — Ti hirdetétek, hogy leend ítélet. De ti magatok nem hivétek, mert panasztok épen semmi, bűnötök pedig igen sok van. Én tagadom eddig, de most hiszem, mert igy könnyebben halok meg. Szellemem kisértet lesz, királya és legborzasztóbbika minden szellemeknek, ki az alvó istent fogom kisérteni, és rémes imádsággal unszolni, hogy hozzon mielőbb a megromolt világra végítéletet! — E hangokat hallam ugyan, de nem tudtam kivenni a légből, vagy föld alól jön, csak egy pisztoly fulladt mozranása vonta figyelmemet a mozdulatlan árnyék felé , melly ekkor összeomlott, az irigy lángok közé vért fecskendve. — Oda rohantam, s apámat találtam végső kínok között. XII. — Fájdalmas kiáltásaim pillanatnyi eszméletre hozák. Magyarázatot kértem tőle, azon oknál fogva, hogy emberhez többé nem szólok. Óhajtottam volna itt halni meg. Öszszevegyítni véremet övével, igy talán egy virág nőtt volna porunkból, vagy felszállottunk volna köd alakban a fellegek közé, s változtunk volna földre lesújtó villámmá, hisz illy elátkozottakból lesz az — isten nyila! — Mi úgy hiszem, nem ütöttünk volna meg ártatlant! — Fogadd meg nekem, hogy élni fogsz, és a boldogságot keresni. Ezt kéré tőlem a-Ipám végpercében. — Tudd meg, hogy már csak magad vagy közölünk élő. Anyád búban halt utánad, öcséd — — Öcséd megboszult, s halállal szenvedett értted. Két kis testvéred itt van a lángokban. Én — ... tudod. . . — Ő ti színészei a színnek, de nem a valónak! Ki tudnátok mondani ez utósó szavakat, hogy azok jelentését mindenki megértse ? — Én eltaláltam, mit jelentenek e szavak : . . . tudod! — Nem volt mit enni! . . . — Fölgyújtom a házat, s bevetem őket a lángokba, folytatá. De félek, elkésem. Ha akarod könnyíteni halálomat, fogadd meg, hogy élni fogsz és keresni fogod a boldogságot. Szerencsétlen fészek szülötte, ki egyedül maradt meg, te egyedül olly boldog lesz, mint mi valamennyien szerencsétlenek. — Nem is fontolgatok e kérelem után. Nemet mondok. — Nem annyi volna ő nekem boldogságra törekedni, mint szenvedéseiteket kigúnyolni, s kik miattam kínosan éltetek, s érttem meghaltatok, — boldogságom zajával benneteket még a sírban is nyugtalanitni ? ! — Fogadd meg, fogadd meg! — ismétlő ő többször, s kínokban rángatódzék; engedj meghalnom, fogadd meg! — Ekkor nem tagadhatom meg kívánságát teljesíteni. — úgy lesz nyugalmas örök álmam, amint fogadásodat teljesíted! — Légy boldog! XIII. — Felelj, fiatal barátom, lehettem volna valamivel jobban megátkozva, mint e túlságos Szeretet óhajtásával? — Legyen átkozott a szeretet! — Emberek, kiknek célotok boldog lenni,—de nem egyébre,ne szeressetek semmit, ne szülőt, testvért, hazát, szeretőt, — mert ez mind elveszthető. S mi boldogtalan az ember illyenkor! — És milly boldog addig a durva szívtelen , ki apjára, testvéreire is vészt árasztani kész, s az értte kapott díjon vásárolt szesz élvezeténél már apja emlékezetének temetési torát issza ?! — Legyen átkozott a szeretet! — Milly boldog hozzám képest a rabló, a gyilkos, ki hidegen öl meg csecsemőt anyja sikoltásai előtt, ki némi elégültséggel nézdel végig vérfoltos ruháin , szenvedéllyel űzött pálcájának mindmegannyi érdemjeléül tekintve e foltokat! — És legalább a boszúban dúsgazdag. Tízszer annyi sebet oszt, mint mennyit ő szenvedett. Igazságtalan ugyan, de ő mégis boldog. — De ki is egyéb igazságos e földön , mint azok, kiknek szemébe tiltva van mondani az ellenkező ? — Egy borzasztó kötelesség is jutott még apámtól. El kellett temetnem. Egy hű ebe volt ebben társam. Bevivém tetemeit az erdő közepébe, hol vadakon kívül ritkán járt egyéb. Fris pázsitból, és virágokból oltáralakú emelvényt készitek neki, rátevém s fölé- 49.