Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-26 / 123. szám

sá: te tetted ezt! — az egykoron olly kedves szülőföldet, s mindent mi benne volt, egy büntető pokollá, s kínzó ördögeivé változtat­ta. Lehet e nagyobb büntetés egy tévedett, de legkevésbbé bűnös léleknek, mint azok nagy­lelkű szeretetét tapasztalnia , kiket ő szeren­csétlenné tett, s kiket ő szinte viszont legfő­­kép szeret ? — Ne mondjátok, hogy az árva sorsa roszabb lett volna enyémnél. Nincs kínosabb, mint szeretetünk tárgyát kínokban látni sa­ját magunk miatt, s rajtuk nem segíthetni. — Kárhoztatom a természet törvényét, mert nem szült értéktelen sziklából, mely­­lyet ne kellene sajnálnom, midőn a villámok repesztik, s boldognak tartok minden durvát és érzéktelent, ki födve van a sorsnak minden csapásai ellen. — Egy reményem és vigasztalásom volt­: ha valaha hálás lehetek mégis ! — Ki fog akkor úgy örülni tudni, mint én? — IX. — Ti dús paloták keselyű fiai, ti unat­koznátok beszédemen ; ti nem tudjátok , mi a szülő és testvérszeretet, — nem csoda, hiszen ti ragadozók vagytok! — Én szerettem őket, s kértem a sor­sot, adjon alkalmat, hogy én szegezzem bol­dogságukat , s még hatalom is ollynemű le­gyen, mellyel nekik hasznot tegyek ! — Ti, ti nem tudjátok, mi e szeretet; a ti gyöngyeitek bányája a föld, az enyém testvéreimnek szive volt. — Mért nem vásároljátok a könyeket ? majd árulója lennék én, s igy nem maradnék tán szeretteim adósa. — Így vergődtem kinaimmal, mig egy szerencsének látszó alkalom nyílt előttem. — Szegény hazám, melly olly rég tűr­te a nyomort, mellynek voltam egy részt én is nyomorultja, —szellemi harcot üzent a világszellemnek, melly őt századok előtt meg­átkozta, hogy igy megrövidítse az átok idejét, melly már talán, ha békében tűr, nem soká­ig tartandott; — én is békés szellemi küzde­lemre szálltam értte, s már reményem volt a legfőbb boldogsághoz. Szeretteim összegyűltek közülem, s ö­­römben úsztak, s én még ekkor sem örülhet­tem ; mert az övéiké is kora és múlékony volt, mire azonban sajnáltam őket figyelmeztetni. — Rövid időn elveszett e boldogság és elveszett reményem. — Azon emberek közé tartozván, kik­nek boldog hazára okvetlen szükségük van, hogy boldogok legyenek, képzelheted, milly nagy volt rám, és elhatározó e csapás. — Szerencsétlen vagy te is, fiatal ba­rátom; úgy hiszem tudod, mi a börtön, s igy fölösleges azt veled ismertetnem. Midőn bol­dogságom veszendőben volt, ohajtam ugyan a halált, de öngyilkossá nem lettem azért, mert haza gondoltam: a szülői ház, ez lesz hazám! — Így vélekedem itt a börtönben is, mig innen is megszabadultam. X. — Midőn haza felé ballagtam, egy vá­ros végén, ritka látványú komédiában része­sültek az emberek. Egy felebarátjukat vitték akasztani. — Kérdezem egy uracstól, mi vétsége van a kivégzendőnek ? nem tudom, felesé, kü­lönben csak étvágyszerzésül teszem e sétát. Kérdem másiktól: én , úgymond, nem törő­döm vele, csak annyit tudok, hogy kegyel­met nem kap, így legalább h­iában nem fára­dok, mint tegnap a színházba, hol hallgatók hiánya miatt elmaradt a vígjáték; a harma­dik azt felelé, hogy mindenesetre halálosan vétkezett, miután felkötik. — A sors nem engedő ekkor megtud­nom , hogy ő szerencsétlen öcsém volt, ki é­­rettem boszut állván, elítéltetett. XI. — A nap nyugodóban volt völgyi há­zunk fölött, midőn azt újra megpillanthatom. Szélvihart jósló vérszinben úszott a táj, de égő házunk lángjai azt elhalaványiták. Mire odaértem, már csak rom volt; a sötétség, melly ezután a tájat elbobitá, majdnem kéz­zel fogható volt. Köröskörül néma minden, mintha maga az ismerős környék, s annak minden tárgyai, elborzadó bámulatban me­rednének meg a végbement jelenetem — Lelkem is ekkor e tájékhoz hason­lított. — — Egy szögletben némi utómaradéka villogott még az emésztő lángoknak ; egy ár­nyék virrasztott mellette ; emberforma volt, de mivel mozdulatlan volt, mint sírszobor, azt hívém­ eleinte, hogy hamu, melly szét fog omlani. — Ti hirdetétek, hogy leend ítélet. De ti magatok nem hivétek, mert panasztok épen semmi, bűnötök pedig igen sok van. Én taga­dom­ eddig, de most hiszem, mert igy­­ könnyebben halok meg. Szellemem kisértet lesz, királya és legborzasztóbbika minden szellemeknek, ki az alvó istent fogom kisér­teni, és rémes imádsággal unszolni, hogy hoz­zon mielőbb a megromolt világra végítéletet! — E hangokat hallam ugyan, de nem tudtam kivenni a légből­­, vagy föld alól jön, csak egy pisztoly fulladt mozranása vonta fi­gyelmemet a mozdulatlan árnyék felé , melly ekkor összeomlott, az irigy lángok közé vért fecskendve. — Oda rohantam, s apámat találtam végső kínok között. XII. — Fájdalmas kiáltásaim pillanatnyi eszméletre hozák. Magyarázatot kértem tőle, azon oknál fogva, hogy emberhez többé nem szólok. Óhajtottam volna itt halni meg. Ösz­­szevegyítni véremet övével, igy talán egy vi­rág nőtt volna porunkból, vagy felszállottunk volna köd alakban a fellege­k közé, s vál­toztunk volna földre lesújtó villámmá, hisz illy elátkozottakból lesz az — isten nyila! — Mi úgy hiszem, nem ütöttünk volna meg ártatlant! — Fogadd meg nekem, hogy élni fogsz, és a boldogságot keresni. Ezt kéré tőlem a-I­pám végpercében. — Tudd meg, hogy már csak magad vagy közölünk élő. Anyád búban halt utánad, öcséd — — Öcséd megboszult, s halállal szen­vedett értted. Két kis testvéred itt van a lán­gokban. Én — ... tudod. . . — Ő ti színészei a­­ színnek, de nem a valónak! Ki tudnátok­­ mondani ez utósó szavakat, hogy azok jelentését mindenki meg­értse ? — Én eltaláltam, mit jelentenek e sza­vak : . . . tudod! — Nem volt mit enni! . . . — Fölgyújtom a házat, s bevetem ő­­ket a lángokba, folytatá. De félek, elkésem. Ha akarod könnyíteni halálomat, fogadd meg, hogy élni fogsz és keresni fogod a boldogsá­got. Szerencsétlen fészek szülötte, ki egyedül maradt meg, te egyedül olly boldog lesz, mint mi valamennyien szerencsétlenek. — Nem is fontolgatok e kérelem után. Nem­et mondok. — Nem annyi volna ő nekem boldog­ságra törekedni, mint szenvedéseiteket kigú­nyolni, s kik miattam kínosan éltetek, s ért­­tem meghaltatok, — boldogságom zajával benneteket még a sírban is nyugtalanitni ? ! — Fogadd meg, fogadd meg! — ismét­lő ő többször, s kínokban rángatódzék; en­gedj meghalnom, fogadd meg! — Ekkor nem tagadhatom meg kíván­ságát teljesíteni. — úgy lesz nyugalmas örök álmam, a­mint fogadásodat teljesíted! — Légy boldog! XIII. — Felelj, fiatal barátom, lehettem vol­na­­ valamivel jobban megátkozva, mint e túlságos Szeretet óhajtásával? — Legyen átkozott a szeretet! — Emberek, kiknek célotok boldog lenni,—de nem egyébre,ne szeressetek semmit, ne szülőt, testvért, hazát, szeretőt, — mert ez mind elveszthető. S mi boldogtalan az em­ber illyenkor! — És milly boldog addig a durva szív­telen , ki apjára, testvéreire is vészt áraszta­ni kész, s az értte kapott díjon vásárolt szesz élvezeténél már apja emlékezetének temetési torát issza ?! — Legyen átkozott a szeretet! — Milly boldog hozzám képest a rabló, a gyilkos, ki hidegen öl meg csecsemőt any­ja sikoltásai előtt, ki némi elégü­ltséggel néz­­del végig vérfoltos ruháin , szenvedéllyel ű­­zött pálcájának mindmegannyi érdemjeléül tekintve e foltokat! — És legalább a boszúban dúsgazdag. Tízszer annyi sebet oszt, mint mennyit ő szenvedett. Igazságtalan ugyan, de ő mégis boldog. — De ki is egyéb igazságos e földön , mint azok, kiknek szemébe tiltva van monda­ni az ellenkező ? — Egy borzasztó kötelesség is jutott még apámtól. El kelle­tt temetnem. Egy hű ebe volt ebben társam. Bevivém tetemeit az erdő közepébe, hol vadakon kívül ritkán járt egyéb. Fris pázsitból, és virágokból oltára­­lakú emelvényt készitek neki, rátevém s fölé- 49.

Next