Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-07-22 / 19. szám

Miután a szobát leírtuk, szükség, hogy lakóinak is szenteljünk, egy pár szót. Pusz­tai Bors Benedek a hét vezérek egyikétől származtatja le magát, s hogy e hitben any­ujával inkább megerősítse a szemlélőt, öltö­zetében is tős­gyökeres magyarságot affektál. Lábát sarkantyus csizma takarja, zsinóros magyar nadrágát szíj szorítja derekához, posz­tómellényén , valamint posztó ujjasán olly a­­laku gombok vannak, mint a polgártársak viselnek — csakhogy a Benedek űrei ezüst­ből készültek. Képét, s állát ősz szakáll foly­­ja körül, hosszú haja hátra van fésülve, s csomóba kötve. Ez öltözékben a szálas s még jó erőben , kivált pedig kifogyhatlan vig sze­szélyben levő öreget szemlélve, egy század­dal képzeljük magunkat vissza honunk tör­ténetében , — ma ugyan illyet látva — sze­mének is alig ad hitelt az ember. Mi kölcsö­nözi ez öreg férfiúnak a jó kedvet, olly pro­bléma , mellyet bátran tűzhetne ki jutalmi kérdésül a tudós akadémia, mert soha bort nem iszik, hanem iszik a helyett kávét h­ihet­­len mennyiségben , naponként néha két urcét is, feketén és minden cukor nélkül. Már ha igaz, hogy a kávé a vért süríti, s igy a kedélyt komoritja — mi lehet oka, hogy ez emberen az ellenkező hatás vehető észre ? vagy talán azt kell feltenni, hogy ezen kicsapongás sem képes megrontani azon roppant életerőt, mellyel a természettől meg­áldva van? Mi legalább hajlandók vagyunk az utóbbit hinni. A ház lakói leírásánál nem mellőzhet­jük el Rózsit, kiről már úgy is egy párszor futólag emlékeztünk. Benedek urnak vala több évekkel ez­előtt egy Rák István nevű bérese, ki a hazai lakásnál szerencsétlenül járt, ugyanis a tetézés után lecsúszván egy gondolatlam és a széna között felejtett vas­villába esett, s ez alkalommal legnemesebb részén ejtett sérelem folytán csak hamar a jobb világra átszenderült, nejét pedig még azon nyáron az epemirigy vitte sírba. így maradott árván kis leánykájuk Rózsi, kinek azután Benedek ur felfogta ügyét. Kisebb ko­rában cselédek között henteregve minden ok­tatás s foglalkodás nélkül töltötte napjait. Későbben hivatalba lépett, mi is abból állott, hogy az öreg Benedek urnák elválhatlan lak­­társait, Amit, és Leceurt sétálni hordja, ha útközben elfáradnak ölébe vegye. t­ételük­re különösebb gondja az öreg urnák volt, mert vele ettek egy tányérról, hanem a tisz­taság feltartása egyenesen a Rózsi köteles­sége volt, ő hordta ki őket éjjel nappal, ő mosdatta s fésülte. Természetes, hogy illyen legbensőbb hivatalánál fogva Rózsinak min­denkor az öreg úr személye körül volt helye. Az asztalról kapott ő is két ápoltjaival együtt enni. Az öreg úrral egy szobában hált , szintén két ápoltjaival együtt. Mint mondani szokás — a leány meg­nő , ha az ágy alá rejtik is. Rózsi is a jó koszt mellett, nyárban hús, télen fűtött szobában minden sanyaruságtól megkímélve elvén — mi­csoda, ha szépen neki indult! vonásai ugyan igen igen közönségesek ma­radtak , de bőrének gyöngédsége, tagjainak gömbölyűsége, s a bennük elömlő fiatal vér még­is buzdulásba hozák a körülötte forgó férfit. Mi természetesebb, hogy Benedek úr sem maradhatott érzéketlenül ennyi kecsek s ingerek mellett! Volt ugyan ez időben is egy tenyeres talpas gazdaasszonya az öreg ur­nak, kitől ő hűséget követelt, s ő maga is azzal tartozott volna talán! De. Benedek ur moráljában egészen másnemű kötelességei vannak a férfinak, mint a nőnek, mig aman­nak minden szabad, a nőt szoros korlátok közé kívánja szorítani. Az öreg úr megboldo­gult nője mellett sem vette a 6-dik és 10-dik parancsolatot nagyon szorosan, mennyivel kevesebbé tarthatta volna magát egy gazda­­asszony irányában lekötelezettnek ! Elég az hozzá, hogy az öreg úr gyakorlati oktatáso­kat kezdett adogatni a szerelemből Rózsiké­nak. A gazdasszony e felett nagy lármát csa­pott, s a fergeteget nem lehete máskép le­csillapítani , mint hogy Benedek ur gazd­asszonyát kiházasította Füredre egy csaplá­roshoz, így Rózsika maga maradt urának há­zánál minden tehető. Ezen ismertetések után, illő, hogy a történet fonalát ott, hol megkezdetett, fel­fogjuk, s számot adjunk az olvasónak, mi célból készül az öreg úr Füredre. Házasságából volt tudniillik neki leá­nya , ki még neje életében férjhez ment Be­regihez, de kivel nem sok ideig élhetett, férje tüdővészben elhalván. Az időtől fogva az özvegy Pesten lakott, s minden idejét e­­gyetlen leánya Iréné nevelésének szentelte. Az öreg úr ugyan — kinek nem tetszett, hogy leánya Pesten lakik — nem egyszer kétértelműleg fejezte ki magát leánya pesti lakása felett. Valamint ő maga egy hétig sem élhetett volna meg asszony nélkül, s szük­ség esetén nem igen válogatott, hasonlóul vélekedett mindenkiről, s így leányáról is. Mi volt benne igaz ? mi nem ? keresni nem akarjuk, a velünk született udvariasság azt kívánván , hogy nők irányában kifogyhatla­­nok legyünk a kíméletben. Annyival nagyobb figyelmünket igény­li a szép Iréné , e valóban kedves gyermek. Itt már óhajtanak, hogy tollunk hűn ecse­telni lenne képes a valót, de ehez bizalmunk sincsen. Megkísértjük mégis. Iréné épen most haladta meg 14-dik évét. Valóban a gyermeki kor a hajadon komolyabb visele­tével mintegy küzdelmet vívott , egyszer egyik , másszor a másik len­erősebb. Szabá­lyos, tojásdad gömbölyű, inkább barnára verő, élénkpiros arcai, tüzes fekete nagy szemei, görög orra, göndör holló fekete ha­ja, s a pici száj , melly mindig mosolyra f­enyelgésre nyílt — olly kedves egésszé al­kotók e bájoló teremtést, miként lehetlen volt vele csak egy órát is tölteni, hogy em­léke mélyen ne vésődjék szívünkbe. Ártat­lan hízelgéseivel, bizalmas csapodárságával, a­nélkül, hogy maga gyanította volna, any­­nyival kevésbé akarta volna — még mara­dandóbbá téve a hatást, mellyet már kül a­­lakja okozott. Hát ha még elmondjuk: milly bálványzó áhitatos szerelemmel csüggött ha­záján , milly részt vett annak sorsában , milly szeretetreméltólag tudta tervét előadni, miszerint ő huszár lesz, más nem is lehet, s illyenkor milly elragadó lelkesedéssel be­szélte hősi kalandjait — mellyeket végbe­vinni készült — fogadni mernék, miként ez alakot szép olvasónőink is odaolvadó szere­tettel ölelnék keblükhöz, mi pedig férfiakul illy hölgyek általmokra, s oldala mellett csodákat lennénk képesek elkövetni!! E két hölgyet, leányát, s unokáját vár­ta most magához Benedek ur, s minthogy a hölgyek Pestről Szolnokig vasúton, onnan Füredig gőzhajón, innen pedig az öreg ur ko­csiján akartak a pusztára kijönni, s e szán­dékokról épen csak most értesült Benedek ur egy Füredről vett levélből — azért fogatott olly sietséggel, s azért vétette fel a kocsissal a nadrágot, hogy a dolognak megadja sorát, borsát, mint magát kifejezni szokta. Rózsi kiadta ugyan a rendelést a ko­csisnak, de már azt csakugyan nem kívánhat­ni tőle, hogy az utazás oka s célja felöl ne tudakozódjék, s imigy kezdé beszédét: — Talán nem is jó lesz a tekintetes urnak most útra menni, hiszen tudja, hogy ha a szél átjárja, mindjárt nagyobb szagga­tásai vannak az állában, nem lenne­­ elég a kocsisnak menni ? hiszen bárki legyen azon vendég, kit el kell hozni, csak nem kívánj­a, hogy a tekintetes ur miatta nyavalyát kapjon ! — Nem értesz te ahoz Rózsi — felele az öreg ur — hiszen illetlen volna, ha leá­nyomat, kit már 10. éve*, hogy nem láttam itt nálam, s unokámat, ki még meg sem láto­gathatott , s kit azóta, hogy Pesten még pi­ciny korában láttam — meg sem ölelhettem — ha mondom csak úgy hozatnám ki, mint a borbélyt vagy bábát, ha csak annyit sem tennék meg érettük, hogy magam menjek ö­­letökbe, s magammal hozzam ki. Erről hát szó se legyen több, hanem ti addig süssetek, főzzetek, takarítsatok, hogy a pesti finnyás vendégeket illően elláthassuk. — No ezt megálmodtam, zokogá Rózsi. — Mit, mit álmodtál meg ? kérdé az öreg ur. — Hát a múlt éjjel álmomban láttam egy gerlice fészket s a mint szépen étette a nőstény fiait, hirtelen a héjjá lecsapott, s a szegény anyát elvitte, a hím ekkor nem gon­dolt többé fiaival s azok éhen vesztek el. — Nos hát mit következtetsz ebből? — Hát csak azt, hogy a tettes urat le­beszélik ígéretéről, s engemet szépen a fa­képnél hagy. — A mit mondtam , megmondtam , hogy ha fiad lesz, úgy megesküszöm veled. Ezt meg is fogom tartani. (Folytatása köv.) 74 Emlékül. (J . .. . nak.) I. Rám pillantott a lány. Oh e pillanatra Mellyben csillagaid felém ragyogának, Keserű életem minden gyötrelmei Egy véges-végtelen kéjbe olvadának . .. Bimbó volt szivem e drága pillanatban, Illatozó kelyhi, piros rózsabimbó, Mellyet leszakasztott s keblére tűzött fel Gyenge kis kezével szerelmes leányzó.

Next