Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-08-04 / 178. szám
rákból is kikitör, sokszor megvigyáztam, ha egy egy eltagadhatlanul magyar jelenet merül fel előttük a színpadon, sőt csak egyetlenegy kifejezés elég, hogy föltűnőleg magyarnak ismervén, megtapsolják, mit bizonnyal nem hosszas okoskodás után tesznek, hanem azon ösztönszerűségből, mivel lelkük mására ismertek az előadottban. Az urak odalent, legtöbbnyire német szemüvegen tekintik a dolgok folyamát. Csudálatos, ha meggondoljuk, mennyire szabódnak, midőn valaki illy valamit vet semükre, és még sincs másként a dolog. Az urak sokat, igen sokat olvasnak idegen nyelven, keveset forgolódnak a magyar nép között, semmit nem ügyelnek életére, legtöbben, de csak távolról sem ismerik gondolkozásunkat, annak menetét, fordulatát, és így e nyomon nyelvünk természetét, ennek becsét, ebben a legdrágább gyöngyöket , mert hiszen városokon nevelkedtek, hol az igazi tősgyökeres magyarságot nagy hiába keresnék, de meg nem is törődnek vele sokat, azt hiszik, elég, ha néhány szolgálót, szobalányt, kocsist, átalán úri cselédet hallottak beszélni és láttak foglalatosságaikban, nem gondolván meg, hogy ezek már félig elkorcsosultak, hogy épen az urak majmolásában elvesztették eredetiségöket erkölcsben, szokásban, sőt még a nyelvben is. És vajmi kevés, ki az elősoroltaknál tovább menne nemzeties vizsgálódásaiban. Még a falun élő úri nép, s az ezekből ide került városi úrféle sem igen tud erről a mi magyarságunkról. — Büszkeség, vagy elfogultság miatt alig érintkeztek a néppel, mint hivatalos dolgokban, saját már elfajzott körükre szorítkozva, nem ismerhették meg a magyar népnek ép lelkét, gyönyörű, erőteljes nyelvét eredeti tisztaságában, és kellő mélységében. Ezen vétkes tudatlanság, ezen idegen tanulmányozás miatt nincs nekünk igazán magyar színünk. Elhanyaglók azon a nemzetben megbecsülhetlen tulajdon kifejlesztését , hogy mindent kiválólag magyar szemmel nézzünk, még az idegenből kölcsönzöttre is rányomjuk a magyarság bélyegét. Sőt épen ellenkezőleg: min magunkét is idegenbe öltöztették, hogy azokon semmi egyéb nem volt, és máig sincs magyar, mint az, hogy ráfogták: ez magyar. Holott bizony úgy megjárná franciának, vagy németnek is. Színpadunkon alig van egyéb magyar a szónál, a kifejezés már legtöbbnyire német, vagy diák, és igen gyakran még a szó sem tisztán magyar, ha kiváltkép a kiejtését is latba vetjük. A többi meg, úgymint a beszéd, a cselekvés, a lélek minden egyéb lehet, csak magyar nem. Én részemről valódi magyar lelket, magyar felfogást, Katona Bánkbánján kívül más színdarabban nem láttam, mint Szigligeti népszínműveiben nézutt, de itt is már csak a salakját. A színműveinkben előforduló személyeket öltöztessék svábnak, és adják szájába szóról szóra lefordítottan megírt mondókájukat: senki, de senki nem mondja, hogy magyar darabot játszottak németül. 706 Holott bezzeg elmondják ezt a franciáról, az angolról, midőn idegenre fordították. De majd máskor a még mondani szándéklottakról. Ezeket öcsém egy derék úri ember, ki tetőtől talpig magyar, beszélte, és kértemre le is irta, miként itt olvastad. Mutasd meg a kántornak, hogy az újságba küldhesse. Áldjon meg az isten, valamint hogy engem is, a ki vagyok a te bátyád Kormos László X becsületes kovács legény. Az utolsó Zsitvay. I. Amott a hazának éjszaki oldalán Latorca vize mellett, a XVII. században még egy ős, de megtört család lakott, — utósa sarja a Zsitvay háznak. E ház az Árpádok alatt vette léterét, s a hóditó harcokban a család ágai mint tényezők tűntek fel. Mátyás király korában a kenyérmezei csata után e ház egyik sarja vitézségéért nemességet és adományt kapott, se jogalapnál fogva tagja lön a birtokos- és középosztálynak. A Zsitvayház tagjai többnyire bátor, elszánt, harcedzett férfiak valának, s a bajnokvér átcsörgedezett az utódokba is ezersziglen. A XVI. században, a királyválasztó villongásoknál az unokák Zápolya mellett csatáztak. Az idegent általában gyűlölték, s e családi gyűlölet átszivárgott az utódokba is — ezersziglen. Midőn a nemzeti visszahatások időszaka bekövetkezett, e ház tagjai is azon párthoz csatlakoztak, melly az idegen befolyás térkörét szükebb alapra — s korlátok közé akará fektetni. — A XVII. században Tököli emelt zászlót, és sok hivekre talált. A Zsitvayak is zászlaja alatt küzdöttek. — De e zászló hosszas rázkódás után elesett, — megbukott, s a felkeltek, kik alatta harcoltak, részint Petneházival meghódolának, részint földönfutókká lettek. A megmaradt Zsitvayház tagjai is, — mint Lévi nemzetsége az őskorban, — több felé szakadt el. — Kettő közölök a nyugoti szélekre ment, hol csakhamar éhen vesztek el. Zsitvay György az éjszaki részen Latorca vize mellett, közel Munkács várához vonta magát, hol a gyászos katasztróf után a biblia szerint véres verejtékkel kereste kenyerét — Kegyelemből később egy rogygyant szerkezetű viskót kapott. — Külsejéről a vakolatot lefújta a szél, s a megcibált tetőt is csak isten kegyelme tartotta rajta meg. Réményéről el lehetett mondani a költőként, hogy úgy áll az ég felé, mint a haldoklónak utolsó reménye. . . . Igen szomorú idők jártak akkoron. A gazdagok megszegényedtek, a szegények meggazdagodtak. — A kik az előtt nem láttak, most fölnyilt a szemük, — s kik ez előtt merően néztek, azoké becsukódott, mint a harang-virág alkonyat festte — kik ez előtt hegedültek, most javában táncoltak , — s kik ez előtt danoltak — sírni kezdettek — szóval igen felfordult ekkor a világ! . . . Sokszor monda szegény Zsitvay György meghitt emberei közt: „hogy ha most Árpád apánk feltámadna! !“ —De mindez már nem változtatott az ügyek állásán, éltek az öregek, úgy a mint Ősz felé járt az idő. Mindenfelé beálltak a szürkülő napok, s a természet olylyan volt, mint egy gyász ravatal, melly egy ivadék boldogságát födi el. . . . Mindenütt meglátszottak az enyészet és hervadás nyomai. A mező szép virágait lecsókolgatá a halál, s fagyos szájával megszaggatá a növény természet életerejét. A fecskék is elköltöztek már, a gólya is csak fészkét hagyta itt, s az énekes sereg is elhúzódott egy más világrészbe . . . kietlen puszta lett a táj . . . kihalt róla ember és madár csattogó éneke. . . . Mindenki behúzódott az idő elől, mindenki magában és magának élt. Igen . . . igen szomorú volt az idő. Zsitvay György is a meleg kemence mellé vonta magát. Lelkét sokszor bevetette a múlt időbe, é s illyenkor ha végig húzódott szivén a fájdalom . . . elkezdte a sírást . . . s mint a gyermek, ha elröpíti madarát, sírt keservesen. Az életben kevés érdekelte már. Mert fáradalmi s reményei után azon ponthoz jutott , hol az élet keserű falatait verejtékkel kell megszereznie. . . Egyetlen fia Jenő közé még az élethez. De e gyermek sem volt ollyan, kiben illy viszonyok között vigasztalást — reményt nyerhetett volna. Szőllősi Benő. (Folyt. köv.) Egy verscsinálónak. Úgy beszélek kendnek, hogy a Szomszéd is hallja. Nép. I. Temérdekszer feljő a nap , Temérdekszer lemén, S te izzadsz, mint Krisztus urunk Az olajfák hegyén. Töröd fejed, szived zúzod , így ölöd a napot, A versírás múzsáinak Csinálva ablakot. De nem méltányol senki sem , Sőt méltánylás helyett, Minden gyarló atyádfia Szemedbe kinevet. II. Mondod : nem ért meg a világ! De nem gondolsz vele, Az utókorral éljövend A hála ideje!