Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-10 / 233. szám
egy más boldogtalanabb egyénnek méginkább kellene keblében gerjesztenie. — Én sohasem voltam részvétlen vagy közönyös az ő sorsa iránt, védelmemre, gyöngéd szeretetemre azonban egyedül rokonomnak való joga mindenek előtt. Ám legyen hát, ámbár az, kiről ön beszélt nekem, egészen idegen előttem, — téve hozzá szives kifejezéssel — én mégis felfogadom őt , ha hasonlót cselekszik ön az én drága Antóniámmal, írják önök alá ezen megismervényi oklevelet s Antónia évi jövedéket rendel a fiatal vad leány számára, melly által minden baj és szükségtől megvédi őt. Az öreg lelkész büszkén emelé föl fejét. —Alkudni reá mint portékára ?! monda szárazan. — Uram! — kiálta Bálint egészen elvörösödve bosszúságában — valami isten áldást ad munkámra, az, kit ön eltaszít, nem fog szorulni sem ön sem másvalaki jótékonyságára , nemes atyja iránti hálámat teljes mértékben fogom éreztetni vele! Montesz átlátó, hogy nagyon elhamarkodta a dolgot és túlságoskodott. — Nagyon sajnálom, ha tán megsértettem volna önöket — monda csaknem kérelmező hangon, — de hiszen ítéljék meg maguk, milly borzasztó az én helyzetem, itt van Antónia unokahugom, testvéröcsém leánya, családom utolsó csemetéje s nekem nem szabad fenhangon hirdetnem azt, nem szabad működnöm érette, nem szabad foganatositni tekintélyemet fölötte! Kárhoztathat , hát valaki, ha mindent elkövetek, hogy kibontakozzam e súlyos helyzetből ? — Pillanatnyi hallgatás következők: Norbert abbé gondolkodóvá lön, Bálint meg vala indulva. A fiatal leány hosszú hajfonadékaival játszók és ásztozva nézdete ki az udvarra. — Uram, monda végre a mérnök — még egy kísérlet van hátra. Mi csak imént látok és kérdezek ki ön gyámitványát és fogadott leányát, most már nézné meg s kérdezné ki ön is a minket. E vizsgálkodás után beszélendünk még minden titokteljes körülményekről, eloszlatni ügyek rendünk a bizonytalanságot, ha én még akkor is kételkednék benne , hogy Antónia és a vad leány nem egy s ugyanazon személy, ha önmagam is megismerem saját tévedésem lehetőségét, akkor esküszöm önnek, nem kételkedem aláírni mindazon oklevelet , mellyeket elém terjeszt. Ezen egészen természeti javaslat nagyon roszkor látszott jöni Monteszre nézve. — Ugyan minek? — kérde nyugtalanul. — Öcsémnek igaza van — jegyzé meg Norbert abbé; — ön már ismeri a nehéz rejtvény egyik részét, ismerje meg a másik felét is, mielőtt megkísértené megfejtését. . . Elmegyünk a Mária kolostorba s vajha közlékenyebbnek mutatkoznék a szegény árva,mint a mi ilyen eddigelé vala. Tán csak egy szó kellene részéről bizonytalanságunk elenyésztésére, s e szót isten szájába adja neki alkalmasint! Ezen utolsó kísérletet saját magára nézve s lelkiösmérete megnyugtatása végett minden esetre meg kell önnek tennie! — Máskülönben önnek pillanatnyi vonakodása e fiatal leány szemlélésétől — téve hozzá Bálint gúnyos hangsúlylyal — különös gyanúsításokra adna okot. Montesz megdöbbent. — Elég, uraim — monda határozottan — elmegyek önökkel a kolostorba, de előre kijelentem önöknek. . . — Semmi kikötés, semmi előleges elhatározások , Villareál úr. Ítéljen akkor, miután hallott és látott volna ön. — Igaza van, monda Montesz künnyüded mosolyával — szolgálatára vagyok, uraim , ha vonakodom pillanatig, az csak onnan magyarázható, mert félteni egyedül hagyni a fogadóban ezen fiatal leányt, kinek vad szeszélye sok boszantást okoz nekem; mondhatom önöknek, hogy ő igen keveset törődik azon szerencsével: gazdag s nemes családnak ivadéka ő vagy sem? Kis vad arzlánnő, ki sokszor kétségbe ejt engem. Némi készületeket teszek, nehogy megszökjék idő közben. Azonnal itt termek. — Néhány szót monda Saltarella tanítványához és eltávozok vele. Pillanat múlva Norberték erős láb-roppantásokat, harsány kiáltást és tompa szitok szavakat hallanak , mellyek egy szomszéd szobából eredének. Midőn Montesz megjelölte, arca eltüzesedék s alig lélekzék. — Nem engedő bezárni magát — monda, midőn megnyugodni ügyekvék ; — ellenállása sokáig tarta. . . Még annyira vetemült, hogy késével is mert fenyegetődzeni. . . Végre mégis szót fogada. A fogadós gondjára bizám, ki majd a kolostorban fölkeres, ha a kisasszonykának valami hóbortosság jutna megint eszébe. . . Menjünk, ne vesztegessük időnket. . . Nagyon szerencsések leszünk, ha egy óráig békén s nyugton hagy bennünket! Oh! uraim, higyék önök, gyámatyai tisztem nem lesz könnyen gyakorolható, s csak épett családomhoz való ragaszkodásom járható engem illy áldozatra. Beszélgetés közben kimenni készülgete. A mint a házból ki vala lépendő, hirtelen nzegálla. — Épen most jut eszembe, uraim — kezdő mintegy hirtelen gondolattól meghatva. — JInt ha a mária-kolostorbeli fiatal növendék vonakodni találna nyilatkozatot adni az én jelenlétemben ? . . . nem ismer engem, s ha önök úgy mutatnak be neki engem mint e vallomások egyik részesét. . . — Mint érti ezt kapitány? — Hogy tán eszélyes volna, ha nem mutatna engem rögtön barátnőjének . . én pedig valami rejtekhelyre lépnék, honnan minden szavát meghallhatnám az ön kérdezősködésire. . . Illy módon egy ismeretlen jelenléte nem ijesztené őt el s ennél fogva sokkal szabadabban beszélhetne. Ezen bár egészen elfogulatlan hangon előadott indítvány legott gyanút támaszta a lelkészben. — Nem tudom , lehetséges leszen és teljesíteni ön kivánatát — monda; — azonban ezen óvatosság nekem legalább is fölöslegnek látszik. — Ne gondoljon azzal, kedves bátyám — szakaszta őt félbe Bálint hévvel; egyezzék ön bele Villareal úr minden szeszélyébe, csak hogy velünk jőjön aztán. . . Hadd lássa és hallja Antóniát, s isten eligazítja a többit! A lelkész föltekinte az égre, mintha segítségért esedeznék tőle s a három férfi azonnal útnak indul a Mária-kolostor felé. XII. A Máriakolostor régi, a mi időnkben már szétrombolt épület vala, melly a viz mellett, a Larzse és Arkézs folyók összefolyásától nem messzire emelkedik. Szép kertjei gyönyörűen fekvő , fákkal ültetett terraszt képzettek ; alkalmasabb menhelyet nem lehetett volna találni a szegény árvának , ki erdőben tengette életét s kinél a jég, a napfény és semmi által nem korlátozott láthatár nélkülözhetlen életszükségek valamik. A látogatókat személyesen fogadó a fejedelemnő a beszélőteremben, egy csinos, fiús, fiatal hölgy, barátságosan mosolygó tekintettel, ki a kolostorlakosok minden világi kellemét egyesitni látszék magában. Három lépésre mögötte egy világi nőnő, adjutánsnő-féle álla apácaöltözetben sárga, pergamenszerű arccal, kinek szürke szemei folyvási a földre nézőnek képmutató kifejezéssé. Tán nem a véletlen eset munkája volt egyedül, hogy e rút visszataszító külsejű teremtés kísérő a fürge és csinos fejedelemnőt. Bár mint legyen is, az ellentét •'■les és egészen az utóbbinak előnyére való. Kedveltető tekintete, arculata, népszerű külseje különösen elite kisérőnője külsejétől, kimozdulatlanul, előrehajlott derékkal, és medailonnal s halálfőkkel gazdagon díszített olvasót csusztatgató tjjain át szótlanul. A fejedelemnő nagyon kellemesen üdvözli az idegeneket és mosolyga , a legszebb két sor fogat mutatandó nekik, míg adjutánsnője nagyon mélyen hajta meg magát, minden arcvonal változtatása nélkül. Első üdvözlések után a lelkész a fiatal növendék miképletéről kezde kérdezkedni. — Jó egészségben van , tisztelendő ur; — viszontá a fejedelemnő mérsékelt hangon — de milly törékenyeknek kell lennünk! mindenre oktatnunk kell, járás, állás és beszélésre. Irigye el kegyed, három egész napomba telt, míg illemes meghajlásra birám őt oktatni! . . Három nap, tisztelendő ur! Kérdezze csak kegyed Orsolya nénét. A másik apáca alázatos tekintettel hattá meg magát. — Minél többet fárad kegyed, annál jutalomra méltóbb munkája — viszonzá a lelkész nyájasan; — folytassa kegyed elkezdett munkáját, néne , növendéke meg- 926