Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-08-08 / 182. szám
Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután, divatképek- s egyéb mű mellékletekkel. Szerkesztőségi ■ sáírás: hatvani utcai Horváth ház , első udvar , harmadik emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kulewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁS. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Előfizetési díj : Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr. , fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 3 0 kr. Egyes számára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 1 Ntí-Péntek, aug. 8. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Be szeretnék. . . . Be szeretnék holdsugára lenni Álmaidnak, csendes éjjelednek. Belopóznám ágyadhoz, meglesném Hullámzását könnyű kebelednek. Nem zavarnám csendes álmodásod, Nem verném fel éjednek nyugalmát . . . Hidd meg, édes nyugtató érezni A holdsugár rejtélyes hatalmát. Szép ragyogó képekről álmodnál A mi ,őket a valóság nem szül: Hulló csillag elfutása mellett Rózsaszínben égő fellegekről. Arcodon lágy szellők lebbenését, Fürjeid közt érzenél fugalmat A minő az alvó tenger táján Szép tavaszi alkonyatkor támad. Álmodnád hogy hűvös nyári éjben, Könnyű lábbal mintha csak repülnél, Jársz harmattól ragyogó mezőben Álmodó virágok bölcsőjénél. Álmodnád hogy nyugoton az alkony Szép csillaga reszketve halad le, Keletről a kelő hold küld csókot Sugárcsókot bécsukott szemedre. S épitene fényes ezüst hidat Át a jégen, át a sztínyadó tón. S mintha volna énekkel magához Ezüst húr dalával andalítón. Álmodnád hogy nem tudsz szabadulni, Ragad a hold titkos hatalommal. Menni vágynál s még is ott maradnál Habzó szívvel, édes fájdalommal. Rászegeznéd szép szemed világát, Égő arccal fordulnál keletnek. . . . — Be szeretnék holdsugára lenni Álmaidnak, csendes éjfelednek! Szász Károly. Az utolsó Zsitvay. (Folytatás.) II. —• Rég beszélgetjük mi azt már néked édes jó barátom, — de te beszédünket csak mesének tartottad — monda egyik barátja Jenőnek. — Azonban most nincs időnk megszámoltatni az álarcosokat, mert a labancok könnyen a nyakunkra üthetnének. . . — Mi gondom többé az életre! . . . Jót tesznek velem, ha kiölnek, mert ez által nyugodalmat adnak. . . A sirban majd nem lészen csalódás, melly megháboritja édes álmunkat. . . . De utoljára mégis nézzük meg egymást mi régi ismerősük. . . . Nézzük meg egymást, egymás kínait. . . . Jöttek ti jó barátok, kisérjetek el engem házukhoz, hadd lássam meg ott, miként áll a világ! ... És még egyet! Itt é a bandád barátom Grerzsó? —kérdő elfogult lélekkel Jenő a cigányt. — Ott szundikálnak a delelőben — felelt a kérdezett. — Utunkba fogjuk hát őket ejteni, s végre utoljára elhuzatom velük lelkem,hattyúdalát szerelmem omladékain. ... És ha jó fiuk! ez megtörtént, megátkozom születésem óráját, . . . meg magát a mindenség erejét, melly belém öntudatot lehelt! . . . és aztán isten veled te boldogtalan ifjuság, mellynek hideg emléke vergődő lelkembe véres betűket irt . . . isten veletek ti régi jó napok! . . engem megcsalt az élet . . . szét kell tépnem terheit, s igy a halál tán nyugalmat ád! . . . — Mérsékeld magad édes barátom, Légy ura szenvedélyeidnek. — Éltedet még fenn kell tartani, azért is, hogy könnyithess szüleiden. — mondá egy menekvő társa Zsitvaynak. — Isten velük! . . . éljenek a hogy élhetnek. — De nem élhetnek ám ; mert keresni többé nincs erejük, és igy majd éhen vesznek el. — — Mindegy! . . . én őket nem védelmezhetem. Engem üldöznek, őket is ... s igy megmenteni szegényeket nekem sincs erőm. . . . Hadd haljanak, együtt halunk meg. . . . A mi házunkon úgy sincs isten áldása. . . . Ez alatt a delelőbe értek. Hosszú fényű padokon nyújtózott a cigány légió, és úgy látszott, hogy jobb kedvük volna igy bevárni az utolsó ítéletet. Azonban a cigány elnök nem várta ezt, hanem kiadá nekik a napi parancsot, s föl kelle támadniok önkénytelenül. Lassan, komolyan, mint egy csatára készült tábor vonult át a sötét utcákon az egész légió. — Senki sem tudta gyanítani, hogy mi fog történni a mai napon, mert mindenki olly csüggeteg, — levert alakú volt. • *Ha Zsitvay máskor illy cimbalmos körülmények közé jutott, ujongott, danolt, most nem szólt, nem beszélt, — s épen e néma, csendes elnyugovás eszközlé azt, hogy mindenki érdekkel függött a jövőn. Zsitvayt egészen elbobta a fájdalom. Ali soha nem történt, most gyakran könyei hullottak, s szemeit mintegy ösztönszerüleg emelő az isten felé. . . . Ekkor sokáig elelmerengett. Arca elváltoztatá vonásait, és sápadt bőrén kitört az enyészet hideg verejtéke. . És mintha a halál húzta volna át lelkén hideg ujjait, s remegésbe jött a vergődő kebel. Azonban a célpont e közben eléreték. Mariska ablakát ritka szövetű szőnyegek bobiták, miken tisztán meglátszott a titkon édes enyelgés. Lovagja egészen felhevitette őt. . . . Könnyű kis bársony tunikáját föloldozá, s mint a vihar liliom szirmait — kibontá belőle rengő kebelét. Olly bűvös, bájos volt ekkor a tündén kép! . . A Mariska kebele, mint a tó habja, ha szellő hajtja ,bringásba jött. . . . Az ifjú ellent nem állhatott, vágyai kigyultak, s mintegy tisztönszerüleg simult e bűvös bájos habokra. . . . Mariska ekkor ellágyult. Keblét a villany futotta át — szivét a meleg vér ülte meg. . . Lelkét nem érezé. . . . Az őszintő szavát, elfujta a kéj fuvalma, ... és a fölgyuladt szikrák megemészték keble öntudatát. . . . Egész lénye lángban volt. . . . Ajk és ajk egymásban haltak el. . . . Szív szivén pihegett . .. s a sülyedést csak hajszál tartotta meg. . . . Zsitvay nem nézhető tovább e botrányos játékot. — Megzörgető a lezárolt ajtókat, és dörgő hangon mondá: — Nyissátok föl! Ez ismeretes hangokra roppant zavar jön. Az ifjú lovag lélekzete fennakadt . .. szive összeszorult . . . s elveszte a tájékozási pontot. Mariska, mint két nehéz szél üt meg, elveszte hangjait. — Nyissátok föl az ajtókat, — hangzott folytonosan. A két szerelmes erre, még inkább elveszte lélekerejét, s mint a tőrbe esett vergődő madár — mindenik szabadulni óhajtott volna.