Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-02-05 / 28. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 28 Csütörtök, febr. 5-én. 1852. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, divatképek- s egyéb nőmellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soron ként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Fehér a virágágy. . . . Fehér a virágágy , Be van hóval fedve. . . . Hová lett galambom Lelked arany kedve? Hová lett arcodról Az öröm virága ? . . . Bánatos madár vagy Hideg pusztaságba! Ne reszkess! —ha fázol Betakarlak szépen-----Nagy meleg kendőnek Lelkemet eltépem. Betakarlak véle Mint egy meleg szellő, Melly a hervadt tájra Virágkebellel jő. Ha az irigy világ Örömid eltépte: Örömbokrétádnak Itt a szivem értté. Égjen el kebleden, Vidáman lobogjon, — Mint egy lemenő nap A fehér liliomon. A mi örömem van S lelki gazdagságom, Mint virágát a fa — Kebeledre rázom. . . . A reménytelennek , Mit érhet az élet ? — De neked még talán Van okod remélned. . . . Od’adom szivemet, Od’adom lelkemet, Csak bánat ne üljön Szép két orcád felett; Úgyis ollyan bokor Énnekem az élet: Nem szállhatok reá Sohasem te véled ! — Miért hervadnál hát, Miért epednél velem ? . . . Maradjon teneked Öröm és szerelem. — — Én majd éltemet, e Kelletlen sajátom , Ezt a rongyos koldust, Útjára bocsátom. Tóth Endre. Első szerelmem. .. Röpülj vissza lelkem az első szerelem édes boldog napjaira, élvezd át még egyszer gyönyörét ama szép óráknak! . . Szerelmes először diák koromban voltam. Ó szép idők voltak ezek! Még most is, annyi év után kigyulad arcom, föllángol szivem ha visszagondolok szenvedélyem tárgyára, arra a szép tizenhat éves primadonnára kit Emmának hívtak! Megtudom ugyan később hogy valódi neve a jámbornak Zsuzsi volt, s hogy tizenhat éves tizenhat évvel volt születésem előtt, de már ekkor az ádáz sors régen távolvete egymástól, a gyermekből fölserdült ifjú lett, s a naiv színésznő anya szerepekből is kiévült. Amint mondám tehát diák voltam, azaz : olly teremtése az istennek, ki eszik, iszik, kártyázik, veszekszik, verekszik, s ki ezen épületes tulajdonaiért neveztetik diáknak. Ézen temetés alkalmával látom először. A menet ablaka előtt húzódott el. Érzékenyen énekeltük: „Már elmegyek az örömben“ sorral kezdődő halottas nótát, amint véletlenül ablakára pillantok. Ott ült ő szépséges fiatalsága egész kellemeivel!! (Még akkor csinált fogakról, púderról, álhajról, pirosítóról, valamint sok más egyébről nem volt fogalmam). Megláttam, a hang elakadt torkomon, lábaim a földbe gyökereztek, s ha társam oldalba nem üt, s ezzel eszméletre nem hoz, Ítélet napig elácsorogtam volna ablaka előtt. Ki ez újvilág Proserpinája ? tudakolom fűtől fától, mig végre kosztos asszonyomtól, kinek épen sógorát temetek, megtudám, hogy ez angyal a tegnap érkezett szinésztársaság primadonnája, s neve nem Proserpina, hanem Bájtövi Emma, s hogy épen nála fogadott kosztot. Látni fogom őt hát gyakran kiáltok elragadtatva, és e fölkiáltás négy órai börtönbe került, mert szerencsétlenségemre épen akkor találom magamat elorditani, midőn a senior a halottat búcsúztatta és hangomról rám ismerve, másnap mint botránkoztatót négy órára börtönbe csukatott. Tizenegy óra volt midőn kiszabadultam, fölmentem szobámba öltözködni, hogy tizenkét órára magamat tökéletesen fölcicomázva rohanhassak oda, hová ő is eljövend : özvegy Bajuszné asszonyomhoz. De à malheur! . . . Laktársamat a tanítványa szülei ebédre hivták, s igy nem kölcsönözheté magyarkáját, pedig ez enyém már rég zálogban ült, s az egész collegiumban nem volt több ruhadarab, mi rám illett volna, lévén a termetem karónyi magasságú, s karjaim lévén hosszak mint Artaxerxes longimanusnak. — Mit tegyek? — kiáltám kétségbeesetten, a sütő nem adja ki a magyarkámat, mig öt húszasát meg nem fizetem, barátimnak pedig már hetek óta egy árva fillér nem üti zsebüket, nekem pedig látnom kell őt!.. A kétségbeesés ada egy jó gondolatot. — Pista, — szólok laktársamhoz — kölcsönözd csak öt percre magyarkádat, csak addig, míg a rector professorhoz szaladok, rögtön itt leszek ! Pista agyafúrt fiú volt, s mivel meglehetősen érdekében állott, nehogy magyarkájával utat tévesztve a rector professor helyett Bajuszné asszonyomhoz láboljak, csak azon föltétel alatt adáát, hogy mivel a professorok szállása úgy is alig volt tiz lépésnyire a collegiumtól, hajdan fővel, kalap nélkül menjek, én beleegyeztem. Elmenek a professorhoz. Mintha most is látnám. Ott ült könyvekkel födött asztala előtt, szemben vele Emerencia házi dorongja. Ismervén a házi szokásokat, s tudván hogy ki feleségének kezet csókol, annak nyert pere van, megcsókoltam Emerentiának mindkét kezét kétszer kétszer, s egy desperatus bűnbánó arcot vágva megállottam a professortól tiszteletes távolságra s vártam a megszólítást. A világért sem szólottam volna csak egy árva hangot sem, mert tudom, a tisztelt professor úr szokását, hogy a hozzá menő diákokat — tekintélyfentartás kedvéért — állni hagyja jó darabig, s csak nagy későre, mintha csak akkor venné észre, szólítja meg. Ki előtte merészel szólani, okvetlenül veszit. — Mi jót hozott domine ? — megszólal a nagy későre, s e szavakra remény szállt szivembe, mert illyenkor jókedve szokott lenni, rész kedvében a megszólítás igy hangzott: mit akar ? — Egy alázatos instanciával bátorkodom alkalmatlankodni a tekintetes rector professor úrnál. — Mi kell? — A generalis revocatiok bekövetkezvén, s tegnap azon iszonyú szerencsétlenség találván, hogy míg temetésen valók, valami istentől elrugaszkodott ember Verbőcimet ellopta, alázatosan instálom a tekintetes urat, méltóztassék nekem öt váltó forintot kölcsönözni, a jövő héten apám bejön, s akkor a legnagyobb köszönettel meg fogom adni. A professor Emerenciára nézett; ez a kézcsókok által le lévén kötelezve igent bólintott. — Nem fog ő ura atyja megneheztelni , hogy tudtán kívül az ő contójára adósságot csinál ? — Oh, instálom alázatosan, már ugyan hogy neheztelne, mikor illyen istenes okból kölcsönözök! Aztán meg szinte feledéül mondani, épen a napokban kaptam tőle levelet, miben írja, hogy ha valamiben megszorulok, folyamodjam a tekintetes úrhoz , ki már régi idők óta jó embere, s ki vele egy osztályban volt Nagy-Enyeden. — Az , az , hogy ő volt az én osztályomban ! — jegyzé meg a professor, mint ki szerfelett sokat adott diákköri elsőségére. — — Én voltam első, Hentes Péter második , ő volt harmadik. — Úgy akartam mondani, csak elvétettem ! *