Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-08 / 106. szám
magyarázza a tízezer vérszomjas lovas segélyt, mert lovasaik könnyű hajlékony kolinrudakra erősített lándzsákka küzdenek, a forgácson pedig minden körültekerés százat jelent. E zöld fonal arannyal összesodorva jelenti a biztos győzelmi reményt. Ezen acélszín kétszáz s e fehér fonal tíz csomóval, kétszáz fegyvert és 10 kreol nőt követel, mint a segély kárpótló diját. Itt ismét az aranyszál három csomóval. A tábornok különben is élénk szemei lángoltak örömében. A fenyegető veszélyt mibe sem vette. A bátort edzi a vész, csak a gyávát veri le. S neki azonfelül Carrera volt legnehezebb gát, szenvedélyesen vágyott célja elérésében. Ő örült a szerencsés alkalomnak, hogy legerősebb ellenségével harcba szállhat életre halálra, s az önbizalom, mellyet részint lánglelke túlnyomóságába, részint szerencséjébe helyezzett, feledteté vele a tízezer lovas segélyt, s feledteté a hatalmas pártot, melly Chile azon utolsó aristocratájához szitott. Megelégülten veregeté a kém vállait. — Az államnak fontos szolgálatot tevéi, gondom lesz , nehogy az hálátlan ,maradjon irántad. Átvette a fonatekercset. — Mikorra a tanácsot összehívom, légy készen a magyarázatra. Mindketten távoztak. A hű ajtóőr lábaira nyugaszta fejét, s tovább szendergett. Bujdosó. (Folyt. köv.) Divatbalgaságok. (Folytatás.) Kaliszta hittelen, árulónak tetszék neki. Amine, ki legalább senkit sem csala meg, hozzája képest maga az ártatlanság vala. Nem vola képes felfogni, mikép rejtegethessen valaki illy hamis szivet az elfogultlanság és őszinteség leple alatt. — Ki gondolta volna ezt — monda magában. — Ő elfogadja Rudi udvarlását, hogy megőrüljek dühömben ! — Tehát a nők, legyenek bár erkölcsösek vagy kacérak , nem tudnak boszút állani más módon, mintha lealacsonyítják magukat és martalékul adják jó hiröket. — Hiszi még ön hogy Deszprez kisasszony halálra búsulandja magát ennek elvesztése miatt? — monda Aminle érzékkábitó fuvolahangján a szegény Dalberghez, ki görcsösen szokta kezeit ökölbe. Az ő lelkiismerete nagy tehertől szabadult meg, s jövendőben habozás nélkül fordíthatja figyelmét alázatos rabszolganőjére. Előadás végével mindkét csoportozat a lépcsőzeten találkozik, hol a közönség a díszkocsikat szokta várni. Kaliszta, kit atyja vezete, Kazsimir köpenyével sodrotta Amine fehér humuszát. A báró, ki néhány lépéssel előbb ment, saját inasát kérése a mindenféle színű libériák között, mellyek a csarnokban egymáson át hullámzanak. A talulat igen nagy volt, s Amine és Dalberg, Deszprez és leánya néhány pillanatig kénytelenitettek egy s ugyanazon lépcsözeten állani meg. E perc Dalbergnek evhosszu kínnak látszik. Amine arra használta e néhány pillanatot, hogy Kaliszta fillantásaiért boszut álljon, olly szerelmet övellő szemekkel nézdelő Dalberget s a tolongás közepett olly bizalomteljes, odaadó magatartással támaszkodék karjára — szóval annyira teljes birtokába véve őt, hogy Kaliszta, ki mindezt szemeivel látá, ámbár elforditá arcát, kételkedni kezde — első, egyetlen kétség vala ez! —■ csak fájdalmas villám vala az , melly lelkén átlő— velle; de e fájdalom olly nagy és megrázkódtató vala, hogy legott hideg veríték futá el testét. Szerencsére a báró visszajőve, Dalberg olly marcona, megsemmitő pillantást vete reá, hogy Kaliszta, kihívás vagy nyilvános botránytóli félelme dacára végetlen kérelmet érze magában. Henrik még szerette őt! Dalberg azonban jól meggondolván , milly alacsony és nevetséges volna illy jelenetet előidézni, újra visszanyerni iparkodók hidegvérűségét, és haragját hideg megvetés álarca alá rejte. A tömeg eloszlott. Rudi báró Deszprez és Kaliszta a kocsiba szállának, Dalberg pedig Aminét kiséré. Kaliszta alig érvén szobájába, le nem vetkőzve s ajtaját be nem zavárolva, egy levél papirost von és sietve hra néhány szót, miután tollát a cukor és viz mellett számára minden estre készen állott fél citrom belébe mártogatta. Az órához siete. — Hála istennek! — monda. — Még van idő. A hallét jókorán végződött; a báró lovai sebesen vágtatának és sz. Zsörmény templomának régi órája lassú ünnepélyes ütéseit kongató. — Most megjelen nem sokára a kintornás. S csakugyan az utca másik végén már hallatszék egy lengyel melódia, mellybe annyi hamis hang vegyült ugyan , hogy a szomszédság minden ebei csaholni kezdenek. A fülszakgató zene gyorsan közelebb jött. A kintornás megállt az ablak alatt, és Kaliszta, nem törődve meztelen karjaival és vállaival, fölszakitá az ablakot, kihajlék a hollófekete hűs éjszakába, és oda dobá a kintornásnak a titokteljes jegyekkel írott papirost, mellyet hirtelen erszényébe dugott volt. Szegény Dalbergnek borzasztó éjszakája vala. A gondolat, miszerint Kaliszta, kinek őt fájdalommal eltöltnek és bánatosnak kell hinnie, megfertőztetett szerelme árulónőjének társaságában látta őt, dühvel és kétségbeeséssel tölte el. — Most — monda magában — joga, van neki kihallgatnia Rudi ajánlatit; nem egyeztem be abba hallgatólag magaviseletem által ? S én ezen árulóra bíztam a javamróli gondoskodást! 0 milly bőre vagyok ! Mint fog ő kigúnyolni most engem, mint fogja kinevetni együgyű hiszékenységemet ! — De találok majd módot, hogy megkeserítsem tréfáját — folytató rövid szünet után. — Vissza kell vonnia gyalázatos rágalmait Kaliszta és atyja előtt, vagy golyót röpítek keresztül agyán. Másnap nagyon korán hagyá el Dalberg labát, ki szemét sem hunyta be egész éjjel, és a báróhoz siete. Több ízben hevesen rángata az ezüstözött őzlábat Rudi ajtaján. Egy szunyáta inas, ki alig veté nyakába a legszükségesebb ruhákat, nyitá fel az ajtót fél óra múlva és monda Dalbergnek nagyon zsémbesen : — Mit keres ön olly korán ? Nem szo k22 kás háborgatni az embereket első álmukban , majd későbben jöjön az úr. — Múlhatlanul kell szólanom a báróval — viszonzá Dalberg; — a dolog nem szenved halogatást. — Ha pénz dolgában jár ön — monda az inas — szükségtelen volt illy korán fáradnia. — A báró ur csak estve fizet. — Add át uradnak e levélkét. — Nem tehetem, mert csak alig egy órája hogy lefeküdt, s most épen első álmát alussza. Uram épen nem hagyja háboritatni magát. — Semmi cerimónia. Menj csak előre, követlek. Dalberg olly parancsoló hangon szólt, hogy az inas nem mert többé szabadkozni. — Ön az, Dalberg? — monda a báró, egy választékos arab hálókabátot vetvén magára, és ásítozva nyújtván ki karjait. — Vigyen el engem a manó, ha vártam önt. Valóban nagyon kora reggel van, hogy tudósítást hallgasson az ember önnek szívbeli ügyeiről. A tegnapi est nem mozdítá elő önnek ügyét. Ön újra elrontott mindent, ügye most roszabbul áll mint ennekelőtte, s valamennyi iparkodásom, törekvésem, miszerint az öreg filisztert újra jó indulatra bírhassam ön iránt, tán gyümölcstelen. Kaliszta legalább fél évig haragudni fog önre a tegnapi, lépcsőzetems találkozás miatt. — Elég a hazugság és árulás! — monda Dalberget félbeszakasztva; — uram, tiszteljen s örvendeztessen meg azzal, hogy nem tart többé valami pimasznak engem. — Mi a patvar baja lehet önnek ma, kedves Dalberg ? — kérdé a báró elfogultlanul. Szerelme fájdalmának elnézek némi szabadosságokat, mellyeket más valakitől nagyon rosz néven vennék. — Nagyon le vagyok kötelezve önnek, báró úr, nagylelkűségéért veté hozzá Dalberg; — csak fortyanjon fel ön, az nekem tréfa dolog lesz. Értse úgy szavaimat a mint tetszik. — Tehát párviadalra kívánkozik ön ? — Igen; kettőnk közöl egyik fölösleges a világon. — Hiszen ön úgy beszél mint egy melodráma ötödik felvonása — viszonzá a báró gúnyosan. — Ön beszédének se sava, se borsa; mert hiszen nekünk legkisebb okunk sincs nyakát törnünk egymásnak, önt száműzik egy házból valami medailon története miatt, melly az atyát és leányt tűzbe hozá. Hát van e nekem legcsekélyebb részem is abban ? Ön engem közbenjáróul küld; én elbeszélem az egész dolog keletkeztét, s úgy rajzolom le önt, mint valami fiatal istent. Az öreg úr azonban teljességgel nem akar hallani többé ön felöl; ő azt állítja, hogy ön játékos, kéjenc, semmirekellő. Kaliszta kisasszony komolyan haragszik önre, önt Bovillier Amine kisaszszony kedvesének tartja, s életében szóban sem akar állani önnel. Mit tehetek én ezekről? — Kívánom, hogy jövőben kerülje ön Kaliszta társaságát, és soha se lépjen többé atyjának lakába. — Ön eszelősködik, barátom. Vagy tán azt kívánja ön, hogy Deszprez kisszony Amine kegyelt szeretője után sóhajtozzék magányában egész életében ? S ön meg akarja tiltani másoknak, hogy udvaroljanak neki? —