Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-05-08 / 106. szám

magyarázza a tízezer vérszomjas lovas se­gélyt, mert lovasaik könnyű hajlékony ko­­linrudakra erősített lándzsákka­ küzdenek, a forgácson pedig minden körültekerés szá­zat jelent. E zöld fonal arannyal összeso­dorva jelenti a biztos győzelmi reményt. Ezen acélszín kétszáz s e fehér fonal tíz csomóval, kétszáz fegyvert és 10 kreol nőt követel, mint a segély kárpótló diját. Itt ismét az aranyszál három csomóval. A tábornok különben is élénk szemei lángoltak örömében. A fenyegető veszélyt mibe sem vette. A bátort edzi a vész, csak a gyávát veri le. S neki azonfelül Carrera volt legnehezebb gát, szenvedélyesen vá­gyott célja elérésében. Ő örült a szeren­csés alkalomnak, hogy legerősebb ellensé­gével harcba szállhat életre halálra, s az önbizalom, mellyet részint lánglelke túl­­nyomóságába, részint szerencséjébe helyez­­­zett, feledteté vele a tízezer lovas segélyt, s feledteté a hatalmas pártot, melly Chile azon utolsó aristocratájához szitott. Megelégülten veregeté a kém vállait. — Az államnak fontos szolgálatot te­véi, gondom lesz , nehogy az hálátlan ,ma­radjon irántad. Átvette a fonatekercset. — Mikorra a tanácsot összehívom, légy készen a magyarázatra. Mindketten távoztak. A hű ajtóőr lá­baira nyugaszta fejét, s tovább szendergett. Bujdosó. (Folyt. köv.) Divatbalgaságok. (­Folytatás.) Kaliszta hittelen, árulónak tetszék neki. Amine, ki legalább senkit sem csala meg, hozzája képest maga az ártatlanság vala. Nem vola képes felfogni, mikép rejte­gethessen valaki illy hamis szivet az elfo­gultlanság és őszinteség leple alatt. — Ki gondolta volna ezt — monda magában. — Ő elfogadja Rudi udvarlását, hogy megő­rüljek dühömben ! — Tehát a nők, legye­nek bár erkölcsösek vagy kacérak , nem tudnak boszút állani más módon, mintha lealacsonyítják magukat és martalékul ad­ják jó hiröket. — Hiszi­­ még ön hogy Deszprez kisasszony halálra búsulandja magát en­nek elvesztése miatt? — monda Aminle ér­­zékkábitó fuvolahangján a szegény Dal­­berghez, ki görcsösen szok­ta kezeit ököl­be.­­ Az ő lelkiismerete nagy tehertől szabadult meg, s jövendőben habozás nél­kül fordíthatja figyelmét alázatos rabszol­ganőjére. Előadás végével mindkét csoportozat a lépcsőzeten találkozik, hol a közönség a díszkocsikat szokta várni. Kaliszta, kit atyja vezete, Kazsimir köpenyével sodrotta Ami­ne fehér humuszát. A báró, ki néhány lé­péssel előbb ment, saját inasát kérése a mindenféle színű libériák között, mellyek a csarnokban egymáson át hullámzanak. A talulat igen nagy volt, s Amine és Dalberg, Deszprez és leánya néhány pilla­­natig kénytelenitettek egy s ugyanazon lépcsözeten állani meg. E perc Dalbergnek evhosszu kínnak látszik. Amine arra hasz­nálta e néhány pillanatot, hogy Kaliszta f­illantásaiért boszut álljon, olly szerelmet övellő szemekkel nézdelő Dalberget s a tolongás közepett olly bizalomteljes, oda­adó magatartással támaszkodék karjára — szóval annyira teljes birtokába véve őt, hogy Kaliszta, ki mindezt szemeivel látá, ámbár elforditá arcát, kételkedni kezde — első, egyetlen kétség vala ez! —■ csak fáj­dalmas villám vala az , melly lelkén átlő— velle; de e fájdalom olly nagy és megráz­kódtató vala, hogy legott hideg veríték fu­­tá el testét. Szerencsére a báró visszajőve, Dal­berg olly marcona, megsemmitő pillantást vete reá, hogy Kaliszta, kihívás vagy nyil­vános botránytóli félelme dacára végetlen kérelmet érze magában. Henrik még sze­rette őt! Dalberg azonban jól meggondolván , milly alacsony és nevetséges volna illy je­lenetet előidézni, újra visszanyerni iparko­­dók hidegvérűségét, és haragját hideg meg­vetés álarca alá rejte. A tömeg eloszlott. Rudi báró Deszprez és Kaliszta a kocsiba szállának, Dalberg pedig Aminét kiséré. Kaliszta alig érvén szobájába, le nem vetkőzve s ajtaját be nem zavárolva, egy levél papirost von és sietve hra néhány szót, miután tollát a cukor és viz mellett számá­ra minden estre készen állott fél citrom belébe mártogatta. Az órához siete. — Hála istennek! — monda. — Még van idő. A hallét jókorán végződött; a báró lovai sebesen vágtatának és sz. Zsörmény templomának régi órája lassú ünnepélyes ütéseit kongató. — Most megjelen nem sokára a kin­tornás. S csakugyan az utca másik végén már hallatszék egy lengyel melódia, mellybe annyi hamis hang vegyült ugyan , hogy a szomszédság minden ebei csaholni kezde­­nek. A fülszakgató zene gyorsan közelebb jött. A kintornás megállt az ablak alatt, és Kaliszta, nem törődve meztelen karjai­val és vállaival, fölszakitá az ablakot, ki­hajlék a hollófekete hűs éjszakába, és oda dobá a kintornásnak a titokteljes jegyekkel írott papirost, mellyet hirtelen erszényébe dugott volt. Szegény Dalbergnek borzasztó éjsza­kája vala. A gondolat, miszerint Kaliszta, kinek őt fájdalommal eltöltnek és bánatos­nak kell­ hinnie, megfertőztetett szerelme árulónőjének társaságában látta őt, dühvel és kétségbeeséssel tölte el. — Most — monda magában — joga, van neki kihallgatnia Rudi ajánlatit; nem egyeztem­­ be abba hallgatólag magavise­letem­ által ? S én ezen árulóra bíztam a javamróli gondoskodást! 0 milly bőre va­gyok ! Mint fog ő kigúnyolni most engem, mint fogja kinevetni együgyű hiszékeny­ségemet ! — De találok majd módot, hogy meg­keserítsem tréfáját — folytató rövid szü­net után. — Vissza kell vonnia gyalázatos rágalmait Kaliszta és atyja előtt, vagy go­lyót röpítek keresztül agyán. Másnap nagyon korán hagyá el Dal­berg labát, ki szemét sem hunyta be egész éjjel, és a báróhoz siete. Több ízben heve­sen rángata az ezüstözött őzlábat Rudi ajtaján. Egy szunyáta inas, ki alig veté nya­kába a legszükségesebb ruhákat, nyitá fel az ajtót fél óra múlva és monda Dalbergnek nagyon zsémbesen : — Mit keres ön olly korán ? Nem szo­­ k22­ kás háborgatni az embereket első álmuk­ban , majd későbben jöjön az úr. — Múlhatlanul kell szólanom a báró­val — viszonzá Dalberg; — a dolog nem szenved halogatást. — Ha pénz dolgában jár ön — mon­da az inas — szükségtelen volt illy korán fáradnia. — A báró ur csak estve fizet. — Add át uradnak e levélkét. — Nem tehetem, mert csak alig egy órája hogy lefeküdt, s most épen első ál­mát alussza. Uram épen nem hagyja hábo­­ritatni magát. — Semmi cerimónia. Menj csak elő­re, követlek. Dalberg olly parancsoló hangon szó­­lt, hogy az inas nem mert többé szabad­kozni. — Ön az, Dalberg? — monda a bá­ró, egy választékos arab hálókabátot vet­vén magára, és ásítozva nyújtván ki karja­it. — Vigyen el engem a manó, ha vártam önt. Valóban nagyon kora reggel van, hogy tudósítást hallgasson az ember önnek szív­­beli ügyeiről. A tegnapi est nem mozdítá elő önnek ügyét. Ön újra elrontott min­dent, ügye most roszabbul áll mint ennek­­előtte, s valamennyi iparkodásom, törekvé­sem, miszerint az öreg filisztert újra jó in­dulatra bírhassam ön iránt, tán gyümölcs­­telen. Kaliszta legalább fél évig haragud­ni fog önre a tegnapi, lépcsőzetems talál­kozás miatt. — Elég a hazugság és árulás! — monda Dalberg­et félbeszakasztva; — u­­ram, tiszteljen s örvendeztessen meg azzal, hogy nem tart többé valami pimasznak engem. — Mi a patvar baja lehet önnek ma, kedves Dalberg ? — kérdé a báró elfogult­­lanul. Szerelme fájdalmának elnézek némi szabadosságokat, mellyeket más valakitől nagyon rosz néven vennék. — Nagyon le vagyok kötelezve ön­nek, báró úr, nagylelkűségéért­­­­ veté hoz­zá Dalberg; — csak fortyanjon fel ön, az nekem tréfa dolog lesz. Értse úgy szavai­mat a mint tetszik. — Tehát párviadalra kívánkozik ön ? — Igen; kettőnk közöl egyik fölös­leges a világon. — Hiszen ön úgy beszél mint egy melodráma ötödik felvonása — viszonzá a báró gúnyosan. — Ön beszédének se sava, se borsa; mert hiszen nekünk legkisebb o­­kunk sincs nyakát törnünk egymásnak, önt száműzik egy házból valami medailon tör­ténete miatt, melly az atyát és leányt tűz­be hozá. Hát van e nekem legcsekélyebb részem is abban ? Ön engem közbenjáróul küld; én elbeszélem az egész dolog kelet­­keztét, s úgy rajzolom le önt, mint valami fiatal istent. Az öreg úr azonban teljesség­gel nem akar hallani többé ön felöl; ő azt állítja, hogy ön játékos, kéjenc, semmi­rekellő. Kaliszta kisasszony komolyan ha­ragszik önre, önt Bovillier Amine kisasz­­szony kedvesének tartja, s életében szóban sem akar állani önnel. Mit tehetek én e­­zekről? — Kívánom, hogy jövőben kerülje ön Kaliszta társaságát, és soha se lépjen töb­bé atyjának lakába. — Ön eszelősködik, barátom. Vagy tán azt kívánja ön, hogy Deszprez kisszony Amine kegyelt szeretője után sóhajtozzék magányában egész életében ? S ön meg a­­karja tiltani másoknak, hogy udvaroljanak neki? —

Next