Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-02-05 / 29. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 39. Szombat, február 5-én 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivéve , mindennap délután divat képek s egyéb mű mellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokhoz első emelet, hová a kéziratok utasítanánk. Kiadó-hivatal •• •ldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldlendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Niasy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj: Postán: egész évre 1 ti fr.. fél évre . ., évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel, egész évre ..13 frt. fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárét« fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. / Vannak fájdalmaim . . . Vannak fájdalmaim, mellyeknek nincs oka, Fáj, eped a lelkem .. . s aztán nem tudom mért! Lesújt a szenvedés , és reszketek , mintha Megátkozott volnék. Rettegve ver szivem . . . mintha dobogását Megtiltották volna halálos kín alatt, És a szenvedő szív még azért is dobog, Mert fél, hogy nem szabad ! . . . Nem a szereimnek fájdalmai ezek, Rombol a szerelem, s mint egy nagy tűz éget, Keresztül ment rajtam pusztító hatalma Rég e szenvedélynek. Elégette lelkem minden virágait, Egy emlékszált hagyva a hűtlen kis leánynak .. . Nem szeretek többé . . . nem szerelemért van Az a csendes bánat. Vagy a barátságtól üres szív sóvárog Mivel megrabolták hitvány, rosz emberek? Magukét lopták el, én bizony nem bánom. Isten legyen velek ! A szeretet ollyan mint a gyümölcsös fa. Nohasem magának, hanem másnak terem, Hogy néha tolvajé, s nem az érdemé lesz. Baj! de ez úgy megyen. Avagy talán az éli szegény sorsom bánt úgy, Hogy hány a sors szele mint egy kicsiny magot, Mellyet azon földből, ahova ültették, A vihar fölkapott. Dehogy!. . .hiszen azért az leszek én mindig, Az leszek akárhol, miré sorsom szána . . . Pálmák között bokor, vagy ki tudja, hátha Bokrok között pálma! . . . . . Az én fájdalmimnak nincsen semmi oka. Csak úgy jönnek azok, mint felhők az égre — S illyenkor megered a megnehezült szív Fájdalmas zenéje. Kevesen ismerik ezt az úgy termő bút, Mellyel nem a földön, hanem égből adtak . . . Uly szent fájdalmas, illy szent szenvedési Csak költőnek vannak ! Tóth Kálmán, tf Őszinte vallomások. X. Somogy vár az erdődús, termékeny Somogynak éjszaki szélén fekszik. Vidéke nyájas és regényes. Ha a megyét emberi alakhoz akarnék hasonlítani, ennek Somogyvár bizonyosan főrészét, a mosolygó arcot képezné. — Lakosai magyarok, németek és tótok. Nincs köztük egy is, ki a másiknak nyelvét ne értené s ne beszélené. Az iskolában magyarul tanítanak , a templomban magyarul imádkoznak, s a mezőkön és réteken magyarul énekelnek. Senki sem parancsolta nekik, jó szántokbal teszik. — Szép fehér kenyeret esznek s jó bort isznak ; egyébiránt jámbor és csendes emberek, lopás vagy istenkáromlás miatt ritkán került valaki az urasági vagy megyei börtönbe. A mi csekély kihágások történtek, azokat többnyire boros fővel követték el; másnap azonban egymás között ismét kiegyenlítették, a nélkül, hogy bíróra vagy mogyorófapálcára szükség lett volna. A menyecskék karcsú termetüek s eleven tüzes szeműek; szépségre nézve azonban korántsem mérkőzhetnek a Csokonai hölgyekkel, kiknél szebb faj nemcsak Somogyban, hanem tán egész Magyarországban sem találtatik. A falu lisztesjeihez tartoztak: a plebanus úr és káplánja, a számtané ur és két íródeákja, a fővadász ur és három vadászlegénye , ideszámítván természetesen az illető nemzetes asszonyokat és kisasszonyokat is. Egyik sem unta el magát; nappal mindegyik dolga után látott, este hol az egyiknél hol a másiknál jöttek össze : az asszonyok kávéra, a férfiak garasos ,barokkra, és sokkal jobban mulattak, mint a városi nép, langyos tirén estvélyeiben. Milly áldott jó pap volt az a plebanus ! Éjjel nappal zárva állott kapuja a vendégeknek, konyhája s éléskamrája a szegényeknek. Sokat hévaskodtunk vele jószívűsége miatt: egyszer iszonyú borcégért tűztünk ki kapuján, s vízzel töltött hordókat vontattunk udvarára, hogy, mint tréfálva mondtuk, a tisztelendő korcsmáros urnák bora olly hamar eme fogyjon. — Vasárnapokon délelőtt alig lehetett mozogni nála. A szomszéd falubeli tisztviselők s földesuraságok miséje lévén mind a plébániába szálltak; hintóik az udvart, önmaguk a szobákat és folyosót lepték el. Mise vitán barátságosan megosztoztunk rajtok: egyik része a lelkésznél, a másik nálunk maradt ebéden. Este azután grand soirée volt, melly a közdeliektül annyiban különbözött, hogy nem ritkán világos viradlig eltartott. Apám szerette a sok vendéget és zajos mulatságot, magam is jól éreztem magamat a víg körökben, s nem egy csinos hölgyecskének akadtam meg nefelejts szempárján, s öleltem át táncközben hevesebben karcsú derekát. Nem ismertem még akkor azon kérelmetlen lelki áll- lapotot, melly az embert néha nagyobb társaságban meglepi, s végtelen ürességet hagy hátra szivében. Azóta sok, igen sok megváltozott : az idő , az emberek, a viszonyok! — Tavar volt, hogy e vidéket meg akartam látogatni. Ifjúkori emlékeim odahozták szivemet, hol az utolsó tiszta örömet élveztem. Szerettem volna látni a plebánust, azon egyetlen férfit, ki jobb hazába költözött kedveseim közös életben maradt. Mint vágytam még egyszer átélni vele a régen, igen régen múlt napokat, beszélni hallani öt öveimről, kipihentetni lelkemet az emlékezet szelidfényü képein. — Itt állok előtted, bátyám — mondtam volna az ősz papnak — mint a vándor a ledült várfalak elöli, s föltekintek hozzád, mint ez az épségben maradt őrtoronyra, mellynek órája még most is olly pontosan jár , mint akkor, midőn élet és öröm volt a falak közt, s az elmúlt időt bár szomorúbb, mégis erőteljes hangon hirdeti! Elkéstem. A plebanus meghalt , enyéim mellett nyugszik a temetőben. Kiknek hű és változatlan barátjuk volt az életben, azokhoz kívánkozott ő halála után is. Kimondhatatlanul szerettük és becsültük őt. Ha volt valaki, ki apámnak erős akaratát meglágyítani, a világ és emberek iránti keményebb fogalmait megszelidíteni tudta, ez csak a derék lelkésznek sikerült. Osztozott házunk örömeiben, vigasztalója volt a szomorúság napjaiban. -------Lesz még alkalmam e ritka férfiúra többször visszatérnem. -------Olly időben voltam otthon, midőn a falusi élet legtöbb mulatságot szokott nyújtani, szeptember és október hónapokban. A fa gyümölcsöt, a gerezd szöllőt hozott, mindenütt fürge, pezsgő, vidám élet. Hegy és völgy viszhangoztatá a mulatók örömét : tarka szivárvány ívesült az elvonult felhők komor hátterében, s színes emléksugarai szelíden világították be a derült eget fölöttem. Vadászni és lovagolni legjobban szerettem. Apám puskáinak és paripájának legtöbb kínja volt. Rövidlátásom sokszor megtréfált: egyszer a róka helyett a főerdősz veres kutyáját lőttem agyon, más alkalommal pedig kicsinyen múlt, hogy az egész töltést az íródeák lábszárába nem sütöm ; szerencsére olly vékony volt, hogy egyetlen szél sem akadt volna meg benne. Nem volt kedvesebb mulatságom, mint órákig valamelly fa alatt vagy egyéb rejtett helyen lesben állani, s felhúzott fegyverrel s visszafojtott lélekzettel figyelni a legkisebb neszre, melly a sűrűségben támadt, s a fáknak leveleit megmozgató. — Történt, hogy egész nap vadászaton lévén, nem lőttem többet két sármánnál s egy mókusnál, s mégis felségesen mulattam mindig. — Apám egyszer egy meglőtt nyulat köttetett kertünkben a kukoricaszárhoz. Azt gondoltam, hogy eleven, vigyázva közelitettem feléje, s öt lépésnyi távolságból olly hatalmasan durrantottam rá fegyveremet, hogy köre szinte füstölt. — Azóta Nimródról csak orrfintorgatva beszéltem. Szintolly érvei mint a vadászat, nyújtott a lovaglás is. Igaz, hogy a paripa nem ritkán lovasa nélkül jött vissza , s a nyerget nem ő , hanem én hoztam haza hátamon ; de mit törődtem illy apróságokkal, mellyeken minden újoncnak át kell esni? Azért mégsem dobogott soha vidámabbul szivem, mint akkor, midőn a tüzes mémek hátán ülve benyargaltam a vidéket, üdvözölvén a felkelő napot, vagy a leáldozónak Végsugaraiban arcomat fürösztvén. Egészen másnak tetszett a világ, ha lóhátral nézhetem , de magam is más valók , ha a lovon ültem. Minő merész tervek, s minő édesbús gondolatok ölelék át kölcsönösen lelkemet, midőn a fák levelein áttörő nap