Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-02-05 / 29. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. 39. Szombat, február 5-én 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivéve­ , min­dennap délután divat ké­pek­ s egyéb mű­ mellék­letekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és ma­gyar-utcai 11. számú sarok­hoz első emelet, hová a kéziratok utasítanánk. Kiadó-hivatal •• •ldunasor , kegyesrendiek­­épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldlendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Niasy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj: Postán: egész évre 1 ti fr­.. fél évre . ., évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldés­­sel, egész évre ..13 frt. fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 „ Hirdetések soronként 3 ezü­st krajcárét« fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. / Vannak fájdalmaim . . . Vannak fájdalmaim, mellyeknek nincs oka, Fáj, eped a lelkem .. . s aztán nem tudom mért! Lesújt a szenvedés , és reszketek , mintha Megátkozott volnék. Rettegve ver szivem . . . mintha dobogását Megtiltották volna halálos kín alatt, És a szenvedő szív még azért is dobog, Mert fél, hogy nem szabad ! . . . Nem a szereimnek fájdalmai ezek, Rombol a szerelem, s mint egy nagy tűz éget, Keresztül ment rajtam pusztító hatalma Rég e szenvedélynek. Elégette lelkem minden virágait, Egy emlékszált hagyva a hűtlen kis leánynak .. . Nem szeretek többé . . . nem szerelemért van Az a csendes bánat. Vagy a barátságtól üres szív sóvárog Mivel megrabolták hitvány, rosz emberek? Magukét lopták el, én bizony nem bánom. Isten legyen velek ! A szeretet ollyan mint a gyümölcsös fa. Nohasem magának, hanem másnak terem, Hogy néha tolvajé, s nem az érdemé lesz. Baj! de ez úgy megyen. Avagy talán az éli szegény sorsom bánt úgy, Hogy hány a sors szele mint egy kicsiny magot, Mellyet azon földből, ahova ültették, A vihar fölkapott. Dehogy!. . .hiszen azért az leszek én mindig, Az leszek akárhol, miré sorsom szána . . . Pálmák között bokor, vagy ki tudja, hátha Bokrok között pálma! . . . . . Az én fájdalmimnak nincsen semmi oka. Csak úgy jönnek azok, mint felhők az égre — S illyenkor megered a megnehezült szív Fájdalmas zenéje. Kevesen ismerik ezt az úgy termő bút, Mellyel nem a földön, hanem égből adtak . . . Uly szent fájdalmas, illy szent szenvedési Csak költőnek vannak ! Tóth Kálmán, tf Őszinte vallomások. X. Somogy vár az erdődús, termékeny Somogynak éjszaki szélén fekszik. Vidéke nyájas és regényes. Ha a megyét emberi alak­hoz akarnék hasonlítani, ennek Somogyvár bizonyosan főrészét, a mosolygó arcot képez­né. — Lakosai magyarok, németek és tótok. Nincs köztük egy is, ki a másiknak nyelvét ne értené s ne beszélené. Az iskolában magya­rul tanítanak , a templomban magyarul imád­koznak, s a mezőkön és réteken magyarul é­nekelnek. Senki sem parancsolta nekik, jó szántokbal teszik. — Szép fehér kenyeret esznek s jó bort isznak ; egyébiránt jámbor és csendes emberek, lopás vagy istenkárom­lás miatt ritkán került valaki az urasági vagy megyei börtönbe. A mi csekély kihágások tör­téntek, azokat többnyire boros fővel követték el; másnap azonban egymás között ismét kie­gyenlítették, a nélkül, hogy bíróra vagy m­o­­gyorófapálcára szükség lett volna.­­ A me­nyecskék karcsú termetüek s eleven tüzes szeműek; szépségre nézve azonban koránt­sem mérkőzhetnek a Csokonai hölgyekkel, kiknél szebb faj nemcsak Somogyban, hanem tán egész Magyarországban sem találtatik. A falu lisztes­jeihez tartoztak: a ple­­banus úr és káplánja, a számtané ur és két íródeákja, a fővadász ur és három vadászle­génye , ideszámítván természetesen az illető nemzetes asszonyokat és kisasszonyokat is. Egyik sem unta el magát; nappal mindegyik dolga után látott, este hol az egyiknél hol a másiknál jöttek össze : az asszonyok kávéra, a férfiak garasos ,barokk­­ra, és sokkal job­ban mulattak, mint a városi nép, langyos tirén estvélyeiben. Milly áldott jó pap volt az a plebanus ! Éjjel nappal zárva állott kapuja a vendégek­nek, konyhája s éléskamrája a szegényeknek. Sokat hévaskodtunk vele jószívűsége miatt: egyszer iszonyú borcégért tűztünk ki kapuján, s vízzel töltött hordókat vontattunk udvarára, hogy, mint tréfálva mondtuk, a tisztelendő korcsmáros urnák bora olly hamar em­e fogyjon. — Vasárnapokon délelőtt alig lehe­tett mozogni nála. A szomszéd falubeli tisztvi­selők s földesuraságok miséje lévén mind a plébániába szálltak; hintóik az udvart, önma­guk a szobákat és folyosót lepték el. Mise vi­tán barátságosan megosztoztunk rajtok: egyik része a lelkésznél, a másik nálunk maradt e­­béden. Este azután grand soirée volt, melly a közdeliektül annyiban különbözött, hogy nem ritkán világos viradlig eltartott. Apám sze­rette a sok vendéget és zajos mulatságot, ma­gam is jól éreztem magamat a víg körökben, s nem egy csinos hölgyecskének akadtam meg nefelejts szempárján, s öleltem át tánc­­közben hevesebben karcsú derekát. Nem is­mertem még akkor azon kérelmetlen lelki áll-­­ lapotot, melly az embert néha nagyobb társa­ságban meglepi, s végtelen ürességet hagy hátra szivében. Azóta sok, igen sok megváltozott : az idő , az emberek, a viszonyok! — Tavar volt, hogy e vidéket m­eg akartam látogatni. Ifjúkori emlékeim odahozták szivemet, hol az utolsó tiszta örömet élveztem. Szerettem vol­na látni a plebánust, azon egyetlen férfit, ki jobb hazába költözött kedveseim közös élet­ben maradt. Mint vágytam még egyszer átél­ni vele a régen, igen régen múlt napokat, be­szélni hallani öt öveimről, kipihentetni lelke­­met az emlékezet szelidfényü képein. — Itt állok előtted, bátyám — mondtam volna az ősz papnak — mint a vándor a ledült várfalak elöli, s föltekintek hozzád, mint ez az épségben maradt őrtoronyra, mellynek órája még most is olly pontosan jár , mint akkor, midőn élet és öröm volt a falak közt, s az elmúlt időt bár szomorúbb, mégis erőteljes hangon­ hirdeti! Elkéstem. A plebanus meghalt , enyéim mellett nyugszik a temetőben. Kiknek hű és változatlan barátjuk volt az életben, azokhoz kívánkozott ő halála után is. Kimond­hatatlanul szerettük és becsültük őt. Ha volt valaki, ki apámnak erős akaratát meglágyíta­ni, a világ és emberek iránti keményebb fo­galmait megszelidíteni tudta, ez csak a derék lelkésznek sikerült. Osztozott házunk örö­meiben, vigasztalója volt a szomorúság nap­jaiban. -------Lesz még alkalmam e ritka fér­fiúra többször visszatérnem. -------Olly időben voltam otthon, midőn a falusi élet legtöbb mulatságot szokott nyúj­tani, szeptember és október hónapokban. A fa gyümölcsöt, a gerezd szöllőt hozott, minde­nütt fürge, pezsgő, vidám élet. Hegy és völgy viszhangoztatá a mulatók örömét : tarka szivárvány ívesült az elvonult felhők komor hátterében, s színes emléksugarai szelíden világították be a derült eget fölöttem. Vadászni és lovagolni legjobban szeret­tem. Apám puskáinak és paripájának legtöbb kínja volt. Rövidlátásom sokszor megtréfált: egyszer a róka helyett a főerdősz veres ku­tyáját lőttem agyon, más alkalommal pedig kicsinyen múlt, hogy az egész töltést az író­deák lábszárába nem sütöm ; szerencsére olly vékony volt, hogy egyetlen szél sem akadt volna meg benne. Nem volt kedvesebb mulat­ságom, mint órákig valamelly fa alatt vagy e­­gyéb rejtett helyen lesben állani, s felhúzott fegyverrel s visszafojtott lélekzettel figyelni a legkisebb neszre, melly a sűrűségben támadt, s a fáknak leveleit megmozgató. — Történt, hogy egész nap vadászaton lévén, nem lőttem többet két sármánnál s egy mókusnál, s mégis felségesen mulattam mindig. — Apám egy­szer egy meglőtt nyulat köttetett kertünkben a kukoricaszárhoz. Azt gondoltam, hogy eleven, vigyázva közelitettem­ feléje, s öt lépésnyi tá­­volságból olly hatalmasan durrantottam rá fegyveremet, hogy köre szinte füstölt. — Az­óta Nimródról csak orrfintorgatva beszéltem. Szintolly érvei mint a vadászat, nyúj­tott a lovaglás is. Igaz, hogy a paripa nem ritkán lovasa nélkül jött vissza , s a nyerget nem ő , hanem én hoztam haza hátamon ; de mit törődtem illy apróságokkal, mellyeken minden újoncnak át kell esni? Azért mégsem dobogott soha vidámabbul szivem, mint akkor, midőn a tüzes mém­ek hátán ülve benyargal­­tam­ a vidéket, üdvözölvén a felkelő napot, vagy a leáldozónak Végsugaraiban arcomat fürösztvén. Egészen másnak tetszett a világ, ha lóhátral nézhet­em , de magam is más va­lók , ha a lovon ültem. Minő merész tervek, s minő édesbús gondolatok ölelék át kölcsönö­sen lelkemet, midőn a fák levelein áttörő nap­

Next