Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-01-13 / 10. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. IO. Csütörtök, január 13-án 1853. Megjelenik, ünnep a vasárnapot kivevőn , mi 11- hennap délután divatképek- s egyéb műmelléketelekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. száma sarokház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj: Fostán: egész évre 16 frt, fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel; egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 „ Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Őszinte vallomások. IV. Nagyanyám 1823-dik évben meghalt Sopronban. Szorgos szerető rokont vesztettem el. Keserűen sírtam, midőn kivitték a temetőbe, mintha éreztem volna, hogy jobb napjaim egy része vele együtt sírba szállt. Sehogy sem tudtam azon gondolattal megbarátkozni, hogy ezentúl idegen emberek között lakjam. — Rövid idő múlva azonban ezt is megszoktam, s pedig annál könnyebben, mert szerencsés véletlen által becsületes jó emberekhez jutottam, kik tulajdon érdekükre kevesebbet ügyelvén lelkiismeretesen viselték gondomat. Ha nem is lehetett tőlük azon gyöngéd szeretetet követelni, mit szüleim körében, vagy nagyanyám házában élveztem, annyi bizonyos, miszerint soha kevesbbé nem éreztem, hogy idegen emberek között vagyok, mint azon időben, mellyel Sopronban mint harmadik és negyedik iskolás deákocska töltöttem. Igaz, hogy igényeim az emberek irányában soha teljes életemben túlzottak nem valának. Könnyen simultam hozzájuk, sőt gyakran, még mielőtt meggyőződtem , váljon irántam mutatott hajlamuk őszinte szívből származik és az enyim már nyitott könyv volt, mellyből legtitkosabb gondolatimat is kényelmesen kiolvashatták. — Ami jóban mások által részesültem, azt, ha lehetett, kettős mértékben viszonoztam; ami roszat tettek, iparkodtam elfelejteni. Nem emlékezem , hogy annak, ki nyájas arcot mutatott, keblére bizalmasan ne borultam, vagy a kibékülésre nyújtott kezet valaha ellöktem volna , sőt tíz eset közel kilencre mindig én nyújtottam az enyimet a megbántónak. — Már ez volt, s nagy részben most is az, természetem. Sokan ezt jellemgyöngeségnek, önállóság hiányának, meg gyávaságnak, s nem tudom minek nem hítták; isten neki, ha az idő, a sok keserű tapasztalás , hú és szenvedés nem volt képes a belső embert megváltoztatni, hogyan sikerülhetne ez a túl szigorú piacbíróknak, kiknek ítéletére amúgy sem szoktam sokat adni egész életemben. Szüleim nagyanyám halála után egy urasági liszt özvegyéhez adtak kosziba. Derék rendszerelő asszony volt. Pontosan ettünk, keltünk és feküdtünk le; három tál ételnél soha több, de kevesebb sem jött az asztalra, amit feltálaltak, jó és ízletesen volt elkészítve. Néha pár nyalunk falathoz is jutottam a házi kisasszony szívességéből, kinek kedvence voltam, de nem emlékszem, hogy gyomromat túlterheltem vagy megrontottam volna vele. — A házi kisasszony, Fanninak hívták, mintegy tizenöt évvel idősebb volt Hálámnál: ha vele sétáltam, anyámnak tartották; részben az is volt. Sokat tudott beszélni, mert sokat olvasott; ha vele lehettem , nem kívánkoztam más időtöltés után. Leültem lábaihoz a zsámolyra, s fejemet ölébe rejtvén órákig elhallgattam az ajkból édes méz gyanánt ömlő sok szép beszédet. — Anyám szivemet, Fanni eszemet mivelte! Szabad óráimban bejártuk a várost és regényes környékét, a tiszta téli napot erre szinte oly alkalmasnak találtuk, mint a tavasz reggelét, a nyárnak délesti szakát. Mint tudott illyenkor Fánni a legkisebb bokornak is költői szint adni, minő ingert kölcsönzött a természet legjelentéktelenebb tüneményének, s mint értette , a gyermek fogékony elméjét csudálatra ragadni isten és müvei iránt! — Sétaküzben majdnem mindig egy hosszú szikár férfiúval találkoztunk, ki hozzánk csatlakozott s bejárta velünk az egész vidéket. Úgy látszék, Fanni régebben ismerte, de a háznál még nem láttam. Valami visszataszító volt viseletében , soha sem nézett az ember szemei közé; apám pedig mindig azt mondá: őrizkedjél attól, ki nem mer szemedbe nézni. Féltem is tőle, simuló természetem önként megtagadta magát ellenében, s látása mindig kellemetlen benyomást okozott. — Fanni gyakran kérdezett, miért idegenkedem annyira a fekete bácsitól? úgy hitta mindig, más nevét nem hallottam: eleinte húzódtam, később megvallottam őszintén, miszerint sejtem, hogy a fekete bácsi Fánni kisasszonynak még sok szívbajt fog okozni. Fánni elnevette magát, bohó fiúnak nevezett, s elbeszélő tréfás észrevételek közt sejtelmemet kísérőnknek. Soha sem felejtem el a pillantatot, mellyel ez ekkor , tán először mióta együtt voltunk, reám vetett; az erőltetett mosoly, melly ajkai körül játszott, kiáltó ellentétet képezett, s a helyett hogy enyhítette volna, még inkább föltüntette szemeinek a koromsötét szemöldökök aluli vad forgását. Ijedten tapasztottam arcomat Fanni puha, meleg kezébe. — Pár hónap múlva a fekete bácsit már ritkábban találtuk sétáinknál. Fanni mindig komolyabb és gondolkodóbb len, kevesebbet beszélt, mosolya erőltetett, szemei nedvesek voltak. Nem kérdeztem, mi baja ? gyakran órákig sétáltunk némán egymás mellett. — Egy délután kezemet hirtelen megragadta, s sűrű kények közt fájdalmas hangon mondám ,neked igazad van, ő sok, igen sok szívbajt okoz nékem.‘ Sejtésem nem csalt, már akkor megvolt bennem azon, ha szabad ugy kifejezni magamat, sejtő tehetség, melly családi tulajdonunknak látszott lenni, s mellynek vallomásaim folyama alatt még több jeleivel fog a türelmes olvasó találkozni. Egy órás házában laktunk az úgynevezett ,vigyázótorony mellett. Ez a torony a legmagasabb torony egész Magyarországban. Valami gazdag vén szűz építtette, s végrendeletében tetemes összeget hagyott érdijul bizonyos számú zenészek részére, kik ezért nyáron minden héten háromszor déli, s háromszor éjféli órákban a torony erkélyén különféle komoly darabokat tartoznak játszani. Bizarr, de nem rosz gustus ! Nem tudom, fenáll e még most is e szokás ? akkor legalább pontosan jártak el az alapítványi levél értelmében. Volt zene éjjel, nappal. Nappal az utcai zaj és lárma miatt ritkán lehetett a zenét a magasságról lehallani , annál nagyobb hatást tett éjfélkor, midőn mély csendesség uralkodott mindenütt az egész városban. Már ezt méltán lehetett az összes lakosság tiszteletére hozott éjjeli zenének mondani. — Eleinte ijedten ébredtem föl mindig e sajátszerű serenádra , midőn azonban Fanni kijött a mellékszobából, s ágyamhoz ülve kezemet az övébe fogta, s fejemet meleg keblére vonván álmos mámorombul felcsókolt, s a hold nyájasan sütött be a szobába, s minden olly lágy, olly selyemszerű volt körülöttem ; érzékeim el voltak ugyan még folyvást csudálatosan fogaivá, de nem félelemtől, hanem valami nevezhetlen ismeretlen gyönyörű, s úgy tetszett, mintha a hangok egyenesen az égből szállottak volna alá.-------Mikor azután hűvösebb volt az éj, Fanni rám húzta a takarót, ő maga pedig vékony pongyolában, fedetlen mellel órákig elmerengett a nyitott ablaknál. — Szegény Fanni! — már akkor megunta életét, s meg akart halni.-------Két hónap múlva mégis halt. — Az orvosok azt mondták, meghűlés által okozott idegláz következtében , pedig — szive tört meg! . . . Ami e teljesen költői természetnek halált, az az órás leányának alattunk életet és gyönyörűséget hozott. Szép és csinos kis teremtés volt ez az órásleány, a városban a szép órás Nettinek hittük. Ha megállított néha, midőn szobája mellett elmentem, s rózsaujjaival összevissza borzongatá szőke hajamat, ugy volt, mintha pávatollal csiklandoznának : hát midőn, ha szépen kértem, megcsókolt ? ilyenkor, már az igaz, szerencsésen elfelejtettem mindig fele leckémet. — De hamis kis angyal is volt a szép Netti: olly ártatlanul tekinte violakék szemeivel a világba, mintha azokat még sohasem használta volna sötét éjszakának idején lámpásul szerelmes légvoltaknál. Pedig minden áldott éjjeli zene alkalmával ott termett ablakánál egy nyúlánk férfialak , accurate oda talált mindig. Egy lépéssel tovább az óráspapa ablakára bukkant volna , de Netti szemei tisztán világijának, s legényünk routinirt udvarló volt. Azt is tudta hihetőleg, mikép illy titkos órában , andalitó zeneszó mellett fogékonyabb, olvadékonyabb s odaadóbb érzelmekre lehet akadni.-------Valamint azonban a természetben nagyszerű és parányi egymást kölcsönösen felváltani szokta, úgy a költöiséghez néha átkozottul közel áll a száraz próza.—Egy vén banya elárulta a papának e titkos találkozásokat, s egyszer csak megtörtént, hogy a szerelemittas urfi, Nedlike aranyfürtös fejecskéje helyett a eher pére-nek hálósipkás kobakját szorította selyemmellényes szívéhez. Képzelhetni, hogy a nóta, mit a papa húzott, roppantul elütött a toronyból lézengő hangoktól . . .