Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-06-30 / 130. szám
mellynek egyetlen lakható szobájában — Donatello lakott, a költő. Esti tíz óra volt. Donatello szegényes butorzatu szobájában íróasztala mellett ült, halvány homlokát balkezére támasztá, s gondolkozva nézett egy előtte heverő nyílt naplóba, mellynek félig beírt lapján az eszmék vastag szenvedélyes belükben nyilatkoztak. Jobbjában kótoll nyugvék, de a téma rég kiszáradt benne a hosszú, mély gondolkozás alatt. Donatello sóhajtott, s szavakká vált ajkain a gondolat. — Költészet és való . . . álom és ébredés . . . szerelem és csalódás az élet! . . . Ha a nap leáldozott, s lámpám sárga világa mellett meglepett a költői ihlettség órája, s lelkem fölemelkedett az eszményiség ragyogó sphaerájába, hol nincs földiség csak menny és isten, a költészet aranyfénybe borítá előttem a világot, egyszerű lakom tündérhonná alakult át, ablakaim előtt virágos kerek nyílt, füleimben patakzugás és madárdal zengedezett, s keblem a boldogság égő oltára jön ... . S meddig tartott e képzelmi élet mennyországa ? Néhány óráig! ... Az ihlettség órái lejártak, szemeimről lehullott az istennő varázsfátyola, s én közepén találtam magamat lakom kormos falainak . . . Keserű volt mindig a való, s én sírva feküdtem le ... A nagy tömeg bámulva, irigyelve olvassa a költő verseinek szép világát ... Ak ! ők nem tudják, milly keserű áldozatába kerül a szívnek a gyöngysor, mi belőle kifakad! — Mivé lettek álmaim, a szép mosolygó gyermekarcok, virágos rétek, csillagos ég, s idvezitő jelenetek tarka szivárványai, — mellyek ború és fény közt vonultak át lelkemen — akkor, midőn a felkelő nap szétüté káprázataimat, és érezem, hogy — éhezem ? . . . .-------És szerelmem ? ... Ah Fioretta, Fioretta ! az nem fájt szivemnek, hogy nem szerettél; mert te pazar fénynek és dicsőségnek születtél; de megszakad szivem a gondolatban, hogy még az én szerelmemre is méltatlan lettél ... Ha nem szeretve engem mást, szivedre érdemest, boldogítottál volna : nem éreznék önzést keblemben, sőt nyugodt volnék; mert megmaradt volna emléked, neved, melly elé pirulás nélkül járhatnék imádkozni... Ha szerelmet hazudva megcsaltál volna, tör vetne véget életünknek, s édes lenne halálom, mert karjaid köztenyészném el; de igy? de így?? . . . Előttem fekszik naplóm, gazdag kincstára érzelmeimnek . . . hű őre szerelmem titkainak . . . Miként zárjam be végsorait? Beleírjam é, hogy te is elbuktál? ... az legyen é utcsószavam, hogy — ... Nem, nem! te megszűntél szent ereklye lenni, neked a tűz martalékának kell lenned, miként ő egykor a kárhozat lángjáé leend . . . (Folytatása követk.) Comedie infernale. (Folytatás.) A gúny s mosolygás mellyel e szavak elvalónak mondva, vérig sértették a bárói, ki nehéznek, fojtónak találta a levegőt, szemei vérben karikáztak, s nyugtalanul dőlt egy divánon végig. — Te nagyon hittél a külszínnek, — folytatá Vanderson, — s azt hivéd, hogy mig nőd szépségein merengek, nagyban örvendek a te boldogságodon; te nagyon jó ember voltál, más körülmények között én is ollyan lettem volna, — végre — hogy sokat ne beszéljek— te boldog és gazdag lettél, én meg koldus vagyok, s neked segítened kell rajtam és fiamon, ha legnagyobb ellenséged lettem volna is. — Csak nem örültél meg Vanderson, hogy egy olly dologért állj boszul, mit soha nem tudtam , mit most hallok először, hogy nem egykor a te szeretőd volt. — Sohse emlegesd már, úgy sem lehetett boldog soha a te karjaidon, hanem beszéljünk másról, például ha te olly nemes nagylelkű lennél, s vagyonod felét reám és fiamra ruháznád. — Elment az eszed ? — mondá kacagva a báró. — Sohse kacagj Menyhért, vagy tán nem is emlékezel már múltadra vissza; ha így van, eszedbe juttatok egy eseményt. — Hallgass alávaló! — kiáltott Menyhért dühödten — nem tudod hogy házamban vagy, s tőlem függ hogy szolgáimmal dobassalak le. — Szép szívesség lesz mondhatom, de lelkemre nem is vártam egyebet, egyébiránt bármint legyen, én az utcáról is felkiabálom hozzád a mit beszélni akarok. — Jut e eszedbe , hogy ezelőtt két évvel mint áruló a franciákkal cimboráskodtál? — Fogd meg nyelvedet, még egyszer mondom, mert pórul jársz. — Ne indulatoskodjál Menyhért, mert könnyen úgy járhatsz, mint a ki egy márvány szobort akart meglőni, s visszapattanva róla a golyó, önmagát sebesíté meg. Látod mielőtt ide jöttem, gondoltam hogy nem a legforróbb szívességre számíthatok, s egy bepecsételt iratcsomót adtam fiamnak át, hogyha valami bajom lenne, kézbesítse a legközelebbi törvényhatóságnak, vigyázz Menyhért, s imádkozzál, hogy a fúvó szél se legyen ártalmamra. — Sátán lettél Vanderson, látszik, hogy nem vagy becsületes ember ! — Mindegy az Menyhért, bármi vagyok, de térjünk a dologra. Midőn az ellenséges francia vezérreli cimboráskodásod idejében az árulás napfényre jött, nálad valók, sokat beszélgetéi e tárgy felöl, nagyon bízhattál hűségemben, mert minden szavamat elhivéd, s nem sokára egy pár levelet s egy csomag iratot küldél hozzám, mi mindenesetre nagy vigyázatlanság volt tőled; én e leveleket válasz nélkül hagyom, s elrejtém, mintha sejtettem volna, hogy egykor hasznukat veendem, — látod Menyhért, látod! hogyan vegyülhetél te illy társaságba. Úgy é, a hiú remények fellegvárakat ígértek dicsvágyadnak, szerencsétlen ember! — De mit beszéled nekem ezeket szörnyeteg, kísértő lélek. — Még nem végeztem el. Azon napokon midőn az árulás napfényre jött, te majd megörültél, s szobádba zárkózva töprengél az öngyilkosság felett, azonban a sors neked is kedvezett, neved sehol sem találták feljegyezve , s megszabadultál, részvétedről senki sem tud semmit, de nálam iratok vannak. — Add elő—hágott szavába Menyhért — kifizetem őket. — Nekem nem fillérek kellenek Menyhért, nem koldus alamizsna, ez iratok méregdrágák , ha nyilvánosság elé kerülnek, szép jövőt vonnak reád, hóhér kötelét, vagy a börtön örök éjszakáját, egyik sem a legkedvesebb mulatság, hanem ne jöjj tűzbe, én úgy is egyezkedni jöttem hozzád, te gazdag vagy, én koldus vagyok, neked van egy leányod, nekem egy fiam, nevelt szép Hi, kinek címere koronáján e mellett két gombbal többje van, mint neked ; — azon a napon, mellyen fiam leányoddal oltár előtt összeesküszik, s te vagyonaid felét törvényesen ráruházod, én viszszaadom minden iratod, s te isten, világ előtt szabad leszesz. — Nyomoru kalmár! kitekerem nyakad, megöllek! — Azon esetben sorsod hóhérkötél, vagy a börtön örök éjszakája, egyébiránt épen nem szép tőled , hogy apai érzésemet véteknek kereszteled. Menyhértnek lehulltak ütésre emelt karjai, hosszú szemrehányó tekintetet vetett a ravaszul mosolygó szerencselovagra. Hoszszas hallgatás következett. Végre Vanderson rikácsoló hangja töré meg a csendet. — Méltóságos báró, ön érdekében véleden sajnálom, hogy meg nem egyezhetünk. A báró sírt, reszketett mérgében, tébolyodan arckifejezéssel tekintve az ajtó felé közeledő Vandersonra. — Állj meg még Vanderson , hadd beszéljek veled. — Néhány percig még szolgálatodra lehetek — viszont a gúnyos udvariassággal. — Megegyezem veled, azonban három hónapi határidőt adsz, mialatt kastélyom küszöbét átlépned nem szabad, hanem akkor fiaddal eljöhetsz a menyekzőre. — Se három hó alatt puszta léggel éljek ? — Addig olly összeget adok, miből urilag elélhetsz. — Úgy nem bánom, rá állok. Eltűntek a teremből. Néhány perc múlva a rétszakálú lovag kivágtatott a kastély udvarából, miután a paripáját elővezető lovász kezeit pénzzel tömé meg. A báró pedig szobáiba zárkózott, nem beszélt senkivel, nyughatatlankodott, járkált, sötét titkos életbevágó terveken gondolkodva. Pár nappal ez esemény után Máriusnak el kellett hagyni a kastélyt. Nagy könyek csillogtak szemében , midőn a kert végéről visszatekintve az ablakában szomorgó lány légalakját meglátá. A könyekben, búcsú intésben a szerelem nyilatkozók, a lányka szivében örökké fájni fog ez érzemény Márius elviszi örömét, boldogságát, itt hagya helyette a magáét, sajátját egyik sem bírja, mind a kettő boldogtalan lesz. Hogyne kényeznének, midőn életörömeik sírjánál állanak. Menyhért durván utasitá ki udvarából a szerencsétlen ifjút, ki aljas céljai eszközévé törpülni nem akart. A dölyfös aristocrata mindent elkövetett, hogy Vandersont hálóba kerítse, s célja kivitelénél a hazátlan ifjúra számított, ki férfias jelleménél fogva megtagadta a kívánt aljas kérelmeket. Képzelhető, e férfi dac, a tervek meghiúsulása mint felingerle a bárót a szerencsétlen ifjú ellen, kinek többé egy percig sem lehetett kastélyában maradnia... A kőszálas bércek között egyszerű kis erdészlak áll, falait s ablakait befutá a vadborostyán, s a lyceum klaszin virágos lombjai, sötét tetején kövi rózsák zöldelnek. A viskó törpe fenyő csalitok közt fekszik, csak az ajtó előtt áll két magas fenyő, mint egy élő ingó piramis, hűvös árnyat vetve az elavult szalma födélre, tövét a vadszeder hálózza be, mellynek huszadékai közöl egy egy szép erédei virág emeli föl harmatos fejét. Úgy látszik, hogy a ház lakója nem sok gondot fordít mindezekre. Öreg ember volt, kinél Márius menedéket talált, egyike azon különc egyéniségeknek, kik torkig jóllakva a világ gyönyöreivel, többé nem sokat gondolnak az emberiség szélmalom 530