Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-06-30 / 130. szám

mellynek egyetlen lakható szobájában — Do­natello lakott, a költő. Esti tíz óra volt. Donatello szegényes butorzatu szobájában íróasztala mellett ült, halvány homlokát balkezére támasztá, s gon­dolkozva nézett egy előtte heverő nyílt nap­lóba, mellynek félig beírt lapján az eszmék vastag szenvedélyes belükben nyilatkoztak. Jobbjában k­ótoll nyugvék, de a tém­a rég kiszáradt benne a hosszú, mély gondolkozás alatt. Donatello sóhajtott, s szavakká vált aj­kain a gondolat. — Költészet és való . . . álom és éb­redés . . . szerelem és csalódás az élet! . . . Ha a nap leáldozott, s lámpám sárga világa mellett meglepett a költői ihlettség órája, s lel­kem fölemelkedett az eszményiség ragyogó sphaerájába, hol nincs földiség csak menny és isten, a költészet aranyfénybe borítá előt­tem a világot, egyszerű lakom tündérhonná ala­kult át, ablakaim előtt virágos kerek nyílt, fü­leimben patakzugás és madárdal zengedezett, s keblem a boldogság égő oltára jön ... . S meddig tartott e képzelmi élet mennyországa ? Néhány óráig! ... Az ihlettség órái lejártak, szemeimről lehullott az istennő varázsfátyola, s én közepén találtam magamat lakom kormos falainak . . . Keserű volt mindig a való, s én sírva feküdtem le ... A nagy tömeg bámulva, irigyelve olvassa a költő verseinek szép vilá­gát ... Ak ! ők nem tudják, milly keserű ál­dozatába kerül a szívnek a gyöngysor, mi be­lőle kifakad! — Mivé lettek álmaim, a szép mosolygó gyermekarcok, virágos rétek, csil­lagos ég, s idvezitő jelenetek tarka szivárvá­nyai, — mellyek ború és fény közt vonultak át lelkemen — akkor, midőn a felkelő nap szétüté káprázataimat, és érezem­, hogy — éhezem ? . . . .-------És szerelmem ? ... Ah Fioretta, Fioretta ! az nem fájt szivemnek, hogy nem szerettél; mert te pazar fénynek és di­csőségnek születtél; de megszakad szivem a gondolatban, hogy még az én szerelmemre is­­ méltatlan lettél ... Ha nem szeretve en­gem mást, szivedre érdemest, boldogítottál volna : nem éreznék önzést keblemben, sőt nyugodt volnék; mert megmaradt volna em­léked, neved, melly elé pirulás nélkül járhat­nék imádkozni... Ha szerelmet hazudva meg­csaltál volna, tör vetne véget életünknek, s édes lenne halálom, mert karjaid köztenyész­ném el; de igy? de így?? . . . Előttem fek­szik naplóm, gazdag kincstára érzelmeimnek . . . hű őre szerelmem titkainak . . . Miként zárjam be végsorait? Beleírjam é, hogy te is elbuktál? ... az legyen é utcsószavam, hogy — ... Nem, nem! te megszűntél szent erek­lye lenni, neked a tűz martalékának kell len­ned, miként ő egykor a kárhozat lángjáé leend . . . (Folytatása követk.) Comedie infernale. (Folytatás.) A gúny s mosolygás mellyel e szavak elvalónak mondva, vérig sértették a bárói, ki nehéznek, fojtónak találta a levegőt, szemei vérben karikáztak, s nyugtalanul dőlt egy di­­vánon végig. — Te nagyon hittél a külszínnek, — folytatá Vanderson, — s azt hivéd, hogy m­ig nőd szépségein merengek, nagyban örvendek a te boldogságodon; te nagyon jó ember voltál, más körülmények között én is ollyan lettem volna, — végre — hogy sokat ne beszéljek— te boldog és gazdag lettél, én meg koldus va­gyok, s neked segítened kell rajtam és fiamon, ha legnagyobb ellenséged lettem volna is. — Csak nem örültél meg Vanderson, hogy egy olly dologért állj boszul, mit soha nem tudtam , mit most hallok először, hogy nem egykor a te szeretőd volt. — Sohse emlegesd már, úgy sem lehe­tett boldog soha a te karjaidon, hanem beszél­jünk másról, például ha te olly nemes nagy­lelkű lennél, s vagyonod felét reám és fiamra ruháznád. — Elment az eszed ? — mondá kacagva a báró. — Sohse kacagj Menyhért, vagy tán nem is emlékezel már múltadra vissza; ha így van, eszedbe juttatok egy eseményt. — Hallgass alávaló! — kiáltott Meny­hért dühödten — nem tudod hogy házamban vagy, s tőlem függ hogy szolgáimmal dobas­salak le. — Szép szívesség lesz mondhatom, de lelkemre nem is vártam egyebet, egyébiránt bármint legyen, én az utcáról is felkiabálom hozzád a mit beszélni akarok. — Jut e eszed­be , hogy ezelőtt két évvel mint áruló a fran­ciákkal cimboráskodtál? — Fogd meg nyelvedet, még egyszer mondom, mert pórul jársz. — Ne indulatoskodjál Menyhért, mert könnyen úgy járhatsz, mint a ki egy márvány szobort akart meglőni, s visszapattanva róla a golyó, önmagát sebesíté meg. Látod mielőtt ide jöttem, gondoltam hogy nem a legforróbb szívességre számíthatok, s egy bepecsételt iratcsomót adtam fiamnak át, hogyha valami bajom lenne, kézbesítse a legközelebbi tör­vényhatóságnak, vigyázz Menyhért, s imád­kozzál, hogy a fúvó szél se legyen ártalmamra. — Sátán lettél Vanderson, látszik, hogy nem vagy becsületes ember ! — Mindegy az Menyhért, bármi vagyok, de térjünk a dologra. Midőn az ellenséges francia vezérreli cimboráskodásod idejében az árulás napfényre jött, nálad valók, sokat be­szélgetéi e tárgy felöl, nagyon bízhattál hűsé­gemben, mert minden szavamat elhivéd, s nem sokára egy pár levelet s egy csomag iratot küldél hozzám, mi mindenesetre nagy vigyá­zatlanság volt tőled; én e leveleket válasz nélkül hagyom, s elrejtém, mintha sejtettem volna, hogy egykor hasznukat veendem, — látod Menyhért, látod! hogyan vegyülhetél te illy társaságba. Úgy é, a hiú remények felleg­várakat ígértek dicsvágyadnak, szerencsétlen ember! — De mit beszéled nekem ezeket ször­nyeteg, kísértő lélek. — Még nem végeztem el. Azon napo­kon midőn az árulás napfényre jött, te majd megörültél, s szobádba zárkózva töprengél az öngyilkosság felett, azonban a sors neked is kedvezett, neved sehol sem találták felje­gyezve , s megszabadultál, részvétedről senki sem tud semmit, de nálam iratok vannak. — Add elő—hágott szavába Menyhért — kifizetem őket. — Nekem nem fillérek kellenek Meny­hért, nem koldus alamizsna, ez iratok méreg­drágák , ha nyilvánosság elé kerülnek, szép jövőt vonnak reád, hóhér kötelét, vagy a börtön örök éjszakáját, egyik sem a legked­vesebb mulatság, hanem ne jöjj tűzbe, én úgy is egyezkedni jöttem hozzád, te gazdag vagy, én koldus vagyok, neked van egy leányod, nekem egy fiam, nevelt szép Hi, kinek címere koronáján e mellett két gombbal többje van, mint neked ; — azon a napon, mellyen fiam­ leányoddal oltár előtt összeesküszik, s te va­­gyonaid felét törvényesen ráruházod, én visz­szaadom minden iratod, s te isten, világ előtt szabad leszesz. — Nyomoru kalmár! kitekerem nyakad, megöllek! — Azon esetben sorsod hóhérkötél, vagy a börtön örök éjszakája, egyébiránt épen nem szép tőled , hogy apai érzésemet vétek­nek kereszteled. Menyhértnek lehulltak ütésre emelt kar­jai, hosszú szemrehányó tekintetet vetett a ra­vaszul mosolygó szerencselovagra. Hoszszas hallgatás következett. Végre Vanderson rikácsoló hangja töré meg a csendet. — Méltóságos báró, ön érdekében vé­leden sajnálom, hogy meg nem egyezhetünk. A báró sírt, reszketett mérgében, té­bolyodan arckifejezéssel tekintve az ajtó felé közeledő Vandersonra. — Állj meg még Vanderson , hadd be­széljek veled. — Néhány percig még szolgálatodra le­hetek — viszont a gúnyos udvariassággal. — Megegyezem veled, azonban három hónapi határidőt adsz, mialatt kastélyom kü­szöbét átlépned nem szabad, hanem akkor fiaddal eljöhetsz a menyekzőre. — Se három hó alatt puszta léggel éljek ? — Addig olly összeget adok, miből uri­­lag elélhetsz. — Úgy nem bánom, rá állok. Eltűntek a teremből. Néhány perc múlva a rétszakálú lovag kivágtatott a kastély udvarából, miután a pa­ripáját elővezető lovász kezeit pénzzel tömé meg. A báró pedig szobáiba zárkózott, nem beszélt senkivel, nyughatatlankodott, járkált, sötét titkos életbevágó terveken gondolkodva. Pár nappal ez esemény után Máriusnak el kellett hagyni a kastélyt. Nagy könyek csillogtak szemében , mi­dőn a kert végéről vissza­tekintve az ablaká­ban szomorgó lány légalakját meglátá. A könyekben, búcsú intésben a szere­lem nyilatkozók, a lányka szivében örök­ké fájni fog ez érzemény Márius elviszi örömét, boldogságát, itt hagya helyette a ma­gáét, sajátját egyik sem bírja, mind a kettő boldogtalan lesz. Hogyne kényeznének, midőn életörömeik sírjánál állanak. Menyhért durván utasitá ki udvarából a szerencsétlen ifjút, ki aljas céljai eszközévé törpülni nem akart. A dölyfös aristocrata min­dent elkövetett, hogy Vandersont hálóba ke­rítse, s célja kivitelénél a hazátlan ifjúra szá­mított, ki férfias jelleménél fogva megtagadta a kívánt aljas kérelmeket. Képzelhető, e férfi dac, a tervek meg­hiúsulása mint felingerle a bárót a szerencsét­len ifjú ellen, kinek többé egy percig sem le­hetett kastélyában maradnia... A kőszálas bércek között egyszerű kis erdészlak áll, fa­lait s ablakait befutá a vadborostyán, s a lyce­­um k­laszin virágos lombjai, sötét tetején kö­­vi rózsák zöldelnek. A viskó törpe fenyő csa­litok közt fekszik, csak az ajtó előtt áll két magas fenyő, mint egy élő ingó piramis, hűvös árnyat vetve az elavult szalma födélre, tövét a vadszeder hálózza be, mellynek husza­­dékai közöl egy egy szép erédei virág emeli föl harmatos fejét. Úgy látszik, hogy a ház lakója nem sok gondot fordít mindezekre. Öreg ember volt, kinél Márius menedé­ket talált, egyike azon különc egyéniségeknek, kik torkig jóllakva a világ gyönyöreivel, többé nem sokat gondolnak az emberiség szélmalom 530

Next