Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-05-29 / 108. szám

megsuga a nőrabló nevét, s így az lassan­­kint a férfiak közt elterjedett. Várkonyi Dénes is meghalld azt, és merev fehér lett, mint a halott. Kezének szorítása alatt összetört az üveg kehely. — Alig hihető — sziszegő magában. Matild észrevevé atyja fölindulását és reszketett. A vendégek összenéztek, és méltán támadhatott lelkekben a gyanú gondola­ta, hogy a nő­rabló lovag Várkonyi Dé­nest és leányát leginkább érdekli. Általános lehangoltság, levertség vett erőt a kedélyeken. A házinő kétségbeesett, hogy estélye ily hangulatú irányt vesz, s tüstént pa­rancsot adott a zenészeknek vidám dal­műveket játszani, mik a kevésbé érdekelt­­eket csakhamar fölvillanyozák. De Matildot fogva tartá a kínos gon­dolat , hogy hátha vőlegénye nem a fő­városban, hanem rablott szeretője karjai között mulat. Várkonyi Dénes legérzékenyebb olda­láról jön megsértve , jó hírében megtör­ve, reményében megcsalatkozva, becsü­let­érzetében — mit legfőbb szentségnek tekintett mindig — iszonyúan háborítva. Hiába hangozott már a vidor hegedű­szó, hiába csengett az összeütött serleg, hiába ragyogott körülte a jó kedv fénye, ő szótalan, komor, elmélyedt len, kifá­rasztva sötét gondolataitól. A táncterem közepén karon fogd B. Bálintot, s egy mellék­szobába vezeté. Csak ketten valának. — Uram — kezdé Dénes — bocsás­son meg, hogy csaknem idegen létemre, nehány percig a társaság vidor zajától el­vonom. — Parancsoljon ön! — Ön az imént valami asszony rabló­ról emlélékezett. — Igen — viszonza Bálint komoly nyugodtsággal. — Ön mondd tovább, hogy az asszony­rabló egy ünnepelt lányka vőlegénye. — Igen. — És hogy itt jelen vannak, kiket a dolog legközelebbről érdekelhet. — Igen. — Uram! e társaságban, más meny­asszony mint leányom nincsen. — S ön e miatt aggodalomba esett? — Természetesen. — Nem csodálom. Ön az elismert jel­lemű vőlegényről minden szépet és jót hitt, s most midőn képét a gyanú köde befeketité , az aggály bántó lehet. — Tehát csakugyan ő volt? — Uram én végtelen sajnálom, hogy ön e férfiban annyira csalatkozott. — Ön midig kitérőleg felel. — Nem akarom sebeit mérgesitni. — És ha kivánom, és ha követelem, melyhez a történ­tek után jogom van. — Igazsága van önnek, ön követelhe­ti, s nekem kötelességem fölvilágositni, hogy angyal gyermekét megmentse. — Tehát mondja ön! — Az asszonyrabló valóban Albert. — S a nő kit elrabolt ? — Egy csodaszép leány, e vidéken e­­gészen ismeretlen. — S honnan ismeri ön ? — Mert a dolog igen közelről érdekel. — Talán ?....... — Hallgassa el. — Ön szives leend tehát nekem e dol­got tüzetesen elbeszélni. — Arra többé szükség nincs , ön hall­­ható az estebéd fölött. — Lehetlen. — Ne higgjen Ön nekem, miután engem nem ismer, s azt hiheti hogy hazudtam, hogy ámítani akarok valami aljas érdek­ért. Győződjék meg saját szemeivel, ne kímélje a fáradságot, leánya boldogsága megérdemli. — Szegény Matild ! — A megszöktetett, illetőleg elrabolt lányka Albert lakában tartózkodik azon úri lakban, hova ön leányát vezetendő volt. — Ez szörnyűség! — A leányka szép, kifejezhetlenül szép, elragadó kék szemek, gazdag szőke hajfürtök, fehér arc, és költői termet, mely elbűvölheti a halálra ítéltet is. E leírásról reá ismerhet ön. — Köszönöm uram, ön véletlenül le­kötelezett. —­ Örvendek, ha értesítésem köszönet­re méltónak találta. — Mindenesetre, ön leányomat bol­dogtalanságtól mente meg. — E tudat eléggé megjutalmaz. A két férfi a zajgó társaságba vegyült. Várkonyi egy sarokba vonta magát, s a vigság, a zaj, az örömek mámorító fénye bántották elborult lelkét. Bálint vígan poharazott cimborái kö­zött. Arcán néha kaján mosoly lebbent át, s vonásai fölött az elégültség derűje ra­gyogott. Az estély vége felé közelített. Várkonyi megszólita leányát.­­— Matild­a­ ideje volna eltávoznunk. — A­mint akarod, atyám. A leányka szomorú sejtelmektől gyö­­törtetve távozott az estélyből. VI. Néhány nap múlva szomorú helyzet­ben találjuk Matildot. Hófehér ruhában fekszik egy kereve­­ten, arca sápadt, eleven vidor arcán titkos fájdalom látszik , a feje alá gyűrt vánkos patyolatán szétzilálva feküsznek holló­­szin fürtéi. Mellette egy orvos és a komor tekin­tetű atya. — Nyugodjál meg leányom, — szólt halkan az atya, — ő nem érdemli hogy emléke betegítsen, ő alávaló csábitó, mé­zes beszéde aranyos háló volt, melylyel léleküdvöd akarta bekerítni. — Ne kárhoztasd atyám. — S nem bírod szerelmed legyőzni? — Alig hihetem hogy megcsalhatott. — Akkor sem, mikor szemtanúja valék, midőn fényben kényelemben ragyogni lát­tam kastélyában az elrabolt leányt, kiért boldogságod eltapodta ? — Oh az iszonyú, — susogá a lányka őrült fájdalommal. — El kell feledned! — írtál már neki ? — A levelet és jegygyűrűt elküldöm. — Milyen boldogtalan vagyok. — Uralkodni kell szenvedélyed fölött. — Csak erővel bírnék , és mit írtál neki ? — Azt, hogy fontos körülmények mi­att a viszony, melyben álltatok , megsza­kad ; de az okot nem említem, nem akar­va voltam beszennyezni a gyalázó bűn leí­rásával. — Jól tetted atyám, jól tetted! — Aztán kértem, hogy kerüljön téged és engemet, hogy ha lelkében becsület lakik. — Ki hitte volna? ki hitte volna? — Vigasztalódjál leányom, a csalódás fájhat, de fájdalmai nem örökösek. — A koporsóban megszűnnek. — Az istenért Matild,te borzasztó gon­dolatokkal küzdesz. — Szeretnék meghalni. — Hát elveszítel­k mindent? hát nem vagyok­­ én veled, őrzeni, gyámolítani, megvédni? hát a csalódás kínja kioltja lelkedből a szeretetet is atyád iránt ? — Bocsáss meg atyám, nem tudtam mit mondok. Matild­a vánkosra borult, s hosszú zo­kogás után elszenderült. Az atya fájó lélekkel nézte a beteg le­ány sápadt arcát. — Orvos úr, — szólt csendesen az a­­tya, — e leány iszonyúan szenved. — S betegsége veszélyes. — Ön mondja, hogy veszélyes? — Következménye lassú elhervadás. — Oh szóljon mit tegyek? — Előzze meg uram e gyászos kime­netelt. — Miként ? — Matildnak szórakozásra van szük­sége, s most eleinte inkább mint később, hogy szabaduljon a rögeszmétől, mi ily gyönge idegzet mellett halálra vagy őrült­ségre vezet. — Se szórakoztatás ? — Vigye ön utazni, minél messzebb. — Például? — Vigye Olaszhon enyhe égalja alá, a légváltoztatás , a különnemű tárgyak , új világ, a természet s művészet csoda­szépségei elvonandják figyelmét a csaló­dás gondolatától, s ott hol az emlékek nem férnek szivéhez annyira a csodálko­zás , élvezet s örömek miatt, a feledés fo­lyama könnyebben tör utat magának, hogy sötét eszméit végkép elragadja. — Önnek valóban igaza lehet. — Ez a legbiztosabb gyógyszer kedély­betegek számára. — Tehát utazni fogok. — S minél elébb. — Holnap után. — A sikerről biztosíthatom önt. Várkonyi megnyugodott a hitben, hogy leánya a kellemes szórakozás között fe­ledni fog, s lelke visszanyeri előbbi ruga­nyosságát , az elevenséget. A háznál nagy készületek történtek. Másnap egész évi termények adattak el, mik eddig raktárakban állottak , ezen fölül lovak és más gazdasági eszközök. A jószág­jövedelmek nagy hirtelen­séggel behúzattak , a hitelösszegek min­denfelé fölmondattak. Néhány nap múlva nagy málhás kocsi robogott ki az úri lak udvarából. Benne az elhalaványult Matild, és aty­ja ülének. Matild örömmel egyezett atyja h­atár­­zatába; reá többé nem várt itt semmi bol­dogság. Minden hely, melyhez eddig a boldog szerelem emlékei valának kötve, szomorú gyászos hatást gyakorolt kedé­lyére. Ez a lugas volt az, hol Albert első szerelmi vallomását téve, mely akkor hol-

Next