Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)
1856-01-15 / 12. szám
Budapest, Mk évi folyamat. 12. Kedd. Január 15-kén. 1856. Megjelenik ünnepésvasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-dik sz., 1-ső emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal: egyetem utca 2-ik sz., Emich Gusztáv nyomdai irodája. HÖLGYF Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: BEREC KÁROLY. Előfizetési dij: Postán: egész évre . . 16 frt. félévre .... 9 . évnegyedre . . 5 ., Budapesten: házhozküldéssel egész évre ... 13 frt. félévre ... 7 „ évnegyedre . . 4 „ Egy hónapra 1 ft.30kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. ............................. _________■ Szelestey László: Átutaztam a vidéken A hol éltél angyalom! Sárga lombok voltak a fán, Árva lett a völgy s halom. Néptelen jön a ház, a kert A hol egyszer láttalak : Nincs ott senki, csak lelkemből Egy egy fájó gondolat. S elmerengve köszöntöm a Haldokló természetet, A hervadó virágokat, Miket kezed ültetett. És nem az fájt lelkemnek, hogy „Jó napot“ sem mondhatok , Hanem hogy e virágokkal Együtt meg nem halhatok! Átutaztam... Gizela tébolyultan mosolygott fölöttük. — Mikor álmodik — suttogá magasra emelve a beryll markolatit tört — mikor édes képek mosolyra vonják ajakát s nyugalommal töltik el szivét, akkor óh akkor, ne reszkess kéz, ne borzadj szív, aludjál el lelkiismeret, és csak te égj boszúszomj gyehennája ... De mit beszélek ? ... az országbíró csarnokában örök állanak , lépteit kiséret követi ... Hasztalan ábránd, nem fogsz célt érni soha, és ha oda jutnál is , mivé lenne atyád, a vártornyaira aggatnák megcsonkított tagjait!... És ... de bevárjam, mig a lelkiismeret megöli ?! Gizela összekötve a szekrényt a mellékszobában ismét elrejté. . . . Éjfélenkint, midőn mindenki alszik, csak a bástyaörök kiáltozása hallatszik, midőn sehol sem ég gyertya fény, csak hol halottat virasztanak, a temetőkertben egy gyászos alak bolyong. Ott imádkozik órákig egy új sír fölött, zokogása tördelt szavai oly szívrehatók. Szegény Gizela, kedvesének sírján nem fél a temető éjféli szellemeitől. Egyszer, amint leborulva könyeit hullatja a sírgöröngyeire, bús ábrándjaiból közeli léptek s öltönysuhogás riasztják föl. Magas sugár alak közelgett, épen olyan gyász ruhában, épen olyan fehér arccal, mint az övé. A sirhalomhoz lépett, s az emlékszoborra egy zöld koszorút tűzve, sietve akará elhagyni a temetőt. — Ez tehát azon ismeretlen kéz, ki minden éjjel elhozza e sirra koszorúját — gondolá Gizela, s kíváncsian emelkedett föl, meglátni az ismeretlent. Vadnai Károlytól. (Folytatás.) — Perényi — hebegé önfeledten Balsaráti, elvesztve lélek jelenlétét gyermekének őrjöngő szenvedése előtt. — Perényi Gábor — ismétlő kitörő fájdalommal Gizela, sebesen elhagyva atyját mialatt keserűn susogá. — Megboszúllak, megboszúllak. A lovag halála minden reményt kiirtott Gizela kebléből, egyetlen hatalmas szenvedély élteté, mely szerelmének nagyságát öröklé, a boszúvágy. Ez lett gondolatainak iránypontja, sarkcsillaga. Néhány nappal a lovag temetése után Gizela véresre sírt szemmel ült kerevetén, s gondolkodott a múltakon. Egyszerre mint varázsvesző érintésére, arcára örömmosoly szökött, s a mellékszobába távozott, honnan egy bepecsételt csomaggal tért vissza. Anyám hagyománya — suttogá a lányka zavart arckifejezéssel — még emlékezem végszavaira, midőn átadá: „leányom , ha a kínok örvényeiből szabadulni nincs erőd, ha átkos lesz a perc, melyben más mosolyog; s mi másnak öröm, neked kínszenvedés, ha a remény is elhagy, bontsd föl e szekrényt, benne gyógyszerek vannak, miktől elmúlik a fájdalom, s vissza jő a nyugalom !“ Gizela szenvedélyesen tépte föl a szekrény kötelékeit. Egy beryllmarkolatú tör volt benne s egy világos kék üveg, a tör ragyogott, az üvegen néhány betű sötét lett: „egy pár csepp belőle, azután nem fáj az élet. — Te vagy az Gizela? kezdé ijedten a gyászos hölgy. — Én vagyok kegyelmes aszonyom — rebegé a halvány gyermek megismerve Oszág Ilonát. — Nem neheztelsz úgy, hogy halottadat éjenkint én is meglátogatom ? — Tehát a borostyánlombok ?... — Soha el nem múló emlékezetem jele. — Isten áldja meg érte aszonyom___ — Engem is édes emlék köt a te halottadhoz , ki téged oly forrón szeretett, s ki a más világon elválaszthatlanul tied leend, — a hála érzete, ő meg akart engem menteni. — E kötelesség rám maradt — viszonzá Gizela erős átható hangon — s én teljesitni fogom azt, mikép István teljesítette volna. — Ne képzelegj gyermekem, a te kezed gyönge e láncot eltépni, s lelkem elég erős azt elviselni — úgy is érzem már nem sokáig hordozom. — Isten hallja fogadásomat, hogy megfogom önt menteni. Ilona szánakozva tekintett a beteg lányra, ki hoszan nézte a sirhalmot, mintha azon keresztül eszményképét óhajtaná meglátni. — Szegény gyermek — gondolá Ilona magában — ha tudnád hogy a sors mindhármunkat úgy bonyolított a viszonyok kelepcéjébe , melyet csak lovagod halála oldhatott meg; ő nem boldogíthatott volna tégedet saját boldogtalansága nélkül, legalább igy megmaradt egy hited — az ő elvesztett szerelme. Perényi Ilona azt hitte, hogy a lovag éltének öngyilkosság s nem férjének oktalan indulata vetett véget; gyöngédségből Gizela ORSZÁG ILONA (Történeti beszély)