Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-05-29 / 122. szám

Budapest, 7-ik évi folyamat, sz. Csütörtöök, Május 29-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,m­in­den n­a­p délután , d­i­­v­a­t­képek­ s egyéb műmellékletekkel, és rajkókkal. Szerkesztőségi szállás: Lipólt-utca 3-ik sz., 1-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyek­ben értekezhetni minden­nap délelőtt 9-től 1­ óráig. HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postán: egész évre félévre . . évnegyedre Budapesten, házhozküldéssel egész évre..............13 frt. félévre ....................7 ., évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések 16 frt. soronkint 3 ezüstkraj­cárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. A­KI MÁSNAK VERMET ÁS. Beszély. Vas Gerebentől. (Vége.)­­ — És ön nem hiszi, hogy volna egy valami, a­mi viszakérné tő­lem azon órának emlékét ? — Mi volna az ? — Hogy nem volt bátorságom kilencvenkilenc kérdést tenni kilencvenkilenc „nem“-ért, mint ön mondá, — hogy ma a száza­diknál volnék. — Hogy megkíméljem a fáradságtól, kérdezze ön a századikat. — Jó, — kényelmessé teszem a feleletet, mondja a fiú — a kér­dés igen egyszerű lesz. — Hiúság gyötri önt Sándor, — mondja e lány bizalmasan — úgy kisértsük meg, és nevessünk el a múltkori beszéden, melynek ha­tárát elfeledtük kialkudni, — és én szívesen hallom, ha engem kikacag, ki elég gondatlan valék ingerelni önt. — Nem bánt a hiúság, — hisz a múltkori dac akárkinek el lett volna mondva, ha helyemben áll, — de én tökéletes megveretést akarok, mely e szobát elzárja tőlem; de nem szégyent, mely paj­tásaimnak való, kik szorul szóra tudják reggel azt, a­mit délután hazud­nak. Az utósót nem érdemlem. — Tehát ez vallomás ? mondja elpirulva a lány. — Szóról szóra, — és nincs egyéb hátra , mint a századik kérdés. — Előbb egy viszont-kérdést! mondja Róza. — Parancsoljon ! — Egy ócska győzelem kielégíti önt ? — Nem!..............s minthogy oly kínos helyzetem, menni aka­rok e házból, — és most azt kérdem, menjek-e ? ez a századik kérdés. — Maradjon — mondá a lány kezét nyújtva — de egy föltételt kötök ki. — Mi volna az ? — Férjem és n­e­m uram ! — A­kit szeretünk, azzal szívesen osztozunk, mondja Sándor é­­pen azon pillanatban, midőn az anya sírva jött ki, mert az álom föléb­­reszthetlenné lett. VI.­ ­ Varjas urat látogassuk meg, e­rosz kedve van, Agnes asszony nagyon szórakozott volt, ruhái helyett Varjas urat mosdatta meg irgal­matlanul. Sándor bekopogatott Varjasnál, Agnes aszony vezetvén az ajtóig, hol aszonyos gyengeséggel megállt hallgatózni. — Isten hozta, — mondja a ravasz róka — mi jóval szolgálhatok? — Egy kis emberséggel, Varjas uram! kölcsön fejében. — Majd meghallom, mire kölcsönözzek. •— Varjas uram! —ne járjon az esze mindig a pénzen — mondja Sándor — hanem emlékezzék visza, midőn én magának egyszer olyan jó hirt mondtam, hogy a hideg majd kilelte. — Átkozott kópé az ifjú úr, hogy megtréfált. — Most meg tréfáljon visza engem, Varjas úr — és adja visza azt a nyugtatót, mivel az özvegy aszonyságot fölzaklatta. — Közbenjárónak jött az ifiár? — A­hogy tetszik venni, nekem az mindegy, az öreg aszonyság bizalmát birom, enyi az egész. — Jó, tehát ne zörögjünk. — Magam is azt akarom, nehogy oktalanul koldusbotra jusson az aszony. — Mondja meg hát neki, hogy támaszkodjék rám. — El akarja venni Varjas uram az aszonyt? mondja félig moso­lyogva Sándor. — Azt már nem teszem, kedves ifjút! hanem,... — Mit ha nem ? — Hanem , ... a lányát! — Nem jó hallok Varjas úr, mondja Sándor ügyetlen arccal — mondja csak még egyszer? — Az özvegy ügyvédnének lányát akarom elven­­n­i! kiáltja hangosan. — Az én mátkámat? riadt rá Sándor. — Ha az, hát azt! még pedig ma akarom tudni a választ.­­ — Majd elmegyek postának — mondja Agnes aszony bejöve — hát ezért kellettem én mai napig a háznál, úgy é ? — Varjas ijedten nézett körül: nincs ő valahol a szobában egy ördög, hogy Ágnest elvitesse vele. — Kérem az ifiurat — mondja Agnes — hagyjon csak engemet magamat Varjas urammal — elég leszek én magam is, mire Sándor csakugyan elment, előbb módba hagyva az aszonyt, hogy csak anyut bántsa, hogy ő üthesse agyon. — Mit akar Ágnes aszony? hebegi Varjas. — Húsz esztendőmet add visza, vén tolvaj!... add visza hitemet, mit zálogba adtam vén orgazda, neked,... hol a húsz esztendő ? — Kedves Ágnesem — mindent adok, a mit ígértem, csak ne dühösködjék! — Én írást akarok... nem ígéretet; magától, ki nekem még egy gombolyag cérnát sem adott. — Jó,... meglesz ! csak hagyjon lélekzetet vennem ! — Meglesz... mondja Ágnes ... egy órát hagyok, de többet egy percet sem, vagy megyek. Ezzel magára hagyta Varjast, ki Ágnes a­­szonyt húsz éve bolonditja bér fejében, de még egy fillért sem adott, sőt régebbi néhány száz forintját is markában tartá. Eszébe jutott Sándor, és nagyon hitte, hogy a márka jobban meg­őrzi a lányt, mint hogy ő hozzá férhessen, s ime még a ház is fejére gyúlt! Hogyan oltsa most el ? Fél órai gondolkodás után meglelte a legolcsóbb módot. Elővette az ügyvéd nyugtatóját, és azt öszehajtogatván, egy csomó házi fonalt gombolyított reá. Azt gondolta magában, Ágnes aszonynak több lesz ez a soknál, és ha Sándor át akarna jöni, Ágnes aszony szájánál nagyobb ágyú nem készült a földön,­­ ha az elsül, jaj annak, ki szemközt áll vele. Eltelvén az óra, bekullogott Ágneshez , ki az ablaknál ült s a szomszéd házra nézett, nyitva lévén az ablak ott is; — épen Rózát bá­­mulgatta, miként járt föl s alá. — Ágnes aszony! — mondja Varjas nyájasan — ma születés napja van. — Igen, — mit akar vele? — Ágneskám! ezen a napon mindig jó kedvű volt. — Annál roszabb van ma! — Ne búsuljon, Ágneskím, ... ne búsuljon, ma nem lesz pa­nasza rám — mondja Varjas, Agnes aszony kosarába csúsztatva a gom­

Next