Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-08-07 / 182. szám

741 J kapuja előtt tartassák a vásárt de mint hogy épen délre harangoztak, ennek meghatározását jövő ülésre halasztották. A városnak megvolt a maga négy kapuja. — Tulajdonkép nem voltak ezek kapuk, hanem csak ki és bejárás a város négy részin, de minthogy Pesten is a bejárásoknál vannak a kapuk — és talán Bécsben is, — s ezek az irányukba eső nevesebb helyektől kereszteltetnek el. Sz . . . városa ebben sem akart elmaradni; azért az egyiknek M . . . i, másiknak L . . . i, — harmadiknak R . . . i kapu volt a neve. A negyediket temető kapunak hívták. Mindenik kapuban volt egy korcsma, valami ott végbe ment eseménytől kölcsönzött, vagy eszményi névvel ellátva. — A temető kapuban levő csapszéket: halálkorcsmájának hívták ! S itt Piszinger Salamon — kit rövidség okáért csak pisze zsidónak hivtak — mérte volt az italt. És már réges régen! S azon ne csodálkozzunk, hogy a korcsmaház a zsidó tulajdon háza volt, mert a tavalyi tűzkor porrá égvén a város halálkocsmája, hogy a közönség ne szenvedjen — ideiglenesen — a Salamon háza jön kocsmának fordítva. (Folytatása következik.) AZ UTÓSÓ TÜNDÉRNŐ. James regénye. (Folytatás.) Minél tovább nézett oda az idegen, annál kivehetlenebbek lőnek a tárgyak szemei előtt. Fejét kezére hajtá, s kétszeri felrezzenés után átadá magát a legyőzhetlen hatalom befolyásának, míg arcát kezeivel eltakarva néhány pillanatig mit sem tudott magáról. Átszenderült azon hazába, hol a múlt feledve van, mig a jövendő ismeretlen. Bármi után szomjazzék is az ember életében, mégis sokszor egy pár italért egy édes alvásból minden egyebet elmellőz. De az alvás nem mindig feledéssel jár, s ha vándorunk néhány pillanatig élvezé is ezen áldásos helyzetet szabadon a gondolatok rohamától — nem volt ezen állapot fölöttébb tartós. Az álom eljött a múltakat megnyitani, s a jövendő képeit föltárni előtte. Ismét lóháton találá magát, de nem úgy mint utósó ízben, hanem tollal kalapjában, acélvérttel mellén s fegyverekkel oldalán ; hallotta a trombiták hangját, a fegyverek csattogását, a hangos vezénylő parancsokat, puskák ropogását, s az ágyuk dörgését. Lova ágaskodni, keze a fékszárt, kara a fényes acélt látszott emelni. Az ellen porba hullott előtte, lova lábaival tiprá azt, mig ő dühös rohanásra lelkesülve előbbre ugratott. Senki sem bírt ellene állani, senki sem volt képes őt feltartóztatni; előre, előre tört, mintha valamely természet fölötti hatalom kölcsönözte volna neki az erőt és tehetséget előtte mindent leverni , dárda és kard, puska vagy kartács semmi viszarettentő hatalmat nem gyakoroltak reá, a győzelem karjával volt, dicsőség trónolt homlokán s ő csak diadalra és hódításra gondolt. Társait elesni látá körülötte , a golyók szinte kaszálták azok rendjeit, az éles kard rést nyitott közöttök, mindig kevesbre olvadtak, mnig végre egyedül állott a csata közepett még mindig győzelmesen a hova tört, még mindig leküzdhetlen bármelyik ellenének. Előre előre tört az ellenség sorai között, tágas gyalog ösvényhez hasonló tért küzdve magának a fegyverektől ragyogó batallionok szívein keresztül. Előre előre a homlokzattól egész az utócsapatig, mig csak egyetlen lelket látott maga előtt. Most a kantárt akará erősen feltartani, hogy az ütközethez visza fordulhasson — mind hiában : a jó ismeretlen hatalomtól űzve látszott előre sietni, melyet semmiféle emberi hatalom legyőzni vagy vezetni képes nem vala. Hortyogva rohant a még álló vetések között, szántóföldeken , hegyekre fel, völgyekbe lem sem erdő sem sziklahegy meg nem akasztá futását. Lélekzetén oly kevéssé volt nehéz, ha a hegyekre fel, mint ha az egyenesen rohant, lova a gondolat szárnyait vagy a villám patkóit látszott sajátul bírni. Az idő alkonyodni látszott, viharfellegek húzódtak az alkonyég láthatárán, de a sötéten is épen oly élénken nyargalt át a ló, mint a regg fényében, oly fáradhatlanul, mint az eget körül sugárzó nap. A lovag kimerültnek érezi magát, elfáradva tagjai fájtak s ereje elhagyta, sőt sejté mikép nem soká bírja magát a nyeregben tartani, midőn a regg szürkülő világánál egy erdőt s egy apáturságot látott maga előtt repedezett bóthajtásokkal, s tört ablakokkal, melyeknek falai közül vékony régi alakok látszottak öt késérteties kezeik intésével belépésre bátorítani. A kantár kiesett kezéből, feje szédült s e szavakkal: „itt akarok meghalni“, lehanyatlott a zöldfüre, a fák lábainál. Itt rögtön egy édes női hang ette hozzá e szavakat: — Dencil, Dencil, kelj fel s halld! Vándorunk felébredt alvásából s Aldover orvos könyvtárában találta magát. A homály érre változott, de nem volt sötét, mert a hold felkelvén, az ablakon keresztül bevilágositott. A tárgyak körülé épen mint nappal könyen felismerhetők valának; csak azt nem tudta magának megmagyarázni, vájjon a hang honnan jöhetett, „álmomban történt“• gondolá magában; de a következő pillanatban ismét hallá: — Dencil, Dencil ébredj fel és halld! Álmodok-e vagy ébren vagyok? gondolá magában, s hogy az utósáról meggyőződhessék, felkelt székéről s mondá: — Ki beszél itt ? kicsoda ön ? — Hozzád közel s mégis távol — válaszolá a hang, hol most el nem érhetsz ; de nem sokára ismét látni fogsz. — Mit akar ön tőlem ? kérdé az ifjú — mit kiván ön most tőlem ? — Jöjj éjfélkor a templomba — válaszolá a hang — és megtudandod. — Mért nem most? — kérdé az ifjú — s mért nem itt? — Jöjj egyedül a templomba éjfélkor, ismétlé a hang, s várakozzál mig hivatni fogsz. — Ki parancsol tehát nekem ? — fakgatá a vándor. De mielőtt válasz jöhetett volna, fölnyilt a könyvtár ajtaja s a jó Aldover orvos megjelent gyertyával kezében. — Mért beszél ön maga magával ifjú barátom? — kérdé ez. Egy oly nyugott alvás után mint önnek e félóra folytán volt, azt hittem, hogy más mulató társat választ magának. Az ifjú nemes homlokára tévé kezét, s egy darabig hallgatott, miközben egy csinos szolgáló a puncscsal, s több nemű illatos étkekkel a szobába jött. Elhagyá rendezni neki az asztalt a nélkül, hogy az orvos megjegyzésére válaszolt volna; de mihelyt az készen volt s a szobát elhagyta, megragadó idegenünk gazdájának vállát e szavakkal: — Én nem magammal beszéltem édes úr, hanem inkább önnek házában történik olyasmi, miről önnek engem felvilágositnia kell. Csak pár perccel ezelőtt nevemről szóllittatom meg — én ismételt kérdést tettem s válaszoltak — s ez mind oly helyen, hol (legalább tudomra) senki sem ismer. Ha férfi hang lett volna, féligmeddig meg tudnám magamnak fejteni a talányt, de női hang volt, s az megmagyarázhatlan előttem. — Pah, pah! mond Aldover orvos, aludt ön, édes jó úr. — Minden esetre, válaszolt az idegen, csak hogy az mit én önnek beszélek, már ébrenlétemben történt. — Egy álomfordulat, egyébb semmi, nyugtató meg az érdemes orvos, ki nem örömest látszott a dologba ereszkedni; mi is lehetett volna más? Midőn egy félóra előtt megtekintettem önt, homlokát dörzsölé ön, mintha gondolatai az álomnak dacára igen ellettek volna foglalva. — Üljünk az estekhez édes jó barátom. Van itt egy sült kappanunk, nehány darab özpecsenyénk s aztán sonkánk , a punsch izletesk élvezéséhez: üljön le ön tisztelt úr — nem, karszéket vegyzen ön magának. Az idegen úgy tett mind mondatott s az orvos a legbarátságosabb és bőkezűbb házi szerepet vitte. De az ifjú embernél az étvágy hiányzott , mert alig evett néhány falatot — midőn kését letéve mély gondolatokba sülyedt. — Aldover úr — kezdé egy rövid szünet után, — én e titokra nézve nem tudom megnyugtatni magamat. Biztosithatom önt, mikép egészen ébren voltam, midőn azon hang által felhivattam ma éjfélkor a templomban magjelenni. — Igazán ?! — kiálta Aldover, nem minden meglepetés nélkül, s feltette önmagában, hogy elmegy ? — Még némi felvilágosításokat szeretnék a dologról, mielőtt elhatározom magamat — válaszolt a vendég, s mert az eset önnek házában történt, tehát azt kell hinnem, hogy ön, amenyire akar, tud felvilágosítást adni. — Látott ön megérkezése óta itt valaki ismerőst ? kérdész úr-