Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-08-29 / 196. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 196. Szombat. Augustus 29-én. 1857. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- és vasárnapelőfizetési dij : pót kivévén, mindennap dél- ....... . . . . . . . . Postán, után, divatképek s egyéb KOZlODV & Z IfOQ&IOID, täFSaSCiet. EDQVGSZGI egész évre...............................16 frtmü mellékletekkel és raj * ' félévre................................9zokkal. évnegyedre............................5 Szerkesztőségi szállás: áei!íija*fcftrfthal Budapesten: Újvilágul., 1-seb.., 2-dik eme- eSillVat KOreBOI. házhoz küldetéssel egész let, hová minden a lapot illető f^uó...............................^ küldemények, kéziratok, elöfizet . vre ,.................................. ütés, és hirdetések utasitandók. , vnegyerek ' , Át Szerkesztösegi ügyekben Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. ion pra^_^j frt. 30 kr. értekezhetni minden nap délelőtt • soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat» -töl 1 óráig. , nak el, és gyorsan közöltéinek VENCEL KIRÁLY. (Történeti beszély). Remellay Gusztávtól. (Folytatás.) — Egy Yersovec! szakitá félbe Otokár előadását Fottenstein, míg arcát az öröm kifejezése lepte el; — ez szinte lehetetlen. Hisz mindenki azt hiszi, hogy ezen család, melynek majdnem minden tagait leölették a Fiemisliták, régóta kihallt éjszakán, ahova vonult hátra maradt ivadékai. — Halld, mit beszélt tovább az öreg, — folytatá Hornek. — a hitvány kéjenc; az, kit megsértettél, kinek szerelmét megakar-i vásárolni, az egy Versovec hölgy. A mit mindenki hitt, nem volt vagy ; mint ifjú legény tudtam meg, hogy a család, melyből származtam, s mely nyomorban élt éjszakán a Versovec házból ered. Látok reám, hogy nem tettem úgy, mint egy Versovecnek tenni kellett volna. Azért, hogy haboztam boszút állni a Psemislaitákon, büntet most a végzet azzal, hogy hallanom kelle, mint akarja unokája szerelmét, megvásárolni egy hitvány sihedet , s hoggy elhibáztam a döfést, melynek siker elleni léte után, csak átkot mondhatok reád silány kéjvadász. — Igen, megátkozlak! folytatá a dühös öreg. — reád mondom mindazon átkokat, melyeket egész éltemen át a Psemislaitákra szórtam. Vessz el úgy, a mint óhajtom, hogy ők is elvesszenek. Átkom! ezerszeres átkom reád , s most cipeltess a törvény elé, nagy örömet szerzendesz neki, ha megtudja, hogy van ürügye a jogszerűség színe alatt lefejeztetni az utolsó Versovecet — örült lenne, ha ezt nem tenné! Az öreg erejét felemészté a düh, reszketni kezdett, s egy szeké s re rogyott. — S Vencel ? kérdé Pottenstein. Mint menyköntött állt, s mint a hó, oly halavány volt. Ottokár, tudod ő, monda, mit jövendölt nagyatyámnak egy vén jós ? Nemde azt, miként kevéssel azután, hogy egy rém alak megjelenend Prágában, ki fog veszni családunk. Ám! itt a rémalak, ő megátkozott, s s egy benső szózat azt súgja, hogy átka teljesülni fog. A magát elfelejtett király e szavait, meghallotta az ősz. — Mit hallok! — kiálta dkhvel felugorva! nem csaltak é meg s füleim, te Vencel király vagy. Hát nem rejtődzhetik el előletek a I Versovec-család úgy, hogy fel ne lelhessétek. Az öreg kérőleg emelte fel arcát az ég felé, ajkai mozogtak, de nem szólt többé, mert a düh megfoszta hangjától, csak suttogni tudott. Milada összerogyott, s reszketve födte el szemeit. Az öreg arca oly kifejezést von, hogy engemet is elrettentett. Valódi rém volt, mely elöl megfutamodott Vencel király. Hiába iparkodtam őt vigasz- ttalni, hiába mondtam, hogy az ősz átka nem teljesül, mint nem teljesültek ezer más átkok, ő azt felelte : — Meglásd e jóslat teljesülni fog, a rém megjelent, elátkozott, s nem sokára üres lesz a cseh trón. Amint a királyi lak közelébe értünk , intett, hogy ne kövessem. S én ide siettem, hogy elmondjak mindent, mert lehet hogy te is úgy vélekedel mint én, hogy el kell fogatni a vént, már ha más okból nem , csak azért is, hogy lármája által bajt ne okozzon. — Igen! az öreget azonnal el kell fogatni, szólt Pottenstein is el a leányt is, de zaj nélkül. Ottokár, vállald magadra ezen feladatot. Hadnagyod követni fog egy fedett szekérrel, s néhány emberrel. — Utánatok lovaglandok én is , megindítom foglyainkat valamelyik váram felé, mert foglyainkat, Viola miatt senkire se bízhatjuk. Konrád csengetett, s megparancsolá, hogy fegyvernökei, hadnagyát hívják elé. VI. Kertelbelől egy óra múlva a gonosz fondorkodó Pottenstein lassan jártatta le s fel menét a „fehér galamb“ közelében, mely előtt födözött szekér állt. — Mily néma minden ! gondolá. A leány aligha felébredt még ájulásából, mert különben hallanom kellett volna legalább egy sikoltását. Az öreg száját könnyebben betömhette Hornek uram, ki távolról sem gyanítja, hogy nemsokára az ő órája is ütni fog. Jó fickó volt szegény, eléggé sajnálom, de nem élhet tovább ezen éjeli látogatás '4 Távolból. Köztünk még a messzeségnek Átláthatlan köde kékül, 8 én előre reszketek a Viszonlátás örömétül. Hova majd lehajtod fejed Szivem olyan, olyan meleg, S kezem a te kis kezedért Már előre nyúl, és remeg. Ajakam már félig nyitva Csodálatra, édes csókra, S az elzárult ajak helyett, Mit érezek, szemem mondja. Elbeszéli a vádakat A sok vádat magam ellen, Mért hagytalak úgy el téged , A világba minek mentem. Elbeszéli, mit tanultam, Azt tanultam én virágom, Hogy te vagy szép, te vagy minden Minden ezen a világon. Ábrándaid szép zöld erdők, Ajkad virág, szavad patak, Gondolatid magas hegyek... Minden, minden vagy te magad. És én mint a boldog pásztor Itt fogok most megpihenni, a zöld erdőmből, virágimtól El nem vihet többé semmi! Tóth Kálmán.