Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-09-18 / 212. szám

928 feledését, s ha olykor könytelt szemeimmel találkozott, midőn csendes fájdalommal szemléltem naponta átlátszóbbá váló arcát, tört alakját, melyek a nem sokára bekövetkező katasztrófát, legnagyobb veszteségemet hirdeték, leirhatlan szelidséggel mondá: — Ne bánkódjál gyermekem! a halál számomra isten legnagyobb kegyelme, mely szörnyű szenvedésektől szabadítand meg. Elválásunk sem lesz örökös, nem veszítesz el engem, mert az ég irgalma remélni engedi, hogy lelkem őrszellemként szünetlenül melletted fog lenni ama szent helyen, hol napjaidat töltended, s imáinkat egyesítve küldendjük az isten trónja elébe. így vigasztalt, biztatott jó anyám istenbeni határtalan bizalmával, én szelíd, bánatos önmegadással néztem a reám váró nehéz csapás elébe. Nem sokáig váratott ez magára. November első napjaiban Zarándyékkal visszatérve falusi jószágukról Pestre, szegény anyám nem birta többé ágyát elhagyni, s a közelgő kimúlás minden jelei mutatkoztak rajta VII. Az anya. Szomorúan viradt föl rám születésem 15-dik évnapja, novem-ber 20-ika, mert anyám a reggeli órákban elfogadó a halotti szent- ségeket. Délután elbúcsúzott Zarándyéktól, aztán kérte, hagynák velem egyedül. Esti tíz óra volt. A szoba Dunára nyíló ablakait az őszi szél által hajtott eső verdesé, egyéb nesz nem háboritá a gyenge lámpafény által világított szobát. Haldokló anyám lélekzete már oly gyenge volt, hogy kiaszott mellét nem is emelkedteté többé. Én mozdulatlan térdeltem előtte, száraz hideg kezét kulcsolt kezeimbe szorítva. Vis- szatartóztatott könyeim szivemet dagaszták, azt hivem megszakad minden percben. Egyszerre erős köhögés rázta fel anyámat halottias szendergéséből; azt hivém, ez végkép kimeríti erejét s hogy a hosszas köhögés közben kiadja lelkét. De épen az ellenkező hatással volt ez reá, mert annak megszűntével a végkimerültség helyett újult erővel, mintegy felvillanyozva igyekvők ágyában felülni, habár gyengén, de érthető hangon mondá: — Oly szép álmom volt most Reginám! istent láttam angyalai karától körülvéve. Én itélőszéke előtt állottam. Isten igazságosságát kifejező erős szigorú tekintetét nem birta bűnös öntudatom kiállni s megsemmisülve vétkességem érzetében, irgalomért esdve rogytam le dicstrónja előtt. — Csak gyermeked által nyerhetsz bocsánatot! ekkép hangzott az égi bíró szózata. Ekkor téged láttalak az angyalok karából felém jönni. Mennyei szelídség s szeretettől sugárzó arccal, vigasztaló mosolylyal hajolva hozzám, felemeltél tördelésemből, mialatt a bizalom s reménység kifejezésével mutatál a felettünk trónoló végtelen jóságú, kipadhatlan kegyelmű világurára, és seraphszárnyaiddal gyöngéden befödél. Ez angyali ölelés alatt ébredek fel. Oh szólj gyermekem, nem isteni nyilatkozat volt e ez, mely szándékunk helyeslését látszik tudtunkra adni ? Nem útmutatásé, hogy azt ne másítsuk meg ? Nemde Reginám , szólt bizonyos félénkséggel s hévvel, mely különösen felötlő volt e kimerült léleknél, te nem másítod meg anyád akaratát, végehajtását, s ellenállandósz minden kisértésnek, ha el akarnak tántorítani ama szent feladattól, mely egyedül képes anyád lelki üdvét biztosítani? Igen, igen, isten téged kíván engesztelő áldozatul anyád bűnéért! Regina ne feledd azt! s e szavak mint túlvilági szózat hangzottak füleimbe. Megnyugtatom őt s igérem hogy nincs eset mely föltételemtől : istennek szentelni életemet, eltántorítson. — Köszönöm szeretett gyermekem, köszönöm. S most még egy nagy feladatom van, mit halálom előtt teljesítenem kell. A legfájdalmasabb ez, azért hagyom legutójára, hogy ez utolsó szavakkal ajkam is örökre elnémuljon. Vallomásokat kell tennem leányom, melyekből megértended anyád rettentő múltját, bűnét és bűnhödését; de megismerended annak valódi indokát is: miért óhajtom ártatlan életedet istennek ajánlani. Készülj gyermekem szörnyű dolgok hallására, melyektől gyermeki ártatlanságod borzadni fog. Oh menyire sajnálom angyaltiszta kedélyedbe a bűn fogalmának mérgét csepegtetni ! de néked óvó szomorú tanúság, nekem keserű igazságos bűnhődés lesz évek óta rejtett titkom felfedezése. (Folytatása következik.) A TISZTA SZERELEM. Dingelstedt F. beszélye. — Talán csak nem lakik ön itt, uram? — kérdé Seligstein mosolyogva. — Nem, uram. — Ön is megázott, mint mi ? Ön Robinzon, én vagyok Péntek. — Én nem áztam meg. — Nos? — Megfürdöttem a tóban. — Annak rosz következése lehetett volna, —szólt közbe a csólnakász — a víz jéghideg. — Annál jobb! nekem igen melegem volt. Julia leült a kunyhóban, s úgy nézte a vihart. Mellette atyja állt, az idegen, kinek szép fekete haja még egészen nedves volt, az ajtónál állt. Künn dühöngött a vihar, fütyült a szél, s nehéz csöppöket vert a kunyhó falára. Beszélgettek érdektelen tárgyakról, zivatarról, tóról, a vidékről stb. Az idegen nagyon megválogatott kifejezésekkel élt, sőt olykor igazán költőileg beszélt. Julia — szokása szerint — nem igen vett részt a beszélgetésben , csak egyszer, midőn az idegen azt mondá, hogy a tó legszebb holdvilágnál, midőn csöndesen nyugszik a magas szirtek közt, mint alvó gyermek — csak ekkor szólt közbe. — Én nekem jobban tetszik mostani állapotában, midőn az elemek csatáznak fölötte. — A csata sohasem szép, kisasszony. — Nem szép, hanem nagyszerű. — Nincs nagyszerűbb, mint a csend. — Látott ön már tengert ? — Majd mindegyiket. — Nos nem találja nagyszerűnek a tengeri vihart ? -- Nagyszerűbb a tenger csöndben ! Julia elhallgatott. Atyja oda hajolt hozzá s ezt suga fülébe: Vigyázz, leányom! Ő minden tengert látott, azt mondja, vagy fülent ö kelme, vagy pedig a bolygó zsidó, Julia vállat vonított. Majdnem két órát töltöttek a zivatar elől menekülve a kis kunyhóban csendesen, s csak keveset beszélve. A vihar elmúlt, gyönyörű szivárvány terjeszkedett ki az ég boltozatján; a csólnakást eloldozó ladikját, Seligstein zsebkendőjével betakaró ócska kalapját, hogy azt a még csendesen hulló esőtől megóvja. Alig hinné az ember, mily hamar otthonn találta magát a milliónak szegény szerepében. Seligstein udvarias volt, és szolgálatára ajánlá az idegennek csólnakját s equipageját, azon esetben, ha Ischlbe akar visszamenni. Julia ezen ajánlatot kissé túl udvariasnak tarta, s ezért mégis szidta atyját, noha magában szerette volna atyját összevissza csókolni. Az idegen minden bók nélkül elfogadta az ajánlatot. — Hm! ez igazán sans fagon tesz mindent! mormoga magában, midőn Júliát a csónakba segíté. Menetközben mindenről vegyesen folyt a beszélgetés , beszéltek Ischlről, a fürdői életről stb. Seligstein nem követte szerepe jellemét, t. i. hogy nem kérdezte egészen egyszerű naivitással az idegentől: Ugyan édes barátom!ön velünk jön, s mégsem tudjuk, kit vagyunk önben szerencsések tisztelni; mondja meg tehát hogy hívják, honnét való, mit csinál Ischlben, miért visel bársonyruhát, menyi jövedelme van ? Ezt megengedte volna szerepének jelleme, azonban Seligstein most az egyszer ismét úgy viselte magát, mint valami világfi, avagy fürdő vendég comme il faut, azaz hallgatott. Julia is hallgatott, úgy szinte az idegen is. Estve felé, midőn Ischlhez közeledtek, az idegen bocsánatért esedezett, hogy leszállhasson a gyógyintézet közelébe, mivel azon tájban lakik. Leszállván a kocsiról, meghajtá magát s igy szólt: — Bocsánatot kérek merészségemért! mondják meg, kinek vagyok én anyira lekötelezve szívességükért ? (Folytatása következik.) (Folytatás.) VI.