Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-10-27 / 245. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat./ 245. Kedd. Október 27-én. 1857. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- én vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek a egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Sierkenttőségl siklik»: Ujvilág utca, 1-ső sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értékelhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Bitfizetési díj : Postán: egész évre........................1b frt félévre.................................9 „ évnegyedre............................5 . Budapesten: házhozküldetéssel egész évre ....... 13 frt. félévre..................................7 „ évnegyedre .... 4 . Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek Ha egykor a sors... Ha egykor a sors minket elszakít S más ifjút boldogitnak bájaid: Fogsz-e reám eszmélni szép leány ?.. . Elmúlik majd egy nap másik után , Az évek száma is már többre megy — És én a gond és bútol ősz leszek, Mint télen a hóval borított fák. S te szerelemtől hervadó virág, Öledben szép, mosolygó gyermekek... S midőn kis lányod veled enyeleg, Örvendve nézed gyönge termetét, Szeme, haja, orcája, mind tiéd. Miként ha ifjúságod kelne fel, Dobog szived és feszül a kebel. A kor homályit tűnni érezed, S szivárványkint, mely a borús eget Áttörve, ábrándos látványra nyit: Fölkelni látod régi álmaid. Lelkedben múltad híven megjelen, A melynek anyja volt a szerelem. Virágok nyílnak és madár dalol — Beszélnek néked szív fájdalmiról, Beszélnek néked szép ábrándokat, A miktől lelked fáj s mégis mulat: Mint én beszéltem néked egykoron Megindító, szivrázó hangokon... — Oh ! ha ekkor szemedbe könyolúl, Hogy örökös bút hoztál sorsomat: Megidvezül, megkönnyül bánatom; És mint a harcfi, ki nagy harcokon Megtörve a sírban nyugtot remél: — Mosolygva állok sirom szélnél. Sál Ferenc. HATTYÚDAL. Beszély. Gajzágó Salamontól. (Vége.) — Nem valók é boldog... folytata... amig láthattalak! ? Ki meri azt mondani, hogy korán halok meg! ? Oh ki azt mondaná annak felette sokat, kimerithetlent kellett élvezni, nem szerettelek és nem volt a lelkem két évig mámoros szerelmed büvitalától ? ! Csókolj meg... oh ... csókolj meg egyszer ! Malvin az ifjú nyaka köré fonta két kezét, ajkaival ajkát akart érinteni, midőn Vértesi egy rögtöni eszmétől felvillanyozva szólt: — Nem!.. ne csókolj !.. tudod-é ? tudod-é ? kérdezé még egyszer emeltebb hangon, mialatt szemei vadul, minden cél nélkül ide - oda forogtak .. tudod-é ?.. hogy képes vagyok téged a sirnak is eljegyezni., hogy forró lehelletem a halál hervasztó csókját hordja magával. Távozz!.. ah .. mi nyomja keblemet! ? itt... itt... oh isten!.. hiszen én nem érdemeltem ezt! ? Vértesit ama baljóslatú fájdalmak fogták elő, melyek a figyelőt nem csalják meg soha, és sokáig nem engednek kétségben lennünk a minden bizonynyal bekövetkezendő vég iránt. Elkezdett irtózatosan ... ah, egy sajátságos ... kimondhatlan hangon köhögni, arca rózsapiros jön ... halaványnyá ismét... ajkai elszederjesedtek... végre.. tompa.. nyugodtá lön, mint megmeredt hulla.. . , s eszméletlenül rogyott össze. VI. Mi ez az élet? egy hasztalan jármű, mely a számitót cserben hagyja, s a céltól messze összetörik. Oh ne legyetek ábrándozók! az emberi lét egy nyomorult lapda, mit a végzet szele kilökött, s mely koránt sem ott esik le, hol ti vélitek, hanem ott, hol a felhatolási erő kifogyott, s mielőttetek örökké rejtve marad. Alig múlt el egy hét az előbbi cikkben érintett jelenet óta, s Vértesi Pálra ki sem ismert volna többé reá. A fürdői lakból a faluba viteték, hol a lelkész szállása vendégszeretőleg nyílt meg a szenvedőnek. Az első hírre megérkezett anyja is, az öreg orvos társaságában ; minden szeretet összehalmoztatott körülötte, hogy ez érzemény tárgyát ravatalán megláthassák. Az ifjú ott feküdt... túl már a betegség azon szakán, midőn fájdalmat érezünk, elérte a pontot, midőn az, mi bennünk anyagi, felbomlásnak indult, s mint a tudósok mondják, bizonyos gyönyör terül szét a szenvedő egész lényén, mit a tagok, a testalkatrészek tökéletes összemenése okoz. Forró nyári napra zivataros délután következett. Menydörgés, s villámzaj hasított át a megsűrüsödött levegőn , s nehéz zápor hullott alá a kiszomjazott földre. A beteg fejénél vigasztaló angyala Malvin ült, kezében egy kinyitott imakönyvet tartva, lábainál édes anyja, Malvin anyja, és az öreg orvos. Oh ti, kik még soha nem álltatok egy ifjú halotti ágyánál, kiknek minden szívverése az erényért hevült, minden gondolata a becsület ösvényére vezérlé, ki földi jólétet, barátokat, szerető anyát, és kedvest lát utósó sóhajában eltűnni, noh higyjétek meg, sokkal kevesb mesterség nyugodtan meghalni tudni, mint egy ily jelenetet nyugodtan végig nézni. A beteg kedvesére függesztő bágyadt tekintetét, s gyenge, alig érthető hangon suttogá: folytasd. A leány nedves szemeit a könyvre veté, s Albach halhatatlan imáiból a következőket rebegte: Pillanat az élet vég órájára... „Sir! te rólad is akarok emlékezni. Emléked ne töltse el borzalommal kedélyem. Szivemben istennel... rád félelmetlenül tekinthetek.“ A beteg igenlőleg hajta meg fejét, ajkairól szelíd mosoly repült el. Malvin folytatá, és érzi, hogy a levegő tikkasztja lélekzetét. „Legyen az, ki szeretve hord e léten keresztül, a halálban sem