Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-02-26 / 46. szám
182 féle nótán kívül, a keresztényi világban ama hallatlan erőszakoskodás, mely fejedelmi örökös, ifjabb Székely Mojzes, s családja ellenében az ország megbotránkozására elkövettetett. Ezenképen pusztult el Haller István családa ; igy ért véget jeles vitéz, Petki Ferenc uram is. És mások is igen sokan, kik közül csak Bethlen István, s fiának Bethlen Péternek üldöztését kell kiemelnünk. Nem kimélé a fejedelem még azon szent hagyományokat sem, miket dicső emlékű Bethlen Gábor jön az enyedi főiskola javára. A kollégium tőkepénzeit, soha meg nem adom fejében, elkölcsönözte. A tanítók fizetésére rendelt, s Debrecen városa adójából gyűjtött letéteményeket elvette. Ugyanezen tudományos intézettől, a tokaji hegyen fekvő s igen nagy értékű hét darab szőlőt sajátjaihoz hozzá foglalni nem átallotta. Mind e kincsek, és drágaságok előbb ugyan színből a fejedelmi tárházakba Fogarasra, és Kővárra hordattak. A megnehezült vasládák azonban csak hamar a Rákócyak magyarországi váraiba : Munkácsra, s Patakra átvándoroltak. Akként uralkodott ő nagysága Erdély fölött, hogy egykor, ha netán ingatag székét tovább nem tarthatná, legalább még ideje van rá, el ne mulassza ott aratni, hol nem vetett. Húzta, fosztogatta, sarcoltatta, mint vérszipó az országot, hogy aztán elesvén a hatalomtól, családja fényét kincseinek erejével Erdélyen kívül fentarthassa. Mind e törvénytelenségeknek törvény útján való végbevitelére Kassai István itélőmester uramnak volt dolga, bár mi után, elegendő külső szint, és okot előteremteni. S működék is ő kegyelme fáradhatlanul, de úgy, hogy fejedelme kincsszomját enyhitgetvén, saját zsebeiről soha el nem feledkezett. Ilyen ember volt Kassai István itélőmester uram, ki e hivatala mellett még az ország kancelláriusának tisztét, és fizetését is bírta; noha fösvénységénél fogva e címmel élni nem akara, nem férvén össze fukarságával a fényes háztartás, melyet e rang viselésével semmiképen ki nem kerülhetett volna. Más gyarló ember rangot, és ismét fizetés nélkül is elvállal. Kassai István uramnak azonban csak az afélékben telhető gyönyörűsége, mit csontváz ujjaival valósággal is megfoghatott. (Folytatása következik.) ARTHUR. Beszély. Török Sándortól. (Vége). Arthur ideglázba esett, Zalkay szorgalmasan látogatta, Luiza pedig mindent elkövetett, a beteg ápolására. .Arthur lázas perceiben a legiszonyúbb bűnökről, a legundokabb gazságokról vádolta önmagát, majd ismét Irmát és Zalkayt átkozva őrjöngött, végre pedig — midőn láza csillapulni kezdett, mint kisded csecsemő , anyját szólítva, keservesen sírt. Luiza mit sem tudván az előzményekről, mindezekben egy megátalkodott gonosztevő öntudatlan vezeklését vélte fölismerhetni, és a keblében Arthur iránt érzett undornál, csak szánalma lehet, nagyobb, minek magyarázatául szolgáljon még az, hogy Zalkay, Arthurnak honról távoztát, gyakorta, alattomosan felhasználta, egyrészt a tapasztalatlan Luiza elbódítására, másrészt pedig Arthur gyanúsítására, róla csak rejtélyekben és kicsinylőleg emlékezvén. Az mvQS, ki Arthurt gyógyította, betegét nehány hét múlva veszélyen kisül híve. E nézetét Luizával és Zalkayval tudatá is, mely fölött a mint örvendett Luiza, ép úgy nem örvendett Zalkay, ki rövid idő alatt gyalázatos tervét, foganatba akará venni. E tervnek eddig a barátság szolgált köpenyül, míg ezalatt Luiza szerencsétlenségére kovácsolta mérges nyilait. Az orvos csalódott, Arthurt betegsége csak most érte el fordulópontját, melynek élete fölött kelle határoznia. Ótomszerű szender bocsátkozott bádgyadt szemeire, míg vére mint olvasztott vas, lassan és nehézkesen keringett a beteg gépezetben , majd ismét fejéhez tódult villámgyorsasággal, míg tétova szemei előtt, úgy látszék fekete hó esik a lángvörös égből, utóbb pedig mintha áthatolhatlan sűrűségű fátyol fedne be előtte mindent. Most elállt szíve dobbanása, szemei megnyíltak, de a homályos látáson kívül, megtagadtak minden egyéb szolgálatot, semmi irány felé sem bírta azokat mozdítni, gondolkozni kívánt helyzetéről, egészséges eszmék helyett azonban csak agyrémek keringtek előtte, minden élete csupán hallásában látszik központosulni, mert sem szólni, sem pedig mozdulni nem hitt, szóval tetszhalott volt. Neszt hallott, — előbb Zalkay, utána Luiza közelegtek ágyához, az utóbbi ujját szájára illesztve; — legott azonban mindketten azon erős meggyőződéssel távoztak, hogy Arthur mélyen alszik. Most Arthur figyelmét, egy hangos csattanás vonta magára, aminő egy heves csók szokott lenni, majd halk suttogás következett, mely mindig hangosabb jön úgy, hogy Zalkaynak egyes szavait is ki lehete venni, mint: édes Luizám, egyetlen Luizám, véletlenül imádott Luizám. — Végre Zalkay rimánkodott, mint az éhenhalállal küszködő koldus egy falat kenyérért — most Luiza sirt, s Arthur megrémült, mert hogy Zalkay és Luiza közt a viszony anyira szövődött, gyanitni sem merte soha , és most saját magának kell ily jelenet tanújának lennie, bilincsek közt, nem bilincsek közt, mert ezeket ha gyémántból lettek volna is, szétszakítja; e percben tehetlenül egy, nyomorult tetszhalott. — Oh anyám, anyám, könyörgj értem, mert rettentően bosszul meg kényelmüségemért a gondviselés, fohászkodék magában, s egész elhatározását összeszedve, ágyából ki akart ugrani. Még csak egy pehely sem mozdult meg alatta. Segélyért akart kiáltani, a hang elakadt torkán, a nyelv, ez a nyelv, mely anyja halála óráján, oly peregve mondott sok édes hízelgést Irmának, gyáva béresként megtagadta a szolgálatot most, a szükség idején. Ilyen lehetett Arthur anyjának fájdalma, midőn egyetlen fiát utósó percében nem szoríthatta kebléhez. Nem, az nem lehet! A helyzetek ilyen egyformasága nem lehet véletlen. A Nemesis pontosan számító mérlege nincs hamisítva, s többnyire kamattal szokott mindent visszafizetni. Mindezt Arthur érezte, érezte könnyelműség által elkövetett vétke nagyságát, mint eddig sohasem, s amit e percben szenvedett, kiengesztelhette volna még az engesztelhetlen sors jó és rosz szellemeit, kik oly furcsa dolgokat szőnek bele abba az óriás kelmébe, mit mi életnek nevezünk. A múltak fölötti gyötrelem, féltékenység, düh, bosszúvágy,váltva szaggaták Arthur szívét, mely megszűnt verni ; önmagának olykép tetszett helyzete, mintha hiéna ásná ki a hideg sírból holt tetemét, és kedvteléssel marcangolná szét hulláját. Egyszerre minden keringni kezdett körülte; elkábult, kábultsága mintegy öt percig tarthatott; ekkor, úgy érezte, mintha tüskével szurkálnák egész testét ; a vér ismét keringésbe kezde jönt és Arthur egy iszonyú rázkódással túl volt betegsége és egyúttal élete és üdve forduló pontján. Még emlékezett az előbb hallottakra és egy szökéssel, amelyre erőt csak a bosszúvágy szolgáltathatott, kiugrott ágyából és a Luiza szobájához vezető ajtónál termett. A szobában Luizát Zalkay mellett találta, ki a halovány Arthurt megpillantván, éles sikoltással szökött el Zalkaytól. Arthur némi fönséggel mérte meg tetőtől talpig Zalkayt, és egyik kezével az ajtóhoz támaszkodva , másikkal az ajtóra mutatva rekedt hangon szólt: — Zalkay ön alacsony, nyomon ember, legott takarodjék e helyről, melyet jelenlétével fertőztetett, és követelem, hogy azt kerülje, míg alkalmam lesz önt álnokságáért felelősségre vonni. Eddig kibírta, ekkor azonban térdei inogtak, megcsuklott és ájultan összerogyott. Ez esemény után — Arthur még négy hétig volt ágyban fekvő beteg, öntudatlanul és életveszély között, csak néha fél ébren, fél álmában háta egy föléje hajló angyal siró arculatját, melynek részvétet sugárzó szolid pillanatása, csillapító is volt szivének sajgó sebére, és lázas agyára, s midőn életerős ifjúsága a betegségen diadalmaskodott és fölépült, saját hivatalos kineveztetéséről, és Zalkaynak hamis váltók miatti megszökéséről egy időben értesült. Luizának egyszeri tévedését sokszorosan feledtethető önfeláldozó készsége és testvéri szívessége Arthur betegségének egész ideje alatt. Az ifjú hálát érzett a szegény nő iránt, s négy hét múlva oltárhoz vezető. „ ...... Mindketten jól tudák, hogy a könnyelműség mily örvényekbe sodorja a szivet és a jellemet, s ezért egész életükön át nem lőnek egy percre sem könnyelműek. Megbocsátottak egymásnak, és egy év múlva szelíden és boldogan néztek a zengő bölcsőre, melyben kisfiuk szendergett, ő rózsás arcú angyalka, kinek mosolya a mult idők legutósó emlékét is végkép elűző.