Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-06-30 / 146. szám
582 Hanem mi bánthatta ezt a Pipkey Arthur urat enyhe, hogy ily esküdt ellensége volt Csillagék dolgának ? (Csillag bárót értem és a grófnét.) Nagyon egyszerű oka volt incselkedésének. Zuzmary gróf arguszi szemekkel őrizte valóban őrizetreméltó bájos nejét. Csillag báró, ha a feje tetejére állt volna, se bitt volna csak egy kis ártatlan levélkét is a grófné boudoijába juttatni. Tehát Framam Hitzighez folyamodott, megalkudott vele egy aranyban, hogy egyi díjért megengedi egy-egy levelét kontóiba burkoltatni. — A jó férjek nem is gyanítják, hogy gyakran duplán is megadják a divatárusnői árjegyzékek árát. Szerző egyébiránt egyátalán nem táplál keblében hajlandóságot állítani, miszerint Csillag bárótól csakugyan eszélyes taktika volt Framann Hitziget meghittjévé tennie, s hogy hasontermészetű kalandokban elég vakmerő lenne ő is egy marchande des modes-i kebelbe önteni szíve titkát, a szerző egyszerűen elmondja, mit tett Csillag báró, s bármily kritikusnak találja is e tettét, ő nem meri megkritizálni! Framann Hitzig, a Zuzmary gróf házassági boldogságának az előadott módon a gonosz megrontására való közremunkálása által eléggé bebizonyította már nyomorult, megvesztegethető voltát, s így nem csodálkozom , hogy Pipkey Arthur másik két aranyáért, ki az ugrós kis Jenny kedvéért többször befordult a divatárusboltba, szívesen orrára kötött ennek valamenyi Csillag-kontra-Zuzmary-féle titkot. Arthurnak nagyon ínyére voltak e kétaranyos vallomások, s minthogy a kis Jennynek hiába hordta a tömérdek cukedlit, mert ez a szép Csillag báró után sóhajtozott, (habár eredménytelenül is, mert ez meg észre se vette a kis divatárusleány sóhajtásait, el volt keseredve Csillag ellen, s minden áron boszúját akarta tölteni a bárón, hogy mert a báróba beleszerelmesedni Jenny ! ? — Mintha bizony tehetett volna is a báró ez akaratlan Broberungról. Pedig a kis Jenny csakugyan szerelmes volt bele, ezért vonakodott ma reggel az árjegyzék átadásával, tudta hogy mi van benne. A nyughatatlan Pipkey egyre fészkelődött karszékében , nem mintha rosz helye lett volna ott neki, hanem szeretett volna már valahára egy kis „interest“ látni a kamatra adott „két arany“-okból! Az ellesett Hitzig-titkok által, ha egy kis családi fergeteget támaszthat a Zuzmary-ház fölé, — gondola magában, — Csillag buktával legalább, ha mást nem, kielégítést nyer kárörömének. De mit tegyen. Zuzmaryval haragban vannak, vele nem közölhet semmit. Majd máskép. — Ali bájos grófné, — kezdé Arthur Zuzmary nejéhez, támlányának egy ügyes lóditásával közelébe gurulva, — nem is gondoltam, hogy ily szenvedélyes whistező a grófné. . . . — Oh nagyon szeretek whistezni. — És higgye meg, a grófné ezzel egészen rendeltetése ellen cselekszik. — Szives lesz ön világosabban szólni uram ? . . . — A grófné rendeltetése szivekkel játszani, nem élettelen kártyalapokkal. — Ön feledni látszik, hogy a kártyalapokon az egyik szin „Herz ?“ — Igazság! Tehát mégis csak bebizonyodik ez által is az én állításom, és egyúttal ama régi közmondás, miszerint senki ki nem kerülheti rendeltetését. — Ön ma nagyon benn van a szójátékban. — Épen mint a szép grófné a whistjátékban. — Mondom! Egyébiránt igaza van, én ma különösen mulatságosnak találom a whistet. — Ami nekem egy kis pikáns történetecskét juttat eszembe, — mondá Pipkey mindegyre hangosabban, úgy, hogy beszédre általános figyelmet támasztván, mikor a pikant történetet említé, már az egész terem rájuk hallgatott. A játék azért csak folyt. — És ön azt bizonyára el is fogja mondani, nemder — szólt közbe madame llipszrapsz. — Ezer örömmel. De szépségteki játéka — ? — Oh ön legkevésbbé se fog bennünket háborgatni, — mondá hirtelen az öreg S*** Clotild comtesse, a szépségteli címet magára véve, s másrészt aggódva, hátha el talál maradni a pikant történet, — csak beszéljen, mi azért játszhatunk. — Párisban történt, — kezdé Pipkey. — Ah Páris ! — sóhajtották innét is, onnét is. — ügy van, Párisban. Tavaly, hogy ott valók, a vén Valeureux tábornok neje volt a saison királynője. Szemkápráztató szépség. Hajlottak körülötte az imádók, de hiába imádták az istennőt, ő könyörtelen teremtés volt, s csak. . . . Férjét szerette s vágott közbe madame Ripszrapsz, _ hahhaha! engedje meg mesélő úr, hogy kacagjunk, hahhaha! — Bocsánat asszonyom, — mondá Pipkey magát meghajtva, — én azt nem mondom. Azt akartam mondani, a ragyogó tábornokné csak egyet fogadott el a sok közül. — Talán önt ? — kérdé ismét madame Ripszrapsz,mert kétségkívül ön is a konkurrensek közt volt ? — Talán. Azonban a szerencsés Délié vicomte volt. — Ismerem, — mondá Clotilde kisasszony. — Azonban, — folytatá Arthur. — Valeureux tábornok nagyon is rettenetes ember volt férjnek. Pisztolyokkal, kardokkal és duplapuskákkal barrikádirozta el neje körül a láthatárt, sőt egy pár megszalasztott holdvilághős híresztelése szerint ágyúkat is akart öntetni ugyan e célból, de erre nem kapott engedélyt. Anyi igaz, hasztalan törte fejét a vicomre, ha csak agyon nem akart duplapuskáztatni, lehetetlen volt közelíteni a paradicsomhoz. — Szegény vicomte! — sajnálkozék a jószívü madame Ripszrapsz. — Mit tett hát a szegény vicomte ? Talán letett szép szándékáról ? — Legkevésbbé se tett le, sőt feltette magában , bármi áron elérni célját. Hanem emberre talált. A szemfüles tábornok minden lépését kilejette neki, és készen várta őt — fegyvertárával. — Szent ég! — kiálta föl Clotild kisasszony, — ne mondja ön tovább, ez az irtózatos ember még utóbb agyonlőtte azt a szép vicomteot ugyé? — Legyen türelemmel grófnő. Délié vicomte a higgadtabb vérű Rómeók nemzetségéhez tartozott, nem mert nyílt ostromra szállni, hanem kivigyázta a legelőnyösebb pillanatot. Violier marquisne egy estélyén ott volt a tábornok is nejével, és a vicomte is. A tábornokné szokása ellenére leült whistezni. A vicomte künn volt elfoglalva a táncteremben. A tábornok mindenütt volt. Arthur, míg elbeszélését tartotta, igen gyakran tekintgetett a a szótlan Keblessyre, hogy miféle hatást idéznek elő benne szavai. Még mindig Zuzmarynak tartotta őt, és boszankodik, hogy nem értve el meséjét, nem boszankodik. — A tábornokné — folytatá, — úgy látszik egyszer csak megunta a játékot, mert midőn férje ismét közelében mutatkozott, fölkérte őt, foglalná el kis időre helyét, mig ő visszatér. Zuzmary grófné mosolygott, Csillag báró mosolygott. Esze ágában se volt gyanítani egyiknek is, hogy most e történet hallásának a reggeli levél az oka. Keblessy játszott tovább, szótlanul. — És mit válaszolt a tábornok ? — kérdé Clotild kisasszony érdekkel. — Engedett neje kérésének, — viszonzá Arthur, — leült játszani. A tábornokné pedig kiment a táncterembe, az épen belépő vicomte karján. — És a tábornok ? — Belemerült a játékba, s játszott, míg neje ismét visszajött félóra múlva. Az egész társaság meg látszott elégedve lenni Pipkey meséje végével. Csillagék mosolyogtak most is. E pillanatban lépett be Zuzmary gróf a tarokk-kompaniától, hol kiadtak rajta, mert háromszor el hagyta fogni a pajgátot. Arthur most fölismerve a grófot, majd a haját tépte mérgében, hogy az nem hallotta az ő meséjét, kinek úgyszólván * egyedül szánva volt, így minden boszuterve megbukott! A táncteremben quadrillet kezdtek. — Épen jókor jő a gróf, — szólt Zuzmary grófné igéző kecsesei mosolyogva közeledő férje felé. — Különös ! gondolá magában a gróf, ma már másodszor történik vele a csodálatos dolog, hogy neje azt mondja neki: „ön jókor jő !” — Parancsoljon angyali grófném, — mondá édeskés hangon a jó IV. — Játszók helyettem mig visszatérek. Táncolni megyek. A gróf leült, örvendve, hogy ily fontos dologgal bízatott meg nejétől. A grófné távozott Csillag karján. Távoztukban valamit súgott a báró a grófné fülébe, mire ez oly erős kacajban tört ki, hogy kénytelen volt néhány percre a nagy szárnyajtó kilincsére támaszkodva, megállapodni. Aztán eltűnt a táncteremben. Zuzmary gróf utánuk nézett. — Mily jó kedve van a grófnénak • mondá magában, vajon mit nevethetett oly jósztin ? ! És mosolyogva kifizeté a grófné által elvesztett ötven aranyat.