Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)
1859-05-05 / 53. szám
Budapest 10-dik évi folyam, 53. Csütörtök, május 5-én 1859. © © HÖLGYFÜT AKi Megjelenik hetenkint hat legküktessel; évenként két nagy Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, műlap, és számos műmér léke 11 e 1. Szerkesztőségi szállás : e . szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, elő- , . . fizetési, és hirdetési dij ide utasi- Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH HÁLMÁN, tandó, divat köréből. Előfizetési dij • Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre . . . . 17 új írt Félévre...........................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltélnek ; egy hasábozott sorért 5 uj krajcár fizetendő. Szerelmem könyvéből. .. Örömed tiszta érzelem, Minő a szenvedélytelen Ifjú sziveknek adatott; Mely a szemekben úgy ragyog, Miként csendes tónak vizén Tavasz napon az égi fény . . . Midőn igy örülsz, s én látlak: Elalszik bennem a bánat, Borús ifjúságom óta Szivem legrégibb lakója; S örülök én is teveled , Önkénytelen , mert mit tehet Arról az erdei patak , Mely köszirtek között halad : Ha néha habjaiba vet A szél egy rózsa levelet ? Vagy a vihar midőn pusztít S az iszonyú lármába, mit Orbán zúgás és villám szül: Egy édes énekhang vegyül ? II. Remény. Napsugáros az őszi ég , Nyoma sincs a fellegnek ; Hervadt lomb közt pihen a szél, Csak egy szép kis madár beszél Az én beteg szivemnek. És hangjait nem hallja más , Csak egyedül hozzám szól. Szivem sebén mint balzsamot, úgy érzem én, a mit hallok Ettől a kis madártól. Azt csevegi, hogy lesznek még A fákon zöld levelek ; S helyébe a hervadt ősznek Szekerén a vén időnek Jön az ifjú kikelet; S elhinti majd virágait Az anyaföld kebelén; S örömeit kebelemben, — Mert hogy szeretni fogsz engem, Azt csevegi a remény. Katona Gyula: REGÉNYES HAJLAMOK. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Tudom én, a mit tudok, folytatására asszony, hanem azt mondom, írjon ám aranyos levelet annak a drága szép kisasszonynak, ha nem akarja, hogy szegénykét még a héten eltemessük. A tatárnál is pogányabb lett volna Béla, ha azt akarta volna, hogy szegény Flórát még e héten eltemessék; itt hát neki, nem ugyan aranyos levelet, (mint Sára asszony kivánta) hanem rózsaszínűt. A levél kézbesítését Sára asszony, ki isteni félelemben öregedett meg, vállalta magára. (Már mindegy, ha elkárhozik is, amitől kissé tartott, de nem engedheti, hogy Bélácska is, az a drága szép kisasszony is, búbánat miatt elhervadjanak.) Sára asszonynak most szüntelen volt valami dolga a nagyságos úr házánál. Majd tepsit jött kérni használatra, majd káposztagyalut, majd meg palacsintasütőt, mintha a tiszteletes úr konyhájából egyszerre minden elpusztult volna. Nemcsak a tiszteletes úr konyhájában történt különben változás. Változás történt Flóra kisasszonyon is, ki most egyszerre oly jó gazdasszonynyá lett, hogy naphosszant a konyhában időzött. Megváltozott Béla is, ki atyjának csodálkozására és örömére mindig otthonn ült és szorgalmasan írogatott, (ha tudta volna tiszteletes úr, hogy mit!) Ekkor Béla kijelentette atyjának, hogy már eléggé elkészült a vizsgára, s szükséges volna ismét Pestre mennie. Pár nap múlva el is ment, ellátva bőven atyai áldással, pénzzel, Sára asszony kalácsaival, (el kellett fogadnia, ha megsérteni nem akarta a jó asszonyt) s bundákkal és sálokkal. (Minden bundát elvitt a háztól, mintha a jeges tenger környékére készülne.) IV. Béla, amint Berekházáról elindult, az első állomáson megállt. Onnan sötét éjjel visszahajtatott. A vén kocsis nem akart engedelmeskedni. Azt tartotta, hogy az éjszakának ideje arra való, hogy ember is, barom is pihenjen , és ő,ameddig isten élteti, nem is hagyja szegény állatokat kínozni, hanem, miután helyesen gondolkozó tehetségének fölébresztésére két itcét karipott a legjobb borból, átlátta, hogy az úrfinak joga van rendelkezni , kocsival, kocsissal és lovakkal. E helyes gondolkozásnak és két itce legjobb bornak eredménye jön, hogy éjféltájban Berekházához értek. Béla kocsiját a falu szélén hagyta, ő maga bement a kertek alatt Gábor úr udvarára, zajtalan, csöndesen. A kutyák nem ugattak. (Most tapasztalhatta, menyire hasznos, ha az ember jó ismeretségben van mindenféle állattal.) Furulyát vett elő az ifjú s egy szomorú nótába kezdett, éppen mintha csak azért jött volna vissza éjnek idején, hogy furulyaszóval szerenádot adjon az imádott hölgy ablaka alatt, 5” hidegben. Mikor aztán azt a szomorú nótát elfújta, visszahúzódott egy csomó kukoricaszár mögé, s onnan várta művészetének hatását. A furulyaszóra, úgy látszott, senki sem ébredett föl, vagy ha fölébredett is valaki, nem mozdult, legfölebb a bolond kanászt szidta, ki ilyenkor sem hagy békét a furulyának s az álmos embereknek. Azonban a szomorú nóta mégsem veszett el hatástalan. Nem mozdultak ugyan a kövek, mint Amphyon zenéjére (az régen volt nagyon), hanem kinyílt halkan az ajtó. Aztán egy elburkolt alak lépett ki, nesztelen , mint valami kisértet, de kisértet nem volt, azt onnan gyanítjuk, mert Béla igen bátran közelített felé. — Angyalom, szerelmem ! szólt suttogva az ifjú, s forrón megcsókolta kezét az elburkolt alaknak, ki csakugyan nem kísértet volt, hanem az imádott Flóra. A leányka nem szólt, nem is igen tudott volna szólni, oly nehéz , szaggatott volt lélekzete. Egy kezével arcát takarta el, (mintha nem lett volna elég sötét az éj) , másikat Bélának nyújtotta. Béla gyorsan vezette a kedves leányt az udvaron, a kerítéstelen kerten át a rétre, onnan az országútra, kocsijához. Némán mentek mindketten, lázas hévvel szorítva kezet kézbe, reszketett mindkettő. Minél tovább haladtak, annál remegebbek, ingatagabbak let