Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-06-11 / 70. szám

Budapest 12-dik évi folyam. 70 Kedd junius 11-én 1860 HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel , évenként két nagy műlap,­és számos műmel­­éklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadó-hiva-Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLIJÁN. tatába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 új frt Félévre........................9 » » Évnegyedre ... 5 . . Hirdetések Gyorsan közöltetnek: egy hasá­­bozott sorért 5 új krajcár fize­tendő. IV Teljes számú példányokkal meg folyvást szolgálhatunk. Hafiz dalaiból. 1. A midőn szépségedről, Oh én legédesebb kincsem, Szűz sejtelem sugára Fénylett az egeken , Melyek csak most kezdenek Valóban tündökölni; Istenség jön születve, A szivek királynéja : Hatalmas szerelem. S az egek Fölé Lajták A lángos kormánypálcát Szép, büszke kezei; De szerelemre még csak Egy angyalt sem gyújtanak Özönlő tüzei. Ezért haragra lobbant Az istenség, s a földre Szállt, hol az érző embert Érinték szárnyai. Azóta fölragyognak, Azóta fönlobognak Minden, de minden földön Szerelmi lángjai. II. Hogyha szét nem szórnám Lábaidnál lelkem gyöngyeit; Volna-e lelkemnek S gyöngyeinek célja és értelme itt? III. így szólok szép kedvesemhez: Hajolj ide, hadd élvezzem, Hadd csókoljam ajkidat, Máskép megfagy szivem vére. Örömest tenném, Hafiz, — Felelt­e, — de nagyon forró Csókod, gyöngéd ajkimat Megégeti feketére. IV. Gyémántos király is csupán Koronázott koldus, pompás Díszruhába burkolt koldus, Ha nincs benne szerelem. De a koldus, a ki szeret, Korona nélkül is király, Rongyokban is fejdelem. Zajzom­. HÁROM NAP VERSAILLESBAN. (XIV. Lajos korából.) V­il­m­a elbeszélése. (Folytatás.) XIII. Midőn St. Aignan a királytól távozott, lassan fontolva folytatá útját Senbrion lába felé, — de őt honn nem talált, miután még a királyi ünnepélyről nem tért vissza. St. Aignan türelmetlenül dobbant a lábával, s útközben harago­san mormogott. — De hol az ördögben lehet ez, hogy még reggel felé sincs honn ? De rögtön megállva útjában a gróf, mint egy eszmét megkapva, emelé kezét homlokára, s rövid mosoly kíséretében szólt. — Oh mily kábaság, egy szerencsétlen, jó formán elutasított szerelmest otthon keresni. Ez valóban nem fogja nyugodtan, édes álom között bevárni a sors új csapásait. — Mauric, a regény hős. — Mau­­ric, az érzelgős szerelmes. — őt csak elvesztett kedvese közelében, mint szenvedő troubadourt, ábrándozva lehet föltalálni. — Rajta hát St. Aignac, újra. S a gróf sietett a királyi palota felé. Mintegy tiz lépésnyire a palota azon szárnyától, melyben Pont­­gloire Selin lakott, St. Aignan megállva, szemeivel a sötétséget igye­kezett áttörni. — Oh ! — szólt most meglepetve, tehát jól gyanitám, mert ha azon árnyék, — mely mozdulatlan támaszkodik a rácsozatra, nem Senbrion, úgy fejemet teszem föl a fogadásra. A grófot valóban nem csalák meg szemei, mert egy férfialak tá­maszkodott, összefont karokkal a palotát környező rácsozatra, sze­meit a kivilágított ablakokra szegezve, a menyire a sötétség ezt észre venni engedé. — Ki az ? — kiálta most az árnyék, jobb kezét kardjára téve, s egy lépést előre indult, midőn a gróf lépteit meghallá. — Jó barát! — felelt ez nyugodtan. — Mit, St. Aignan te vagy ? — kérdé ez meglepetve. — Igen édes Lenbrion, mint látod saját személyemben. — Jól van, de mit keressz te itt, — ezen helyen, ezen időben ? — Hm, — különös kérdés! Hát nem vezérelhet engem is ide a sors, úgy mint mást. Nem vonzhat szívem érzete ez ablakok közelé­be, épen, mint fölteszem téged. Lenbrion nyugtalan mozdulatot ten. — Ah! légy nyugodt édes barátom, — szólt St. Aignan pajzán mosolylyal. Valóban én nem vagyok oly irigylendő vetélytársad le­hetni; — én csupán a te érdekedben járok itt. — Az én érdekemben, — hogy értsem ezt? — Egész egyszerűen, te foglyom vagy. E szavak hallattára Mauric, mint kőszobor állott meg. — Nemde különös kis összejövetel ez, midőn valaki legjobb barátját kénytelen elfogni. — Tehát a király és te ... ? Mauricnak nem volt ereje az imádott, s a­mint most hivé, a csal­fa nő nevét kimondani. De a gróf megértve Mauric érzelmeit, nyugodtan válaszol­:

Next