Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-12-03 / 67. szám
XIV. ÉVI FOLYAM. Nevezetes festők életéből. Közli: M. Xavér, Rembrandt. Közel Leyden városához, igénytelen külsejű németalföldi faluban lakott egy jámbor molnár. Isten segítsége s maga szorgalmával szép vagyonra ten szert, boldog is volt, csak egy hiányzott neki, — nem volt gyermeke. A becsületes házaspár sokat tépelődött e gondolaton, búslakodtak, szomorkodtak,de nem kérdték egymás baját, és ha egyik sóhajtott, a másik nem kérdező, mégis tudta, miért sóhajtott. Ott volt a malom kelepelésének zaja, a járókelő legények, kocsik , fuvarosok, de e zaj mind nem hasonló ahhoz, mint egy életre való gyermek szokott ülni a házban. Úgy vágyódtak mindketten e nélkülözött családi lárma után. A család bibijét mások is tudták. Már azon korban is megvolt az öreg anyukáknak az a szokásuk, hogy szerettek fecsegni erről arról, tudtak tanácsolni, commandálni. No hát ezek az öreg asszonyok addig szűrték a levet, míg egy napon a tehetős molnár gazda arra ébredt föl, hogy bizony ő apa lett. E gyermek volt — Rembrandt. Soha a természet ellenkezőbb valamit nem hozott létre, mint Rembrandt jellemét, szokásait azon állás irányában, melyet később elfoglalt. A vidám gyermeken, a tétova műveletlen ifjún senki sem gyanitá azon óriás szellemet, mely később szabad menetet nyervén, egy irányban ugyan óriás léptekkel haladt előre, de a többiben egészen hátra maradt. A tehetős molnár fiát tudósnak akarta nevelni, de Rembrandtnak nehéz, akaratos feje volt, inkább molnár óhajtott lenni, mintsem követni apja szándékát. Persze, ahhoz nem sok fejtörés kellett. Egy vándor festő műtéte felébresztő az ifjúban alvó lángot.• Rembrandt kijelenté atyjának, hogy festővé akar lenni. A számításaiban csalódott apa szeretett volna ellenkezni, utóvégre azonban engedett. Átadta fiát egy igen közönséges mesternek, kitől Rembrandt keveset tanult a művészetben, de annál többet — a fösvénységben. Apja takarékos szelleme az ifjúban rut zsugorisággá fajult. Soha Amsterdam hasonló fösvény embert nem látott. 8 a mellett az a sajátszerű természete volt Rembrandtnak, hogy irtózott a műveltek társaságától, a nagyokat nem nemes indokból, de csak azért kerülte, mert meg volt győződve önműveltsége hiányairól. Parasztok, kocsisok, ez neki való társaság volt, s ha egy egy fényesebb terem vagy úri kör, nagy művészi hírénél fogva, szivesen látta magánál, rendesen az inasokkal, cselédekkel társalgott, azok köztevett s mulatott. Zsugorisága közmondássá vált. Tanítványait drága díjért oktatá, festményeiket el- TÁRCA. szedé, maga egy pár jellemző ecsetvonást tevén rajtuk, azokat sajátjaként drága pénzen eladá. A tanítványok haragudtak, boszankodtak, de eltűrték otromba tréfáit, mert Rembrandtnak nem volt párja akkor Németalföldön. Hanem, ha lehetett, megtréfálták ők is a maestrot, ki a bűnöst, ha rajta kapta, első percben elcsapta magától, a másikban azonban már visszahívta, hja, mert ez jövedelmét csökkentette volna. Egy alkalommal egy főúr bizonyos tárgyú képet rendelt meg nála. Rembrandt szokásaként elvállalta, bár tele volt munkával, hanem a nyelvágy tüzelte szünetlen. Rembrandt bement tanítványaihoz. Egyike a legjobbaknak ott ült s fecsegett a többivel. — Hát igy megy a munka! — kezdé a mester pattogva, — így lopjátok a napot, hát miért nem dolgozunk, hé? Az ifjú szembeállt mesterével. —■ Kész vagyok, mester, •— mond az ifjú felkelve s egy művészi gonddal készült mű után nyúlva. — Kész ? — felele a mester, — már hogy lehet azt mondani, hogy kész! Rembrandtnak az a sajátságos szokása volt, hogy maga még saját művét sem találta soha eléggé késznek, mindig talált azon valami igazítani valót. A kép azonban kiállta mestere ítéletét, különben is Rebrandtnak szüksége volt az ifjú tehetséges festőre. — No jól van, szépen van, — mondá hizelgőleg, pedig a dicséretben is szörnyen fukar volt. — Hanem van még más is hátra. Kísértsd meg erődet más nemben, miként festenéd Minervát a sassal!? Ez volt a megrendelt kép. Az ifju leült. —• Rembrandt ellátta a szükségesekkel s eltávozott. — Valóban különös ez a mester? —kezdé az ifjú társaihoz, a hogy a mester léptei elhangzottak. — Én tudom, mit akar. — mondá Don Gellert, a később nagy hírre emelkedett genrefestő. — Várjon mit? — kérdék mindannyian. — Megszorult az időben, — folytatá az előbbi nevetve, — az alkalom jó, elmulasztani nem akarja, mert pénzébe kerül. — Talán e kép. . . — Igen, meg van rendelve. Láttam a mestert, mint alkudott, mintha ő készítené. Így rabolja el aztán orrunk elől a diadalt. — Ez gyalázat, — felelé haraggal az első, ki épen mesterétől a kérdéses kép készítésével megbizatott. — Az, — válaszolt az utóbbi, — de mit tehetünk ellene ? Nekem minap egy képemet 50 aranyért adta el, pedig bizony mondom, alig tett rajta egy-két ecsetvonást. — No jó,... majd leszoktatom én a mestert erről! — felelő az első, és sobten munkájához fogott. Rembrandt naponta kis bejárt, tűhegyeken ült, pedig maga is telve volt munkával; az ifjú festő boszantó lassúsággal festé a Minervát. Rembrandt várt egy ideig, s mikor már látta, hogy a mű nagyrészt kész, oda ment s elkapta az állványról. — Minő hitvány mázolás ez! — kiáltó színlelt haraggal; — hát az én irányom ez? Tűzre az ilyen munkával. Pedig alattomban szerette volna megcsókolni az ifjút, mert a kép valóban gyönyörű volt. Magánszobájában aztán maga elé helyezé a tűzre szánt képet, s miután minden szögletet pontosan megvizsgált, minden gyanúsat eltávolított hozzá fogott a tökéletesítéshez. Ez megtörtént. A kép Rembrandt művészi ecsete alatt remekké vált. El is vitte maga, rendes szokásaként gyalog, többször mértföldeket utazva, rendeltetése helyére. Az úr nem lévén honn, Rembrandt diját elküldetni kéré. Másnap a mester ép tanítványai körében volt, s első tehetséges tanítványát szidta, hogy napról napra roszabbul fest, semmit nem halad. Az ifjú azonban csak mosolygott szüntelen. A zaj között észrevétlen megnyílik az ajtó s belép rajta maga a megrendelő úriember. Rembrandt gőggel tekinte rá, várta, mint fogja dicsérni, istenizni; hozzá is volt ehhez szokva. — Melyik önök közül Koning Fülöp? — kérdő az idegen érdekkel körülnézve. — Én, — mond a tehetséges ifjú előlépve. Rembrandt mezőn néze majd az idegenre, majd tanítványára. — Ön az? — szólt előrelépve az idegen, — üdvözlöm önt uram; a mesternek hihetőleg nem lévén ideje, a müvet önre bízta. ... Minerva sasának szárnyán önnek nevét olvasám s igy a dij önt illeti. Ezt el is hoztam. Rembrandt fösvény lelke dühében szégyennel hagyá el a termet, s azon idő óta óvatosabb volt művészi tekintetben is megrovandó eljárásában. Különben nem kell hinnünk, hogy az ilyesmit Rembrandt igen fölvette volna; ez vele nem egyszer történt meg. Csupa fösvénységből, bár elsőrangú hölgyek kezét megnyerhette volna, kiment a szomszéd faluba, ott választott magának egy csinos parasztleányt s feleségül Arette. Piszkos hibájának nem egyszer megadta az árát, így történt, hogy még remekművein is észlelhető azon hibája eltakarásának okából, hogy az emberi jagok alaktökélyét soha nem érte: rendesen élő mintát használt; de mivel tanítványai megunták a mester előtt órákat állni, a városi polgári ifjak meg ingyen tenni nem akarták, Rembrandt kijárt a falvakra, Ígéretekkel becsábitá a tetszetős!), hibátlanabb testalkatú parasztsuhancokat s odaállitó modellnek. mégy 534 MÁSODIK FÉLÉV.