Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-07-02 / 1. szám
XIV. ÉVI FOLYAM. £»— 3 —“3- ai mennyiszer búcsúra megszorítottam kezedet?! . . . Hol a fény a szemekből, melyet találkozásom teremtett s oly széppé tette a két csillagot, milyen a földön még soha nem ragyogott? . . . Talán a szerelem is olyan, mint a levél, mely minden évben elhagyja egyszer a fát? Tán nem is ez az a nagy erő, mely halhatatlanságot kért magának?! Nem ismerek rád! fáj ha látlak, fáj ha távol vagyok tőled, de ez utolsó mégis tanácsosabb, mert a fájdalomban van valami méltóság, mely nem engedi megalázni magát. A férfi szenvedhet, kényezhet, megörülhet, de az önérzet el ne hagyja, s tudjon büszke lenni akkor, midőn egy világot átölelő szerelméért a hidegség gúnyát nyeri. Rég fájt már, de csak kötöztem a sebet, hogy senki ne lássa vérét (annál nagyobb volt a fájdalom!), most kinyitom, nem ugyan a világnak, de azért, hogy lásd, mily mélyre verted a gyilkot ?! Kerüljük hát egymást! Te menj boldogságod felé, nekem hagyd vissza a jövőt a múltért. Neked nem nehéz a feledés, s én tán elbírom az emlékezetet! A távolban is az maradok, ami voltam akkor, midőn napom délponton ragyogott. Öröklött nemessége a szívnek, hogy szerencsétlenségében is megmarad dobogása az iránt, ki számüzé. Nem érdem lángra gyűlni akkor, midőn a viszontszerelem tüze majd eléget. Midőn a szemek delejes fénye rajtad mereng, s nem tudod, földön vagy-e, vagy ott, hol sokan a paradicsomot képzelik? Midőn két kezet érint s az összeolvadt lehelletet legfeljebb egy szó választja el, ez hogy: „örökké“! . . . Oly pillanatokban nem érdem hevülni, szeretni. Je szeretni akkor, midőn a boldogító szentnek csak arcképét leírod tárcádban, vagy sziveden, maga pedig elérhetlen csillag. . . Mikor fél életért, tenger bánatért, romban levő reményekért minden, mit nyertél, két szó: „Isten hozzád“! Egyedül lenni, mi azelőtt rémített, s a mi megjelen is előtted álmodban, képzeletben, nem hogy megáldana,hanem megdöbbent: kedvesed árnya!. . . Midőn kettőt hiszesz jelen, az Istent és magadat, s a harmadik is jelen van, többé nem csábitó szépségével, nyiló arc, lengő termet s mosolygó ajkkal, hanem lelkedben, mint ennek fele! . . . Midőn el vagy hagyatva mindenkitől, ki azelőtt ezerekkel osztottad meg óráid gyönyörét, s nem maradt számodra más vigasztalás, mint az imádság . . . Ha menedéket keressz, s nem találsz, mert még az a fó is ellened van, mit a boldog napokban együtt kötve, magaddal hordasz. . . Midőn király voltál egy szív felett, uralkodtál, hódítottál, s egyszerre azt veszed észre: porban hever koronád, s rab vagy sz. Ilonán. ... Ily helyzetekben megőrizni a szívdobogást, szeretni, lángolni a nélkül, hogy reményed lehetne, s azon egyént, kinek láncait hordod ... ez az érdem! . . . Van-e ily szerelem, kérded? Van igen! itt vagyok én, s ha nem hiszesz az élőnek, a szív verésének, kérd az urat, teremtsen belőlem ragyogó márvány szobrot, nem bánom, csak halhatatlanítva lásd a szerelmet. . . . He ez volna neked legnehezebb! Tudnád azt, hogy eljátszottad, a minek élte a földön kezdődik, de itt vége nincs ... s mi csak addig volt tulajdonod, mig lelkeden hordozod, s többé visszahozhatlan! mert a hitszegőkre Istentől nincsen irgalom ! Mit beszélek, nincsen irgalom? Én magam bírom az eget, hogy ami bűnbocsánat van a világ számára, mind neked adja.... Légy feloldva minden fogadás alól, hiszen a szív oly könnyen fogad és könnyen felejt... . Legyen megbocsátva neked mindent. Hogy eshetnék el az, ki úgy született, hogy nem csak ennek, hanem a más világnak is angyala legyen? ! . . . Kérem az Istent, adjon számodra erőt, túlélni az emlékezetet.djon szívedbe új dobogást, de nem ismételni a régit, hanem láng nélkül... élni, de nem szeretni. . . . Adjon könnyű szárnyat lelkednek, átrepülni minden szenvedést, mely valaha rád mérve lesz! . . . Uj tüzet a szemekbe, nem csábitni, égetni, de tovább látni azon bűvkörnél, mit sokszor egy perc mámora teremt. Homlokodja fényt, mely hirdesse, hogy forrón szerettél bár, de soha el nem estél. . . . Tiszta voltál mint a hullócsillag! . . . Adjon hosszú életet, megérted azt, hogy te szakíthasd le síromról az első virágot. A halottnak az életért nem kell más jutalom !!! Robot. Az unió. (Burns.) Isten veled, skót hírnevünk! Dicsőség, drága szép múlt! Isten veled , skót hírnevünk , A harci pálma széthullt! A föld, hol Sarks Tweed vize jár S az Óceánba ömlik, Ott mostan angol birtok áll: Oh mennyi gaz és cudar élt itt! Mit csel s erő nem dönte meg Súlyos sok éven által, Azt megtevé egy gaz sereg Kibérelt árulással. Hősök valánk és megvetök Az angol zord acélit. — Az angol pénz fejünkre nőtt: Oh mennyi gaz és cudar élt itt! Oh mért nem éltem én, midőn Elárulák e népet! Letettem vón’ a sírba fem, Mint Wallace s Bruce tevének. Most hangos ajkkal hirdetem A végső szívverésig: Pénzért adák el nemzetem: Oh mennyi gaz és cudar élt itt! Lehr Zsigmond. MÁSODIK FÉLÉV. Egy szívtelen nő. Henri Kock regénye. I. Marcel Paula. Nemde mindnyájan ismeritek Marcel Paulát, aki a drámaszínházban az első szerelmesnő szerepeit adja? Marcel Paula harminchárom éves, de pályatársnői előtt harminc, imádói előtt pedig huszonnyolc évesnek vallja magát. S külseje valóban üde és ifjúdad, s teljes joggal vádolhatja keresztlevelét, hogy őt három egész évvel rágalmazza, midőn jól festő jelmezben jelenik meg a színpadon, vagy szépséges szeretőire méltóságában hódolatra készt környezetét magántermeiben. Pedig Paula nem az többé, mi volt. Előbb karcsú volt, most kissé telt, előbb könnyű s mozgékony, most lassú s kissé nehézkes; arcának nincs meg többé ama bársonyszerü hamva s jelenleg rizspor segélyével kell a színek kellő fokozatát előállitnia; tömött hollófekete haja észrevehetőleg megritkult, sőt rosz nyelvek állítása szerint, a még meglevőnek fele is egykor más főt ékített. Bármiként is álljon azonban a dolog, annyi igaz, hogy Marcel Paula puha kezecskéivel, melyek nem nagyobbak egy tíz éves leánykáéinál, pici lábaival, melyeket aligha szoritandának Cendrillon topánkái, remek barna szemei, hófehér fogai, kellemes orrocskája s üde ajkaival még mindig igen szép hölgy. Mindenek felett — mint később tapasztalandjuk — érző szívvel s elég szellemmel bir; tekintetbe vévén tehát e remek tulajdonait, szívesen megbocsájthatjuk ama kis gyengeségét, miszerint örömest elengedné a jó Istennek éves nékányát, mit ez talán némi elhamarkodással acrogált számára. Hisz annyi rút, bárgyú, sőt rosz ember létezik a világon, kiknek a különcségek egész seregét elnézzük, anélkül, hogy ezért kárpótlást nyujtanának. Az 1847. év egyik májusi reggelén volt. Paulát öltöző szobájában találjuk könnyű bajuszt pongyolában nagy tükres pipereasztala előtt állva, mely utóbbi illatszerek, hajkenőcsök, chinai edények, virágok, hajkefék és fésűkkel volt megrakva. A színésznő mögött a kandalló mindkét oldalánál két férfiú ült, kik fontos foglalkozását figyelemmel kisérték. Ez urak egyike közép termetű, de arányos testalkatú. Vonásai habár nem finomak, de megnyerők s kifejezésük önelégült, némelykor szellemdús, sőt néha kissé gúnyos, öltözéke divatos és ízletes; a valódi finom világfi azonban aligha meg nem ütközött volna nadrágjának kissé polgárias szabásán s meglehetős kiáltó színei felett mellényének. Ez iz Harblay Anatol drámairó. A másik mintegy huszonöt éves,— tehát emennél hét-nyolc évvel ifjabb — szabályos arca dacára, visszataszítólag rút. Kicsinynek látszik, jóllehet meghaladja a közép nagyságot s arckifejezése bárgyú, habár mint Ádám ivadéka elegendő adag szellemmel van is felruházva. Ez állítás