Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-07-02 / 1. szám
XV. ÉVI FOLYAM. _ Árt is annak valami! Legfölebb, ha még sokáig megyünk, a lábam kopik el, minek gyászos következménye az lesz, hogy én nem tudom a verseimet lábra szedni, kelendőség tekintetében nem tudnak ezek lábra kelni, s én a nyomatási költségekből nem birok kilábalni. — Nézd, mily gyönyörű itt a nap nyugvása . . . _Gyönyörűbb lesz az enyém. Még te is megkivánod tőlem. _Hogy megaranyozza a hegyeket! _Szedd le az aranyakat azokról, most jó magas az agrója. — De hát épen nem szereted a természet szépségeit ? — Nem hat reám többé semmi. A költészet az én világom, ott érzem jól csak magamat, meg tanálatok, hol barátként, fiúként szerettek mindannyian. A falu házai egyszerre előtűntek a bükkök közül. Alfréd nagyot kurjantott örömében s megkettőztette lépteit, mig Khamér elmosolyodott cimborája vidorságán, s rámutatott egy szürkére festett úri épületre, melynek ablakai ki voltak világítva. — Már várnak reánk! Előzzük meg őket. A terem, melyben a család jelenleg együtt van, középkori nagy lovagi szobához hasonló, goth ablakokkal, elbarnult festésű falakkal, hangosan dobbanó padozattal. A figyelmes szemlélő azonban könynyen észrevehet a teremben valami keresetlen újabbkori csínt, mely arról tanúskodik, hogy jó gazdasszony, tapintatos nő van a háznál. Az ősi buzogányos, sastollas arcképek keretestől már javításon mentek keresztül, s ha ezelőtt úgy néztek alá az ivadékra, mintha nem tetszenék nekik a mindinkább divatba jövő henye elpuhultság, s e végett nagyot akarnának suhintani azzal a tapasztalt, sok világot látott ötven fontos buzogánynyal, s most szelíden férfias mosolylyal bámulják az unokákat, mintha önmeggyőződésüket akarnák tudtul adni: „mi karddal, ti észszel, szorgalommal!“ A kandalló is régi kinézésű; úgy látszik maradványa a harcias s vadászi élveket kereső lovagkornak, az is szelidebb s barátságosabb külsővel kínálkozik. A rozsdáktól megtisztult előrácsozata ölelkező színes angyalokból áll, párkányzatán apró csecsebecsék, gypsz-, porcellán-hősök, madarak, a melegtől mozgatásba hozható alakzatok. A kandalló tetején egy nyájas porcellán matróna ül, ölébe vonva bábuval játszó kisded unokáját, s mindkettő oly barátságosan integet; szinte kedve volna az embernek azt kívánni, vajha megelevenülnének s ne hagynák kiveszni azokat az igaz magyar nőket. Ezt kívánni kedve volna, ha megtestesülve nem látna két nőt ott azon előttük ringó támlányban ülve s női munkákkal foglalkozva. Az egyik a házi nő, szép fehér fürtökkel, még mindig hatásos fekete szemekkel eleven piros arccal, melyen a redők nem az évek, hanem a nyugodt táplálkozásból eredt tiszta kövérség jelvényei. Ajkai, melyekkel azelőtt igen sok fiatal embert magához láncolni bírt, még mindig mosolyra állnak és sohasem látszanak haragudni. Szeret beszélni folytonosan, de sohasem az untatás rovására, rendesen a hajadon korabeli mulatságokat rajzolja, mikor ifjak és lányok valóban becsülték egymást és a szülőknek sohasem volt okuk panaszkodni, ha a játszó sereg egymással csókolódzott; mert míg a csókot a legtisztább szív adta és vette, mert mig pajkoskodtak, nem ismerve e szót „álcázott udvariasság“, addig oly ártatlan volt mindenik s azt hitte, hogy elég boldogság ez a szívnek, ha tudja azt, hogy szerettetik. A tisztes házinő kifogyhatatlan volt az ilyféle események érdekes festésében. A másik fiatal, halvány menyecske bánatos, epedő,nefelejts-szemü, kigyódzó szőke fürtökkel s kedves, nagyon kedves kinézéssel! Oly kedves, oly szeretetreméltó, hogy az ember az első látásra megdobbanni érzi szivét s édes aggodalommal gondolja magában: „miért lehetené oly halovány?“. És utánna gondolja: „e nő szerencsétlen, nekem őt boldoggá kell tennem!“ A házinő mulatságos elbeszélésein hallgatni látszik ugyan, de arca elárulja, hogy nem mulat rajta, sőt ez tán terhére van. Néhanéha fölveti nagy, lélekbódító kék szemeit, mintha mondaná: — „Folytasd csak, én majd figyelek!“ pedig tudja Isten, szive lelke, gondolata merre szárnyal! A házinő most azt hozza elő neki, hogy vendégük is van; tegnap érkezett Kolozsvárról, csinos küsejü fiatal ember; most künn vannak Tihamérral vadászni; nagyon mulatságos, müvelt, eleven fiú. Talán ismerni is fogod híréből: Zellei Alfréd kezdő író. A menyecske halvány arca elpirult e név hallatára, s óvatosan tekint a kandalló másik oldalára, hol a házigazda elsőszülött fiával, ki a halvány szép asszonynak férje, nagy lármával piquetiroztak. — No lám apám, előbb is megnézted a scartot, most meg azt állítod, hogy: quinted van, pedig itt van nálam a euro tizes. Én nem játszom, ha te így rá akarsz szedni. — Hát ne játszszál. Velem nem szeretsz játszani, mert pénzt, tudod jól, hogy nem nyerhetsz tőlem. Volna csak itt a te kártya-compániád, akkor hiszem nem szólnál egy szót sem. Úgy látom én, hogy apád mulatsága te előtted semmi, de a te szeszélyed előbbvaló annál. Igen jól van minden. De azt mondom én neked, hogy ha te szeszélyeidnek nem fogsz tudni parancsolni, akkor magadat okozd, ha dolgaid nem úgy fognak folyni, ahogy te azt magadnak óhajtanád. Ily szeszélyekkel tönkre teszed magadat s boldogságodat. Egész nap alszol, vagy ha nem alszol is, legalább hallgatásoddal ezt mutatod, mintha örökös álmatlanság környezne. Aztán nődet is, azt a kedves kis teremtést egészen elhanyagolod ; hallom, hogy néha egy hétig sem mutatod magad előtte. Tudod-e, mi lesz ennek a következése? Az ifjú közbeszólt, hevesen, indulatosan : — Jól van apám, csak leckéztess, ijesztgess. Mondd ki nyíltan, hogy nem sokára elpazarlom mindenemet, nem meghidegül irántam, s odafordul majd ahhoz, ki melegebb szívvel közeledik feléje. Mondd ki,hogy mindezt megérdemlem azért, hogy nem ülök mindig odahaza, nem segítek a feleségemnek papucsot hímezni, nem megyek vele karonfogva a birkák közé. Jövendöld már egyúttal azt is, hogy nemsokára kétségbeesem, talán főbe is lövöm magamat, mert férfiú vagyok. — Engedj meg édes fiam, de épen az nem vagy! — mondá az öreg úr kissé neheztelve. — Legyen kívánságod szerint az is, vitasd el tőlem a férfiasságot. Én tudom, hogy mit teszek, azt is tudom, hogy jól teszem, s végre is, nekem nem parancsol s nem is parancsolhat senki. Az öreg úr nem jött ki türelméből. Atyai intéseket adott fiának, hivatkozott az ő ifjú korára. Előhozta a világtörténelmet, példákat keresett elő az emberekről. Idézett egy pár arany mondatot az ókori bölcsek műveiből. Áttért a politikára s nagyot bólintott fejével, mintegy jelezve, a miért ily ügyesen bírja fiát a jó útra téríteni. Az ifjú anya a jószivü leckéztetést s a tárgybai mélyebb beleereszkedést is ki akarva kerülni, összerakta a kártyát s félmosolylyal szólt: — Elég lesz ebből ennyi, apám. Amint látom, úgy sem nyerünk egymástól egyebet, mint neheztelést. Azt pedig köszönöm. — Azzal felkelt az asztal mellől, s oda húzódva neje háta mögé, rákönyökölt a szék támlányára, s hideg udvariassággal tudakozódott a társalgás tárgyáról. — A mama egy fiatal íróról beszélt, ki ma vendégünk leend. —Tihamér öcséddel vannak vadászaton. — Ismerem, iskolatársam volt, s ha hű maradt, most is jó barátom. — Leontin nagyon kiváncsi őt látni,— veté közbe az anya, —mint állítja, olvasott is már tőle,s szép érzelemmel irt munkájaiért nagyon kedveli. — Aztán bele ne szeress, Leontin lelkem ! Az ily poéta-féle emberek az első pillanatra mind a szerelem leghűbb lovagjaiul tűnnek fel, pedig nem egyebek egy fényes szárnyú pillangónál. Mit híszesz édesem? — Egy piros szalagot kettőnk számára. — Minek az? — Hogy csak annyira távozhass tőlem, mennyire e szalag engedi. Leontin mosolyogva mondá e szavakat, bár látszott arcáról, hogy nagyon könnyen áll nála a sirás e pillanatban. A férj látta azt s a mondás is nagyon érzékeny oldalán találta, nagyot dobbantott lábával, s haragosan mormogá: — Mindig a régi nóta! Azzal ott hagyta nejét, kinek szemeiből kicsordultak a könyek, s ment ki a folyosóra honnét a megérkezett vadászok robaja hangzók. Az öreg ur is kisietett utána s joviálás legénykedéssel csapott Alfréd tenyerébe, s örült neki, hogy úgy elfáradott. —«3° 2 MÁSODIK FÉLÉV.