Honderü, 1843. január-július (1. évfolyam, 1/1-26. szám)
1843-01-14 / 2. szám
anszocratia, s valamint már akkor is annak alsó és közép osztálya csaknem kizáró egyedárusa volt a szellemnek, így később, kivált legújabb időkben, kitűnő helyre vergődött a szellemscalában annak legfelsőbb osztálya is. Az Andrássyak, Dessewffyek, Jósikák, Kemények, Lambergek, Majláthok, Eötvösek, Pálffyak, Pejachevichek, Széchenyiek, Sztárayak, Telekyek, Wesselényi Miklósok, Zayk és több hasonló magas nevek olly dicső gloriafényt árasztanak társaságunk’ legfensőbb osztályának nemes halantéki fölött, mellyet bármelly ország’ aristocratiája méltán irigyelhet tőlünk, s mellyről vajmi kevéskét álmodoztak atyáink! Áldás azokra, kik elsők törék meg a sikamlós vészjeget, dicső példájokkal emancipálva az igazi szellemhont. Ők bezzeg a tűzoszlopok, kik világítják a népeket az Ígéret’ honába. Midőn a század’ fáklyás géniusza egyszer szárnyra kél, nem akasztja meg annak merész röptét az emberek’ pálya berzenkedése. Mikint az éji utas, ki száz meg száz hegyen túl pillantá meg egy villámsugár’ czikázó fénye mellett az ős havast, mellynek lábainál tudja fekünni hoszszas vándorpályájának czélpontját , kedves honát, biztosan halad tovább a föllelt irányban , úgy a közszellem, ha egyszer öntudatra ébredett, csak előre, de hátra menni nem tanult. A magyar irodalom kiszabadulva zsibbasztó bilincseiből mindig szabadabb és szabadabb röptét fog magának nyithatni, mert nem fékezi többé előítélet az osztályokat, s tágulván a sphaerák szaporodnak ösztönei. Semmi nagy, semmi dicső tartósan nem lehet azzá, ha hibázik az inger. Ösztön mindenben a főtényező, úgy szellemi, mikint testi működéseinkben. Csakhogy mint ezekben, úgy nemessége határoz amott is. De kirrta már magának a magyar értelmiség e diadalt is; e szó: Aristocratia visszanyerte betűszerinti értelmét, a legjobb a legszebbnek eszméjét. Annyi jeles toll válék ki s válik naponta főnemességünk’ osztályából, annyi szellem fejlék ki fényes köréből, mikép arra, hogy azt tiszteljük, bizony nincs többé szükségünk egyébre, mint hódolni az értelemnek, hódolni a benső érdemnek. Mondok, hogy nem szégyen többé magyar írónak lenni, mint volt talán valaha; adjuk még hozzá, hogy mármár jövedelmezni is kezd a szellempálya, bár nem méltó arányában annyi küzdelem,annyi áldozat és annyi öntudatnak. A magyar academia legjobb szándékkal sem tehet semmit — vagy csak igen keveset — mi ösztönül szolgáljon írónak. Az academia olly szegény, hogy 200 aranykából álló jutalmaival üzérkedik, s koszorúzott íveket 2—3 sovány specieskével jutalmaz. Mint rendkívüli bő-