Honismeret, 1985 (13. évfolyam)
Pozsgay Imre: A honismereti mozgalom feladatai a nemzeti tudat elmélyítésében
lenthet embertársadnak, szomszédodnak, barátodnak. S ha erre a felismerésre eljutunk, akkor a demokráciát mint létformát, mint olyan humanisztikus értéket fogom fel, amely nélkül nem lehetséges az, hogy emberszámba vegyem a másik embert. Csak a demokrácia emelheti ki az állampolgárt abból a pozícióból, ahol csupán igazgatás tárgya. Az igazgatás tárgyából az igazgatás és a társadalomirányítás alanyaivá akarnak válni az emberek, és ha itt a választások körül voltak viszályok, konfliktusok, politikai megnyilatkozások is — hála isten hogy voltak, már idáig is eljutottunk —, akkor ebből az állampolgár számára a legnagyobb élmény az lehetett, hogy nincsenek a hatalomnak eldugott zugai és különleges folyosói, ahol neki nincs joga közlekedni. Nincs titok, áttetsző a rendszer, és ebben az áttetsző és az állampolgár számára is belátható rendszerben természetes közlekedési folyosók vannak mindenki számára. Én ebben látom a legnagyobb jelentőségét annak, ami itt történik — ha a részletekben elmerülnénk, nagyon visszatetsző dolgokkal is találkoznánk —, de az egyetemes társadalmi magatartást és képet illetően ezt mint hasznot mindenképpen a demokráciának elkönyvelhetőnek tartom. Nem akarok leragadni és megragadni itt a demokrácia meg az állampolgár problémájánál, de úgy hiszem, hogy ezen a konferencián, amikor történelmünkhöz és a közösséghez való viszonyunkat tisztázzuk, akkor ezeket a politikai gondolatokat is érdemes volt megemlíteni. A továbbiakban a nemzet, a honismeret és a kulturálódás néhány összefüggéséről szeretném a véleményemet elmondani. Legelőször is megismételni azt amit az Országos Közművelődési Konferencián is elmondhattam. Semmiféle olyan történést, gazdasági nehézségeink, bajaink ellenére nem látok az országban, amelyik arra a következtetésre kényszeríthetne bennünket, hogy függesszük fel a közművelődési programot és szemléletileg lépjünk vissza az 1974. előtti korszakokba. Ezt azért merem kijelenteni, mert én a közművelődés programját nem a tárgyi feltételek barkácsolásában látom. A tárgyi feltételek persze nélkülözhetetlenek az eredményes közművelődéshez — véletlenül sem akarnám felmenteni azokat, akiknek itt feladatuk van —, de hangsúlyozni szeretném: a közművelődés nem a tárgyi feltételek mozgatását jelenti, hanem azt a lényeges, alapvető szemléleti változást, amit az állampolgárral kapcsolatban a politikai színtéren az előbb elmondtam. Hogy tudniillik aktív résztvevő, belső indítékból művelődő emberek sokaságára van szükség, ami persze, hogy nem nélkülözheti a pedagógiát, a népművelői magatartást, és a népművelői hivatást, de nem mindegy a népművelő számára sem, hogy kinek tekinti, minek tekinti azt az embert, akinek a művelődését elő akarja mozdítani. És ebből a szempontból én korszakos jelentőségűnek tartom az 1974 óta, majd az 1976-os 5. törvénnyel államilag is megtámogatott közművelődési politikát és programot, amely megelőlegezte a választási törvény politikai szemléletét azzal, hogy erre az aktív állampolgárra figyelt, aki belső késztetésből és saját cselekedetei által juthat el, ha a feltételeit úgy irányítjuk, a művelődő állampolgárhoz. A másik: ez a közművelődési szemlélet volt az első, amelyik a politika számára is mintául szolgálhatott. Nem azért, mert a politika közművelődési ajánlásokat követ, hanem azért, mert más a mozgástere, és néha csak később léphet mint a művelődési mozgalmak. Ez a közművelődési szemlélet volt az első, amelyik kimondta, hogy a tömegesség és a minőség összekapcsolható. És — bár a tehetségek kiemelkedésének útját a szocializmusban is meg kell tervezni — nem egy elitista szemléletre építi a néphez való viszonyát, amelyben bölcsek, nagy tudást felhalmozó emberek csoportja a tudás morzsáiból részesíti a népet, hanem olyan társadalomnak tekinti az állampolgárok egyetemét, amelyben mindenki eljuthat a személyiségével és a személyi teljesítőképességével azonos tudáshoz. Ez azt jelenti az én felfogásom szerint, hogy az elitizmussal való ilyen szakítás a művelődési, közművelődési programokban megint csak jó előkészítője volt a politikai lépések megtételének. Az elitizmus lényege az én szememben a végtelen, mérhetetlen pesszimizmus a néppel szemben, amely csak arra alkalmas, hogy kiválasztottak és különleges képességűek sajátos körének akaratát és intencióit befogadja. Ez az antropológiai méretű pesszimizmus sajnos a szocialista forradalmaknak is egyik kísérő jelensége, hosszú időn át politikai gyakorlatban is alkalmazott szemléletmódja volt, és nagymértékben akadályozta a demokrácia fejlesztését, mint éppen a marxizmus szempontjából egyébként a leglényegesebb létformát a politika számára. Ne higgyék, hogy bakugrásokkal és vargabetűkkel akarok a haza és a nemzet problémájához eljutni, de váltig hangoztatom és vallom, hogy annál értékesebb, minőségileg annál többet ér egy otthon, egy haza és egy nemzet, minél inkább így és ilyen módon definiáljuk az állampolgárt és közelítünk az ügyeihez. Kaposvárott a honismereti akadémián szólhattam arról, hogy milyen gyanakvás, miféle előítéletek veszik körül a nemzet problematikáját, és a nemzethez való viszonyunk tisztázását. Itt csak folytatnám az ott elkezdett gondolatot azzal, hogy morálisan is csökkent értékű az az ember, aki az emberiséghez, a nemzetek közösségéhez az útját saját nemzete megkerülésével akarja elérni. Értem ezt itt, ebben a hazában nemcsak a magyarságra, hanem a velünk élő németekre, délszlovákokra, szlovákokra, románokra és mindenkire, aki ezzel a társadalommal és ezzel a hazával közöset tud vállalni. Éppen ezért úgy vélem, hogy elméleti munkát is kellene vállalnunk közösen ennek az ügynek a tisztázásához. Néha ilyenkor jól jön egy-egy tekintélyt is segítségül hívni még akkor is, ha valamennyien megvetően fordulunk el azoktól a gondolkodóktól, akik saját gondolati zavarukon mások tekintélyével akarnak úrrá lenni. Itt azonban én talán nem ebből a zavarból adódóan, inkább azért, 11