Honismeret, 1990 (18. évfolyam)
1990 / 1. szám - KRÓNIKA - Antal Károly (1921-1989) (Pálmány Béla)
lenyűgöző, sziporkázóan szellemes előadó Balázs János a magyar nyelv és a magyar nyelvtani irodalom európaizálódását cikkeiben s könyvméretű pompás fejtegetéseiben. Az egykori pápai diák a klasszika-filológus pápai kollégiumi igazgatótól (Rab Zsuzsa költőnk édesapjától, Pais Dezső Eötvös-kollégista szobatársától) mély alapvetéssel érkezett az Eötvös Collegiumba, sőt saját bevallása szerint Rab Istvánnak köszönhette, hogy tudományos pályára lépett s magyar nyelvésszé lett. Első impozáns műve, az 1958-ban kiadott Sylvester János és kora már az őt izgató legfőbb kérdéskörben mozgott: azt vizsgálta, hogy a latin s a héber grammatikák bűvöletéből hogyan próbál a nagy humanista tudós megszabadulni s megteremteni a nyelvünk természetéből következő önálló, „önelvű" magyar nyelvtant. E műve már klasszikusan valósította meg a Magyar deákság ajánlásának, gondolatait: „a nyelvészet és irodalom közti kapcsolatok föltárását". De nem ez volt az első nagyobb munkája; a Magyar Irodalmi Lexikon is A stílus kérdései című tanulmányával kezdi a fölsorolást, 1956-os évszámmal A valóságban azonban ez a tanulmánya 1954-ben hangzott el a III. Magyar Nyelvészkongresszuson, az ELTE Jogi Karának nagy előadótermében. Mint az Értelmező Szótár egyik csoportvezető főmunkatársának az ún. formaszók (névelők, névutók, névmások, mutatószók stb., vagyis az ún. „álszók") tartoztak hatáskörébe, s nem lett volna Eötvös-kollégista diák, ha a látszólag szellemtelen hivatalnoki szerkesztői munkát nem töltötte volna meg szellemmel, vagyis Németh László kifejezésével nem csinált volna a „gályapadból laboratóriumot". Ő is ezt tette: a névelők, a névmások, illetve a névmásokból a ragok történeti kialakulását kezdte vizsgálni, s az általa már diák korából jól ismert klasszikus és nyugati nyelvek mellé (amelyekhez igen hamar elsajátította kitűnő fokon az oroszt is nyelvtehetségével) bevonta vizsgálataiba a finnugor nyelveket s a hébert is. Így született meg német nyelven megjelent munkája, amely lényegében akadémiai doktori értekezésének anyagát ölelte fel, a névmások nyelvtörténeti szerepéről. Széles körű nyelvhasonlító vizsgálatai, nagy nyelvtudása predestinálták az általános nyelvészet tanszékére, ahol tudásával s vonzó egyéniségével számos új erőt hódított a magyar nyelvtudománynak. Sajnálatosan utolsó műve, a tavalyelőtt megjelent Hermész nyomában voltaképp ikerdarabja, folytatása a Magyar deákság-mk. Alcíme szerint a magyar nyelvbölcselet alapkérdéseit tárgyalja, s elmemozdító fejtegetéseket olvashatunk benne a nyelv és a gondolkozás kapcsolatáról, a nyelvek osztályozásáról és változandóságáról, „az anyanyelv fölfedezéseiről, „anyanyelvünk irodalmi rangra emeléséről", a finnugor nyelvrokonság bizonyításáról, a nyelvújítás eszmei alapjairól, s a voltaképpeni tárgy kifejtése közben Comenius, Apáczai Csere, a méltatlanul elfeledett Kalmár György s Kempelen Farkas nyelvszemléletéről, tudományos újításáról, hogy mi is eljussunk a szerzővel „Az önelvű magyar nyelvleírás" gondolatának megszületéséhez. S csak fájlalhatjuk, hogy nem lett belőle hármas könyv: a következő kötet bizonyára a XIX. s XX. század magyar nyelvbölcseletéről s nyelvészeti munkásságáról szólt volna, első akadémiai nagyszótárunkról, a költő Czuczor Gergely s a bölcselő Fogarasi János hatkötetes művéről, amelynek méltó folytatása volt az Értelmező Szótár hét kötete. Ennek megszületéséről már személyes élményei alapján szólhatott volna. Ámbár a Sylvester Jánosról szóló kötettel voltaképp megvalósult a trilógia is, páratlanul szép, töretlen vonalú tudományos egységben. A Farkasréten fájdalmasan szaporodnak a nyelvészsírok: Zsirai Miklós, Pais Dezső, Bárczi Géza után új lakója van a láthatatlan nyelvészpanteonnak, s a mi dolgunk, hogy élő nemzeti panteonunkban is jelen legyenek legnemzetibb tudományunk áldozatos életű megtartó szellemei. Ő is egész életművével dolgozott a werderi jóslat ellenében: az európai látókörű Eötvös-kollégista s a magyar örökséghez hű pápai diák nemes szívével, nyílt szellemével. Illő, hogy az éber emlékezet hűségével viszonozzuk, amit értünk: megtartó, közös kincsünkért tett. Palócország szívéből, Szécsény városából érkezett a szomorú hír: 1989. június 18-án, családja körében, hosszan tartó betegeskedés után elhunyt Antal Károly, a vidék honismereti mozgalmának egyik alapítója és éltetője, a minden ismerőse által szeretett és tisztelt, szülőföldje múltjának megismeréséért, hagyományai megörökítéséért minden fáradságot örömmel vállaló sokoldalú helytörténész. Ismét szegényebbek lettünk egy közöttünk minden feltűnés nélkül élő és dolgozó, csendes küzdelmet vívó valódi hazafival. Ha autóval Pásztó felől Hollókőbe, vagy Szécsénybe utazunk, menet közben, a Bableves csárda után. Antal Károly (1921-1989)