Honismeret, 2008 (36. évfolyam)
2008 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Kazinczy Ferenc és a magyar nyelv (Biró Ferenc)
nyegeti azokat az országlakosokat, akik nem akarnának megtanulni magyarul. Ebben az elképesztően goromba hangban azonban nem maga a gorombaság az érdekes, hiszen abban nyilván a kompenzálás és az idomulás játssza a főszerepet- II. József halála után, a nemesi ellenállás diadalának hónapjaiban vagyunk, márpedig még néhány hónappal korábban (és éveken át) Kazinczy az imént emlegetett nyelvrendeletet meghozó császár buzgó hivatalnoka volt. Lényegesebb észrevennünk, hogy ilyesfajta mondatokhoz még csak hasonlót sem ír le élete hátralévő negyven éve során, sőt, nyíltan azt sem fogalmazza meg, hogy a nyelv a nemzet határozmánya. Mégis igaznak gondolta, csak éppen önmagában, pontosabban: abban a formában, ahogy 1790 táján felmerült, veszélyes igazságnak. Kazinczy ellenszenvvel viseltetett az ideológia iránt, amely a Péczeli József által oly tömören megfogalmazott „egy a nyelv, egy a nemzet" formulája magába foglalt. Utaltunk rá: ha ugyanis a nyelv konstituálja a nemzetet, akkor a nallot immár nem a nemesség alkotja, hanem mindenki, aki magyarul beszél. Ráadásul az értelmiség interpretációjában a nemzet fiai közötti hierarchia is új alapokra kerül: azok számíthatnak különös figyelemre és kitüntetett helyre a nemzet életében, akik hozzá tudnak járulni a magyar nyelvű tudományok virágzásához. Kazinczy - az első köztársasági mozgalom elítéltje - ebben a kérdésben hajlíthatatlan volt. Minden jel szerint veszélyesnek tűnt számára az alacsonyabb néposztályok felől érkező írástudók ellenőrizhetetlen becsvágyát és indulatait megalapozó és fel-felszító elgondolás. Kazinczy már az 1780-as évek végén megtalálta a nemzet régi, nyelvi-kulturális fogalmába újonnan beépített ideológia elleni védekezés hatásos módját. Mondhatnánk: megtalálta azt a nyelvet, amelyen más módon lehet (és kell) beszélni a nyelv nemzetalkotó szerepéről. A nyelv nemzetalkotó szerepének elismerése és - ugyanakkor - a hozzátartozó ideológia elleni védekezés a nyelvkérdéshez való teljesen új viszony kialakítása volt. Ez kizár a nyelv ügyéből mindenfajta közvetlen társadalmi utalást: sem a Bessenyei György és utódai által emlegetett „közjó", sem az értelmiség által kitűzött cél, a nemzet reprezentációja sem bír számára lényegében semmiféle jelentőséggel. Csak és kizárólag a nyelv „tökéletessége", ez - gondolhatjuk - egyaránt magába foglal mindent, ami szükséges a közjóhoz és feltétele annak hogy a magyar nyelven művelt „tudományok" megállják a helyüket az emberiség kulturális teljesítményeinek versenyében. Az autentikus magyarságnak legfőbb mércéje a nyelvben való teljes otthonlét, a teljes nyelvi kompetencia birtoklása lehet. Ez pedig csak az írott nyelv világában, az irodalomban gondolható el, hiszen csak ott tehető nyilvánossá és ott ellenőrizhető. Ha az értelmiség ideológiája szerint mindenki a magyar nemzethez tartozik, aki magyarul beszél, Kazinczy törekvése egész életében arra irányul, hogy éppen ebben a vonatkozásban állítson fel minőségi kritériumokat. Ezzel ellenőrizze -pontosabban: ő és a művelt kevesek ellenőrizzék azt, ami 1790 körül a kortársak ideologikus törekvéseinek alapja volt: a nemzeti nyelvet. A nyelvileg egységes nemzet fiai között a régi hierarchia helyett egy új, merőben kulturális alapokon álló hierarchia körvonalai jelennek meg, az önelvű, a különféle ideológiáktól és máshonnan eredő szemléleti módoktól egyaránt mentes nyelvi-kulturális nemzet fogalma elsősorban az ő tevékenysége nyomán teljesedik ki és szilárdul meg. Itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy Kazinczy munkásságának és küzdelmeinek az értelmezéséhez a hagyományos „nyelvújítás" szó több szempontból is szerencsétlen terminus, hiszen - egyrészt - munkásságában és küzdelmeiben a művelt köznyelv, vagy ahogy Pais Dezső óta mondjuk: az egységes irodalmi nyelv kialakításának döntő szerepe van. Meg lehet kockáztatni az állítást, ezért a nyelvi egységért alighanem Kazinczy tette a magyar nyelv történetében a legtöbbet. Kétségtelen: nem tartozott a kor zseniális grammatikusai közé, de bizonyos értelemben ő is lángelméje volt a grammatikának. A kor egyik vagy talán legnagyobb nyelvtudósa. Révai Miklós tanítványaként alighanem pontosabban és mélyebben értette a Révai által elgondolt magyar nyelv működését, mint maga a mester. Kettőjük között számos ponton volt komoly nézeteltérés s Melich János 1908-ban megjelent tanulmánya óta tudjuk, hogy ezekben az utókor - az 1830-as években már működő Akadémia s mára kialakult nyelvhasználatunk -kivétel nélkül neki adott igazat. Ebben a tevékenységben pedig nyilvánvalóan nem az „újítás", hanem éppen az egységesítés a döntő mozzanat. A nyelvújítás szó helyett részben ezért, részben pedig azért szerencsésebb a,,neológia" szó használata, mert ez az általánosabb jelentésű szó Kazinczy újításait sem szűkíti le arra a tevékenységre, amelyet az őt megelőző fél évszázad írói már szinte folyamatosan gyakoroltak. A nyelv bővítése, szépítése, gazdagítása - „újítása" - Faludi Ferenc óta is igen intenzíven folyik a magyar irodalomban. A neológia fogalma megengedi, hogy Kazinczy elképzeléseiben meglássuk az időben alaposan változó alakzatokat és - főleg, hogy meglássuk a neológia 1810 körül kialakult, megszilárdult és rendszerré szerveződött elméletét, amelynek a szó szoros értelmében vett nyelvújítás csak egyik, bár vitathatatlanul lényeges eleme. Itt azonban alapvető dolog annak tudomásul vétele, hogy Kazinczy íróként kívánta úgy alakítani a nyelvet, hogy az hű kifejezője legyen mindannak, amit a „lélek gondol és a szív érez." A neológia elsősorban írói program, abban az értelemben, hogy az iroda-