Honismeret, 2012 (40. évfolyam)

2012 / 6. szám - KÖNYVESPOLC - Tóth József: Palatáblától az internetig. A 300 éves zsámboki iskola története (Bihari József) - Szűcs Sándor és munkásságának időszerűsége (Csorna Zsigmond)

mi nyelven történő közlése lehet. A kutató, a terepen gyűjtő, az adatközlőivel társalgó, a megfigyelő, a rég­múltat faggató Szűcs Sándor nem vált el a közérthetően fogalmazó, egyszerű, magyaros mondatfűzésben fogal­mazó, Írásait népdalokkal, népi epikával, szólás-mondá­sokkal fűszerező Szűcs Sándortól, a szépírótól. A Ma­gyar Néprajzi Lexikon anonym szócikk­írója száraz té­nyeket felsorakoztatva ismertette életrajzát, de azt a nép­művelői óriási hatást, ami a kisebb-nagyobb cikkei révén is képviselt, nem említette meg. Pedig a tudós gyűjtő, múzeumi szakember (1903. október 23. Biharnagy­bajom -1­982. aug. 2.) közérthető színes írásaival aratta a legnagyobb sikereket. A „három föld", a bihari Sárrét, a Nagykunság és a Hajdúság vízi emberei, a pákász, a halász, a pásztor, a paraszt népének vízi, víz borította magaslatainak lakói voltak a hősei, a főszereplői történeteinek. A vizek köze­lében megbúvó kis falvak és városok történetét kutatta. A nádnak, a mocsári termékeknek, a gyékénynek fel­használása és minden olyan paraszti értéknek, népi tu­dásnak, megfigyelésnek a fontosságát hirdette, amely a szocialista falvakat építő évtizedekben nem lehetet kér­dés, nem került napirendre. De a természetismeret, a né­pi gazdálkodás a sárvízi ember életében meghatározó volt. Különösen nagy érdemei voltak a szocialista évti­zedekben szintén a perifériára szorított hitvilág kutatásá­ban, a táltos- és boszorkányhit megrajzolásában. Tudo­mányos munkássága résztanulmányokban vagy adatköz­lésekben jelentek meg, de önálló kötetekbe rendezve is napvilágra kerültek. Különösen Dankó Imre, Balassa Iván, Bellon Tibor, Örsi Julianna tett példásan sokat Szűcs Sándor hagyatéka és munkássága megismertetésé­ért. A táltoshit és a honfoglalás előtti pogány ősvallás ku­tatóját, a szikár alföldi parasztgazda alakját csak művei­ből és képről ismertem. De tudtam és becsültem, hogy szülőfalujába visszament a családi gazdaságát vezetni, és emellett foglalkozott a néprajzi gyűjtéseivel. Nevét először kamaszként hallottam családi körünkben Lükő Gábortól, majd Juló bácsitól (Jánosi Sándortól, egykori cserkész főtitkártól), majd Balassa Ivántól, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettesétől, aki a Magyar Néprajzi Társaság elnöke is volt, és aki a Ma­gyar Néprajzi Társaság Tájkutató Díját is megalapította Szűcs Sándor tiszteletére. Mindketten bihariak voltak, a Sárvíz mellékéről, Balassa bárándi születésű. Talán ezért is értették meg egymást jól, és becsülte Szűcs Sándor­ban, hogy otthon maradva kutatta népe múltját. Mindezt jól jelzi, hogy az 1755-ben épült szülőházában írt és al­kotott, itt születtek meg az őt körülvevő táj szépséges le­írásai. De társult hozzájuk Dankó Imre is, aki Szűcs Sán­dor 70. születésnapjára szerkesztette meg a Bajomi Kró­nikát, amely néprajzi és helytörténeti antológia volt a születésnapi ünnepek­ tiszteletére. Annak tiszteletére, akinek még tanára volt Hesedi István, majd 1936-tól va­lódi tanítómestere Györffy István, a pesti egyetem nép­rajzi professzora. Nem véletlen, hogy szűkebb és tágabb hazája múltjá­ról oly sokat tudott és adott tovább. Mindentudó poli­hisztor krónikása volt a pusztai szabadoknak, a ridegek­nek, a pásztoroknak, akik szinte az egész évet a szabad ég alatt töltötték állataikkal. Nem csak őrizték, védték, hanem ha kellett a születést-ellést is segítették, gyógyí­tották őket, mitikus lényekkel vették magukat körül. Mi­közben az isteni elrendeltetésben megnyugodtak, az ős­vallás felszínre bukkanó nyomaival éltek együtt. A most második kiadásra kerülő A puszta utolsó krónikása című Szűcs Sándor írások, kis remekek, karcolatok, a tarta­lomjegyzék is meggyőz mindenkit, hogy nincs és nem volt a puszta emberének olyan élethelyzete, amelyben a népi tudása segítségével, ne gyürközött volna meg sike­resen. Legyőzte a természeti kihívásokat, csapásokat, győzedelmeskedett az élet nehézségei felett. Bármennyi­re is kiszolgáltatott volt, apja­ nagyapja tapasztalatával, saját értelmével, még a felfoghatatlant is megmagyarázta és nyugtázta. Egyféle bölcsesség, önismeret, önnön ma­gába vetett hit és dac, valamint az örök remény és élni akarás vezérelte azokat, akikről írt. Az élet nehézségei, terhei soha nem győzedelmeskedhettek főszereplőin, akik felülkerekedtek ezeken a materiális gondokon. Er­kölcsileg megtisztultak és örök dicsőség lengte be őket. Nemcsak az Alföld folklórját, hanem az anyagi kul­túra egy részét, a népi társadalom szeletét, a vízrendezé­sek előtti és utáni történetet rögzítette és mentette át az olvasóknak. Mindezt tárgyilagosan, de szépírói magas­latra emelve. A Sárrét és környéke leírása mellé megkap­ja ajándékul az olvasó az egykori életmódleírásokat, fog­lalkozásokat, és egy színes folklórcsokrot. A klasszikus regionális gyűjtő, rendszerező Szűcs Sándort életében számos elismerés érte. Munkássága maradandó, felfedező és hézagpótló! Mindezt azért kell külön itt és most kihangsúlyozni, mert többen száj­biggyesztve, lekicsinylően tekintenek ma, a komputerek és szövegszerkesztők, adattárak és keresőprogramok vi­lágában a hatalmas munkájára. Olyanok, akik a pusztai terepmunka nehézségét nem vállalják, nem vállalták ilyen mértékben. Sem a helybeli megfigyelést, sem az aktívabb gyűjtés-rendszerezés munkáját. Hiányolják az európai összehasonlító anyaggal összevetést, a történe­ti-néprajzi párhuzamok finom kimunkálását. Pedig Szűcs Sándor a puszta mikrokozmoszának mély ismerő­je volt, az élet legmagasztosabb és legparányibb dolgai­nak ismerője. Európa pedig a helyi kultúrák összessége, ma az az európai, aki kötődik valahova, legyen az akár a Sárrét is. Tamási Áron gondolatát találjuk meg ebben is, hogy a világ azért van, hogy valahol otthon legyünk ben­ne. Szűcs Sándor ezt valósította meg, mindenki számára otthonná tette otthonát, Biharnagybajomot és Sárrétet. Európában ma felértékelődnek a vizes élőhelyek. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az autópályák mel­lett a felesleges vizeket összegyűjtik, elcsorgásukat lehe­tővé teszik. Kis vizes élőhelyeket, un. biotopokat hoznak létre, menedékül madaraknak, vízi állatoknak, békának stb. Ma már mesterségesen kell védeni-óvni-menteni ilyen természeti szigetekre a vízi életet, a kiszáradás, a kisülés, a víznélküliség ellen. Nyugat-Európában az au­tóutakon, a párzó békák hatalmas vándorseregét termé­szetes vándorútjukon, vizes élőhelyét ahol keresztezi az autóút, ma már mesterséges árokrendszerrel és emberi erővel védik. Nagyot néznének a régi vízi világ mindent tudó alakjai, lakói, ha ezt megélhették volna! Változik a világ, vele az ember is. Ezért lehetünk hálásak Szűcs Sándornak, hogy összegyűjtötte és megörökítette a vízi világot, a hajdani vízi emberek életét, küzdelmeiket, az életért folytatott harcukat. Örsi Julianna gondos szerkesztésében, számos előz­ménnyel együtt jelenik meg második kiadásban a kötet. Ezzel is tisztelegve Szűcs Sándor (a karcagi Györffy Ist­ván Nagykun Múzeum igazgatója 1952- 1963, a Magyar Néprajzi Társaság Györffy István emlékérme kitüntetett­je 1973) születésének 110. évi emlékére. Csomna Zsigmond

Next