Hungarológiai Értesítő. VII. évfolyam 3-4. szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1985)
Könyvismertetések - Magyar irodalomtörténet, 1983
rendelt esztétikai szintkülönbséget nem feltételez." Kenyeres tehát nem becsüli le a 18-19. század fordulója óta egyre hangsúlyosabb, cselekvést sürgető, társadalmi kérdésekbe beleszóló, „feladatátvállaló" irodalmat. Könyvében több helyen is találkozunk azzal a megállapítással, hogy nálunk az irodalom többnyire a szükségletek dimenziójában haladt, s ritkábban az értékekében. Valahogy az előbbinek a becsülete is nagyobb volt. Csak egyetérthetünk a szerzőnek azzal a törekvésével, hogy a „vadrózsából tündérsípot faragó", „a szépség igézetében élő", az ún. „fővonalhoz" nem sorolható művek és pályák jelentősége is köztudott legyen. Kenyeres előző kötete, a Gondolkodó irodalom (1974) tematikailag egységesebb volt a mostaninál: akkor csak a 20. századi magyar irodalmat vonta be vizsgálódási körébe. Most a könyv első részében régi magyar irodalmi és 19. századi tanulmányokat találunk. Kenyeres jól látja: csökkent az érdeklődés a régi magyar irodalom és művelődés iránt. Elfeledett, homályba veszett értékekre, a humanista történetírók, „az első magyar értelmiségi", Thuróczy János, az ördögi kisérteteket író Bornemisza Péter, a „mostoha klasszikus" Kazinczy, a naplóíró Széchenyi értékeire irányítja a figyelmet. Justh Zsigmond, Cholnoky Viktor, Csáth Géza emlékezetes portrékat rajzol róluk. A második részben — műfaj és téma szempontjából - még nagyobb a változatosság. A könyvbírálatok mellett (Déry, Kodolányi, Illyés, Vas István, Kormos stb.) van itt tanulmány (Lukács Adyról), portré (Hamvas Béla, Takáts Gyula, Kálnoki László), regény- és novellaelemzés (Kolozsvári Grandpierre Emil: Harmatcseppek, Sőtér István: Alligátor-ballada), s vannak „jegyzetek" Juhász Ferencről (Az aranyszín metafizikája). A Gondolkodó irodalomhoz hasonlóan A lélek fényűzésében is Weöres Sándor költészete kerül a centrumba. A költő és a Nyugat kapcsolatáról, Weöres irodalomszemléletéről olvashatunk tanulmányt. Kenyeres nem apologéta. Az Ének a határtalanról című kötetről például kimondja: „sem gondolatilag, sem líraesztétikailag nem fejleszti tovább a korábbiakat." Ez a magatartás jellemzi a kötet negyedik részében közölt, irodalmunk legújabb műveivel foglalkozó írásokat is. Például az Esterházy Péter modorában írt olvasónaplót (Jelentés egy püspöklila könyvről, avagy kritika püspöklilában), melyben kételyeit sem hallgatja el. Kár, hogy Kenyeres nem írt több olyan átfogó tanulmányt, mint a Tények és jelképek, melyben újabb prózánk egyik jelenségét, a dokumentum és az általánosítás polarizálódását, valamint a szintézis lehetőségét tárgyalja. A legifjabb költőnemzedéknek „a mesterség parancsait" ajánlja figyelmébeTalajminta. Új költők, régi gondok, a kifejezési kultúra színvonaltalansága miatt aggódik. A lélek fényűzése önálló karakteres véleményt, további meditációra serkentő ítéletet tartalmaz, esszéjellegű, gondolatgazdag irodalomtörténeti tanulmánykötet. Olasz Sándor Kenyeres Zoltán: Tündérsíp Weöres Sándorról. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 3541. A kötet talányos címet visel, bár a „tündérsíp" aligha funkciójára, inkább Weöres talányos és „permanensen új" írásművészetére vonatkozik. Weöres oeuvre-je virágos