A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 53. XIV. évfolyam (1982)
A XX. SZÁZADI MAGYAR REGÉNY FÖ IRÁNYAI - Bori Imre: Előre-hátra, jobbra-balra — avagy a magyar regény története a XX. században
A MAGYAR REGÉNY TÖRTÉNETE : elkerülve eljussunk egy lehetséges XX. századi magyar regénytörténet közelébe — méghozzá immár az évszázad végén, utolsó negyedében, tehát egy századnyi irodalmi-elméleti tapasztalat birtokában? Felelni rá természetesen csak naiv optimizmussal és balga, például a visszaminősítések mechanizmusába vetett hittel lehet. Tegyük fel, hogy Esterházy Péter friss könyve, a Ki szavatol a lady biztonságáért? a támpontunk, amikor Asbóth János: Álmok álmodója című regényének keressük a helyét a magyar regény történetében. A visszafelé olvasásnak az ilyen munka azonban a vonzóbb vagy biztatóbb, ígéretesebb oldala. Akkor támad ugyanis zavar, amikor valaki esetleg azt kérdezi meg, hogy miért éppen Esterházy Péter műve a kiindulási pontom, s miért nem Nádas Péter vagy Lengyel Péter legújabb műve (hogy a Péterek körében maradjunk), mert lehet, hogy ezek egymással igencsak kapcsolatban álnak, de a regénytörténeti múltra külön-külön mégiscsak más-más fényt vetnek. Hitünk szerint jobban, megbízhatóbban igazít el az európai regénytörténet, pontosabban izmus-történet, ha a magyar regény történetét kell elkészítenünk. Mert, a jelek szerint, kevésbé szigorú, de mégis kereteket kínáló és biztosító elv érvényesítésére van mindenekelőtt szükség, s a XX. század minden periódusában adott irányzatok voltak előtérben, az alkotók valahova tartozónak tudták és érezték magukat, alkotásuk pedig, körülményesen és nyakatekert módon szólva, „besorolást nyert valahova"). S mert az évszázad végén járunk, s ha a XX. századi irodalom kezdeteit a múlt század nyolcvanas éveire tesszük, akkor éppen száz esztendőben gondolkodhatunk, és a magyar regény domborzati térképének is ki kell rajzolódnia szemünk előtt. S ha vita támad az irodalmi-művészeti irányzatok periodizációs alkalmazásával kapcsolatban (ebben pedig benne van leírásuk és minősítésük követelménye is!), akkor az az irányzat értelmezésének vonatkozásában támadhat. Elsősorban karakterének megítélésében, másodsorban határai kijelölésében lehetnek differenciák. De ha egy kezdeti periódust tételezünk fel nem is egy bizonytalansági tényezővel, félmegoldási jelenséggel, azután sűrűsödési pontokat-korszakokat keresünk (és találunk), végül pedig egy pontosan le nem zárható továbbélésre gyanakszunk, akkor nagyjából olyan rendszert kapunk, amely jelentősebb módon nem hamisítja meg a valódi irodalmi folyamatokat, egyúttal pedig eligazít térben és időben egyaránt, s fogódzókat kínál a rokon jelenségek érzékeléséhez is. Ami pedig kétségtelen és alighanem vitathatatlan, az az, hogy kérdéses korszakunkban, tehát a XX. században, illuzórikus lenne egyeduralmat élvező korstílust keresni: itt törekvések és jelenségek nagyon is feltűnő egymás mellett létezése a jellemző, s ezeket nem lehet egymást kizáró módon interpretálni. A regényjelenségek pluralizmusa adja a történetileg felfogott regényvonulatok egymásmellettiségének a látványát. Joggal merülhet fel tehát a kérdés: a XX. századi magyar regény története nem ritmuskérdés-e valójában, és nem szabályosságok keresésének a munkája-e? Arra alapozom ezt a gyanúmat, hogy megfigyelhettem: az 1870— 1940 közötti hetven esztendőben a jelentősebbnek, ma is értékesnek tartott regények, hogy így mondjuk, nem folyamatosan jelentek meg, hanem bizonyos esztendőkben mintegy összpontosultak, koncentrálódtak, s hogy alig van olyan regény, amely egymagában, magánosan állna egy imaginárius időrendi táblázatban. Ott van nyomban az 1872-es év, amely, tudjuk, Jókai Az arany ember- 423