Hunnia, 1991 (15-26. szám)
1991 / 23. szám - Erőszak a popkultúrában
Erőszak a popkultúrában (NewsweekApril 1,1991)* Ha a művészek - amint Ezra Pound állítja - „a faj antennái", hát ők bizony valami meglehetősen rossznak a hullámait fogják föl napjainkban. Ki képzelte volna még néhány éve is, hogy az idény egyik legjövedelmezőbb filmje (és nem játszunk ám a szavakkal) egy olyan pszichopatáról szólhat, aki nőket nemcsak hogy meggyilkol, de meg is nyúz? Vagy hogy azt a színészt, aki a film segítőkész pszichopatáját játssza (s akinek kitüntető tulajdonsága a kannibalizmus, de végül is segít a veszélyes pszichopata fölkutatásában), szóval őt a „The Tonight Show" műsor keretében a stúdió hölgyvendégeinek pózása és hazása kíséretében Jay Leno úgy mutathatja be, mintha maga Mel Gibson volna? Vagy a betűk világáról szólván, egy fiatal regényíró fölzaklató részletességgel írhatja le, ahogy nőket (és valamivel ritkábban férfiakat, gyermekeket és kutyákat) kínoznak meg és mészárolnak le? Vagy hogy ez a regény, amelyet eredeti kiadója visszautasított, amelyet a feministák bojkottáltak, és a kritika vadul támadott, sikerkönyv lett? Vagy hogy az amerikai zenés színház legjobb koponyái kieszelhetnek egy szellemes előadást az amerikai elnökök orvmeggyilkolásáról? Vagy hogy az MTV még mindig harsoghat egy múlt évi sikerszámot egy vérfertőzött tizenéveskéről, aki golyót ereszt apukája koponyájába? Persze, ultraerőszakot mindig tálaltak, de az mostanáig általában csak kivételesen, a tömegkultúra peremén bukkant föl. Ma viszont ez a fővonulat, ez megy az 1., a 2., 3., 4., 5. helyi moziban. Egyik a másik után, s valamennyi azzal az igénnyel, hogy a legutolsó rémfilm bemutatásával csiklandozzanak. És az összevissza, kuszán egymásba fonódott médiatársaságok előzékenyen habzanak ki mind züllöttebb filmeket, könyveket és (elektronikusan) rögzített anyagot. Amerikának vétkes szenvedélye azt hitetni, hogy az erőszak nem különbözik bármely más szenvedélytől; ez egyre többet vesz el és mind kevesebbet ad. Az 1987-es „RoboCop"-ban harminckét embert nyírtak ki; az 1990-es folytatás 81 hullával szolgál. A „Die Hard 2" (1990) alkotói aztán önmagukon tesznek túl: az eredeti 18-at 264 tetemszámra emelik (ami, természetesen, egy repülőgép lezuhanását is magában foglalja, s ez egy csapásra több mint 200 ember). Ha a „Die Hard 2"-t nézzük, az 1969-ben gyomorremegtető „The Wild Bunch" a visszaemlékezésben valóságos „Népi Bársony". Elborzasztó „Silence of the Lambs" c. művében Jonathan Demme rendező megnyergeli a régit és az újat, hátborzongató cselekményt tálal föl, amit hitchcocki körültekintéssel és ízléssel filmez. „Élni akartunk az embereknek a rémítő történetek iránti végtelen vonzalmával, és ellátjuk őket egy rémtörténet rendkívül hatásos változatával, de az életüket nem akarjuk fölforgatni" - nyilatkozta. Az embereket azonban feldúlja a rádiók, a tévék, a színházak és a legjobban forgalmazott könyvek brutális találmányainak ostroma. Nem a filmek és programok egyike vagy másika önmagában zavaró, hanem az erőszakkal való szórakoztatás megdöbbentő áradata. És jogos az attól való riadalom, hogy mindez a képzelt erőszak hozzájárulhat ahhoz, hogy valós életünk mind veszélyesebbé váljék. A Gallup szervezet által március közepén lefolytatott Newsweek közvéleménykutatás szerint 40 százalék tartja a filmbeli erőszakot a valódi fő okának, s további 28 százalék lényeges tényezőnek (csak 11 százalék válaszolta: „nagyon csekély"). Az amerikai mártír: Míg ily szívből jövő gondolatokat fejezünk is ki, konzerválunk a sokszorosításban, s fölnyalván a fiktív vért, évi 1,5 milliárd értékben kölcsönzünk „akció" videókat, és hevülten várjuk a soron következő Stephen King regényt. „Mint az amerikaiak többségét, jómagamat is csak bizonyos elfogadható mértékig ragad magával a képzelt erőszak - mondja King. - Indítva éreztem magam azt hinni, hogy Audie Murphy, Sergeant York és Davy Crockett jelentős amerikai hősök voltak, George Custer Armstrong pedig tiszteletre méltó amerikai mártír, és hogy Szaddam Husszeinnek szüksége volt már egy alapos homlokon rúgásra... Egy olyan erőszakos világban, amelyben az erőszakot folytatólagosan megoldásként fogadják el, a színlelt erőszak ennek a világnak képzeletbeli diétájaként lesz a része." „Lehet - mondja Martin Scorsese a ,GoodFellas' rendezője -, hogy az ókori rómaiakhoz hasonló módon igényeljük a vérontás és lefejezés katarzisát, mint valami rituálét, amely azonban a római cirkusztól eltérően nem valóságos." Róma analógiája azonban valamiképpen elborzasztó. Miféle ember az, aki abban leli örömét, hogy egy erőszak-kazettát pottyantson a videolejátszójába?Összetöröm a térdkalácsodat, először a balt, azután a jobbat. A következő a szemgolyód lesz, nem látsz majd többé.) Miféle emberek tapsikolnak vidáman, amikor Bruce Willis jégcsapot ütöget egy ?Fordította: Dr. Sebestyén Béla HUNNIA 29